hirdetés

Gergely Ágnes: Amikor rád zuhan a szabadság

2018. október 22.

Meggyőződésem, hogy csak az látja jól a háború okozta sebeket, aki minden sebet lát. Csak úgy tudom jól megírni a háború alatti zsidó szenvedést, ha melléje látom, hogy mi történt az örményekkel, vagy a németek elfoglalta Dániában. – Gergely Ágnessel Seres Lili Hanna beszélgetett.

hirdetés

Gergely Ágnes október 5-én ünnepelte 85. születésnapját, ebből az alkalomból beszélgettünk vele családról, politikáról, próza- és líra-működésmódról, fordításról, valamint a Kalligram Kiadónál idén egy kötetben (A szomjúság ára) újra kiadott két legmeghatározóbb regényéről, az Őrizetlenek és A tolmács című könyvekről.


Hogy van, közeledvén a jeles nap felé? Egy interjúban úgy fogalmazott az idősödés tapasztalatáról, hogy minden nap meglepetés, amire nem lehet felkészülni előre, hogy olyan más élet ez.

Jól vagyok, kisebb problémáim vannak, de hát nyolcvan fölött mindenkinek, úgyhogy nem szólhatok semmit. Igen, ugyanígy gondolom most is, ahogyan akkor: a saját öregedésem is olyan átláthatatlan, akár egy kontinens.

Hogyan telik egy napja?

Most egy pár hónapja minden héten megyek orvoshoz, úgyhogy ez nem a megszokott. Általában nem kelek korán, mert rossz alvó vagyok, éjfél után jönnek a gondolataim. Éjjel két óra körül alszom el. De ha rendes tempóban élek, fél nyolckor kelek, dél körül nekifogok dolgozni, később olvasok, vacsora után pedig újra munka. Az idén viszont egy sérvműtéten vagyok túl, ami nagyon átalakította az életemet, és ami miatt mostanában nem igazán tudok dolgozni. Nagyon nagy élményem volt a kórház. Jó helyre kerültem, ami Magyarországon ma nagy szó. Érdekes emberek között voltam, szokatlanul összezárva éjjel-nappal, mint egy kollégiumban, hat hétig.

Inspirációt adott ez az élmény?

Kicsit írtam róla, de inkább valami magasabb szellemi szinten foglalkoztatott. Hogy mit jelent kikerülni a társadalomból. Milyen az, ha egy halálos beteg azt mondja, hogy meg fogok gyógyulni – és meg is gyógyul –, hogy mennyit számítanak a pszichés faktorok. A legemlékezetesebb élményem egy éjszakai rendőrségi razziára ébredés volt: a szomszédos ágyra behoztak egy nőt, akit meg akart ölni a szeretője... Nagyon érdekes társaság volt, hat hétig ugyanabban a teremben, ugyanabban az ágyban, ugyanazzal az orvossal... Szóval ez az év nagy szociográfiai eseménye nekem, feldolgozni ugyan nem nagyon tudtam, de hát nem is ez a célja egy ilyen kirándulásnak.

Fotó: Valuska Gábor

Azt viszont többször mondta korábban, hogy a munka adja a legtöbb erőt, és hogy huszonegy éves kora óta mindig dolgozik valamilyen szövegen. Ha a munka most szünetel is, terv van?

Igen, mindig van valamilyen szöveghez közöm, állandóan írok, jót-rosszat, folyamatosan. Terv most is van, ám ebben a pillanatban nem tudok dolgozni semmin, mert a kórházi élményt nem akarom megírni, de most ez az, ami adva van.

És a fordítás? „A fordítás egy kis haza" – írta korábban. Mindig is nagyon fontos szerepe volt az életében.

Igen, nekem nagyon fontos a fordítás, nagyon szeretem. A Park Könyvkiadó nemrég adott egy kis fordítást, egy pici szerelmes verset, és két részeg matróz énekét. Nagyon megijedtem, mert még soha nem fordítottam részeg matrózokat, de a szerkesztőnek tetszett. Vissza kellett zökkennem, mert utoljára talán három éve fordítottam, de a vers humora végül segített visszatalálni. Azelőtt pedig volt egy másik érdekes munkám: egy korábbi orvosom az ötvenéves házassági évfordulójára akarta meglepni a feleségét, azt kérte, fordítsam újra William Butler Yeats egy szerelmes versét. Kérdezem, minek újra fordítani, ha már van fordítás. Azt felelte, az első sor úgy szól: „Ha megöregszel s szürke néneként ott bólogatsz a tűznél..." – hát hogy köszöntse a feleségét azzal, hogy szürke néne? Ez Kardos László professzorom fordítása, emellé megtaláltam Szabó Lőrinc változatát, abban viszont esztétikai sértés szerepel: „romló arcod", amivel szintén nem lehet valakit az ötvenéves évfordulóján köszönteni, úgyhogy újra lefordítottam. Hogy a Szabó Lőrincénél nem lett jobb, az biztos. Akkor az Új Emberben jelent meg a vers, egy hónapja pedig a szülőfalum lapja újra leközölte, úgyhogy ismét szembesülhettem a problémával.

Több helyütt olvastam, hogy az első osztálya még mindig visszajár Önhöz. Továbbra is tart nekik órákat? Nagyon érdekelne, hogy hogyan zajlanak ezek, hogyan kell elképzelni, miről esik szó.

Igen, múlt héten volt a találkozónk az Ötödik bével, így hívjuk magunkat. Most már alig vannak, hatvanasok, huszonhárom év különbség van köztünk, ami fiatalon isteni volt, a fiatal tanár mindig nagyon jó. Politikai okokból vették el tőlem az osztályt két év után, 1960-ban, pedig én nem voltam ellenzéki, nem voltam semmi. Nem politizáltam, csak az igazat mondtam. És ez zavarta az Oktatási Osztályt. Pedig nagyon jól megtaláltuk egymást. Az ötvenedik évfordulóra összegereblyézték az osztályt, és ekkor jött az ötlet: Ágnes néni, folytassuk a magyarórákat. Boldogan! Ez tehát 2008-ban volt, most tíz éve, éppen most tartottuk a jubileumi ebédünket. Ha bírom, folytatom, mert rettenetesen szeretem, lelki táp ez. Fiatalabbak ugyan nálam huszonhárom évvel, és mégis olyan, mintha egyidősek lennénk, mert ugyanazokat a korszakokat éltük át. És ez nagyon nagy kapocs. Ma már sok dolog elképzelhetetlen, amit mesélek fiataloknak, sokszor nem hiszik el. Például amikor behívatott az Oktatási Osztály vezetője, hogy hiányosak az adataim. Honnan tudja?

És mit hiányolt?

Hogy tanításon kívül mit csinálok még. Mi köze hozzá? Ma már ezek olyan képtelen dolgok. Egy másik példa: kaptam egy norvég ösztöndíjat – mindig vágytam Norvégiába, amit Olaszország mellett a második legszebb európai országnak tartok –, de a kerületi oktatási osztály nem adta meg az engedélyt. Évek múlva egyszer összetalálkoztam a férfival, Ottó pajtással – Aradi Ottóval, aki úttörővezető is volt –, megkérdeztem, miért nem javasolt, miért írta, hogy nem vagyok megbízható. Azt mondta, meg akarta akadályozni, hogy valami bajt csináljak. Nem tudott rólam semmit, csak föltételezte, hogy bajt fogok csinálni. Köszönöm, mondtam, és kijöttem a szobából. Erre mit lehet mondani?

Persze, minden korszaknak megvannak a nehézségei, hátulütői. Most sem könnyű, tudom, hallom a még aktív emberektől, de az valami egészen különlegesen nehéz korszak volt. A hazugságnak és a hízelgésnek olyan csimborasszója, amit ma már nem is lehet megérteni.

Az viszont fantasztikus, hogy csupán kétévi tanításból ötven év múlva ekkora hagyomány lett az Ötödik bével. Nagy hatással lehetett rájuk.

És ők is énrám. Nagy találkozás volt.

Ide szoktak járni ilyenkor?

Nem, mindig valaki máshoz megyünk, ott ebédelünk.

És hogyan kell elképzelni az órákat? Miről folyik a szó?

Megmutatom, ha megtalálom a dossziét, komoly tanrendem van, a lányok vezetik (mind kislányok, akkor nem volt ott koedukáció). Chaucerrel kezdtünk 2008 októberében. Mindig volt valami kísérő téma, elsőként az, hogy hogyan kell mesélni, ez nagyon jó kezdés. Aztán Edgar Lee Masters amerikai költő következett, akinek van egy csodálatos könyve, a Spoon River-i holtak. Egyszerre vers, próza és dráma. Színdarabot is csinált belőle egy itteni kis avantgárd színház. A holtak kibeszélnek a sírból, szépen sorban, és mire leteszed a könyvet, megismertél egy egész várost. Ezt többen próbálták utánozni, nem sikerült, ő is próbálta megismételni, neki sem sikerült. Ez egy egyszeri truváj volt. Közép-Nyugat-Amerikát lehet megismerni a könyvből, egy tipikus poros kisvárost, amit sokan próbáltak megírni, de ennél jobbat én nem ismerek. A harmadik órán Akutagawa A vihar kapujában című novelláját olvastuk. Itt a melléktéma az volt, hogy hogyan építkeznek a japánok túlfinomult és durva eszközökkel. Szerény ismereteim szerint senki nem tudja így a végleteket ábrázolni és előhozni, mint a japánok. Ezután színházba vittem a lányokat, Márai Sándortól ment a Kaland, egy kis józsefvárosi földalatti színház rendezője hívott meg bennünket, gyönyörű előadás volt. Utána megnéztük, Jaroslav Hašek hogyan ír a magyarokról. Borzasztóan. A magyar bürokrácia egy cseh szempontjából – hát az ember pirul, mikor olvassa. Nem nacionalistáknak való olvasmány. Utána Čapek, Čapek humora és filozófiája. Imádom. Aztán Kosztolányi, Móricz. Móricztól a Barbárok, én erre a korszakára és erre a remekművére adtam volna Nobel-díjat. Aztán az európai novella három csúcspontja: Maupassant, Csehov és Katherine Mansfield. Mansfieldet korábban nem ismerték, de beleszerettek, az egész osztály rögtön elkezdett köteteket venni. Egészen különleges a lélekábrázolása. Aztán Knut Hamsun, de nem az Éhséget, hanem novellákat vettünk. Ez egy nagyon sikerült óra volt: Hamsun és Isaac Bashevis Singer kapcsán arról beszélgettünk, hogy befolyásolja-e a politika az irodalmat. Hogy hogyan lesz az íróból szélsőséges ember. A hiúsága miatt. Én mindig próbálom mentegetni a nagy írókat, amikor eltévelyednek. Singert könnyű tanítani, mert mesél, nagyszerűen mesél. Aztán Iszaak Babel, akit rettenetesen szeretek, és akit, hát persze, megöltek, majd Andrzejewski, aki nagyszerű, a lengyelek közt a legkedvesebb íróm. Aztán érdekes volt a jó vers-rossz vers beszélgetés. A rossz verssel kezdtünk, jó kiindulópont: a rossz verset rettenetesen könnyű kiismerni.

Milyen modellen keresztül vizsgálták? Vitt nekik rossz verseket?

Persze, vittem, valahol itt van az is. Szittya Attila Bendegúz. A negyvenes évek nagy költője, jó lenne, ha megtalálnám, mert nagyon sokat lehet rajta nevetni. Lator László tudja fejből Szittya Attila Bendegúz összes versét, mi meg gurulunk a röhögéstől, amikor elkezdi ezeket mondani.

Aztán volt még az irodalmi paródia, Örkény, Robert Browning, elfelejtett költők, utóbbit ők kérték, Ambrus Zoltán nemzedéke. Karinthy Frigyes, Karinthy Ferenc, Karinthy Márton. Legtöbbször ők mondták, hogy mi érdekli őket, úgyhogy ló- vagy szöcskeugrásokkal haladtunk. Ez nem irodalomtörténet.

De irodalom. És az a lényeg.

De irodalom, igen. És borzasztóan élvezzük mindig. Hozzászólnak, elmondják a véleményüket, volt, hogy nagy vitába keveredtünk. Nem kell előre olvasniuk, mindig meglepetés, hogy mi következik, én olvasok fel az adott szövegből. Persze sok angol-amerikai van, mert arra hajlik a kezem, de a legtöbb magyar irodalom. Van francia, orosz... És a szomszédos országok közül leginkább a cseh, akik javára kicsit elfogult vagyok.

Térjünk most rá a saját irodalmára. A Kalligram Kiadó A szomjúság ára címmel újra kiadta az Őrizetlenek és A tolmács című regényeit. Ennek kapcsán először is a líra-próza problémájára vagyok nagyon kíváncsi. A gyűjteményes Viharkabát című kötetének fülszövegében szerepel az az önidentifikáló mondása, miszerint Ön nem tud prózát írni, se regényt, se tárcát, se esszét, se riportot, egész életében csak verset írt.

Igen, meggyőződésem.

Nagyon érdekelne, hogy hogyan vélekedik a próza és a vers működésmódjáról, belső szabályairól, illetve a saját viszonyulásairól a műnemekhez.

Igen, csak erről tudok beszélni, hogy mások hogyan csinálják, arról nem. Egyszer Angliában az egyetemen valaki félreértett. Azt mondtam neki, hogy úgy ír prózát, mintha verset írna, mire ő, hogy ő nem rímel. Teljesen félreértette, nem erről van szó. Hanem egy olyan asszociációs rendszerről, amit csak a vers tud. Teljesen másképp jár az agyam, ha verset írok, egészen mások az asszociáció fokai, az asszociáció minősége. Ezt kell áttenni, sőt, átrántani – ez egy hirtelen mozdulat, ahogy versből egyszer csak próza lesz. És nem úgy, hogy elszürkül vagy ellaposodik, hanem úgy, hogy marad a vers intenzitásának a szintjén. Nem könnyű, de ha egyszer az ember rászokik, nagyon megszereti.

A regényírással kapcsolatban egyszer azt mondta, hogy fél a sztoritól, és hogy a próza, a történetalkotás azért okoz nehézséget, mert magán kell áteresztenie az élményt – az Őrizetleneknél ez hogyan alakult? Hiszen igen intenzív, drasztikus életesemények halmozódnak benne. Hogyan született ez a regény? Tudna erről mesélni?

Nehezen beszélek erről, de megpróbálok elmondani valamennyit. Nekem sajnos nem lehetett gyerekem, itt pedig a két legfontosabb szereplő két gyerek. Két kislány életéről és tragédiájáról van szó. Minden megtörtént, amit itt leírok, a betegségek, a tragédiák, a végzetek, csak nem két kisgyerekkel, hanem két más családtaggal, és ezt kellett áttennem. Belekomponáltam például a saját gyerekkoromat – azt hiszem, hároméves koromig tudok visszaemlékezni –, hogy milyen tapasztalataim voltak, hogyan kezdtem verset írni, hogyan kezdtem el felfigyelni rá, hogy más az asszonánc, más a rím. Folyton kérdezgettem a felnőtteket, hogy hogy kell összecsengetni a szavakat. Főleg az asszociáció izgatott mindig, hogyan kell összehurkolni a szavakat, gondolatokat, kifejezéseket.

Van egy alaptézisem: ha egy családot megcsonkítanak – mindenki tudja –, annak a gyerek viseli a következményeit. Más, ha úgy csonkul meg a család, hogy valamelyik beleszeret valakibe, és elválnak, ez is tud hol jobban, hol kevésbé hatásos lenni; de ha megölnek egy családtagot, és erre a háború az alkalom, annak olyan irtózatos hatása van, ami felmérhetetlen. Az Őrizetlenekben a Carlos nevű férfi az asszonnyal együtt beleszeret a két gyerekébe, így kialakul egy tökéletes család, amit aztán szétrobbant a politika: a férfit nem engedik át az osztrák-magyar határon. Azt akartam megírni, hogy a két gyerek ennek lesz az áldozata. Hogy csonka családban nem lehet felnőni. Ez a saját tapasztalatom. Sok minden sikerült az életemben, de ami nem, az mind ennek a következménye. Hogy apámat megölték. Apa nélkül nem tudtam felnőni, másrészt pedig föl kellett nőnöm, korai felnőtt lettem. Elvették a gyerekkoromat. És ez egy végtelen történet: a mai napig csak találgatni tudok, hogyan halt meg az apám. Gyerekkoromban bizonyos dolgokat ezzel kapcsolatban elzártak előlem, amivel persze jót akartak, csak így egy sor dolgot a mai napig nem értek, nem tudok megfejteni. És ha valamit az életben gyűlölök, az a rejtély. Hogy szembenállok valamivel, amit nem tudok hol megfogni, nem tudok ránézni. Ezzel együtt kell élni. Gondoltam, minden jó lesz, ha megírom az Őrizetleneket, de nem lett sokkal jobb. Kicsivel igen, hogy formát kapott, csak ennyivel. És hogy szeretem ezt a történetet.

Akkor ez az egyik legszemélyebb regénye. A másik pedig A tolmács.

Igen. Régóta ábrándoztam róla, hogy ezt a kettőt együtt megjelentetem. Úgy érzem, összefüggenek. Nem csak azért, mert tragédiába, kudarcba fullad a kettő, nagyon sok regényben ez történik. Hanem hogy hogyan. A megírásuk óta kísértetiesen érzem az összefüggést, hogy csak a legelemibb szintet említsem: két ember össze akar kerülni, de a sors, a politika vagy a történelem, valami nagyobb erő gátolja őket a saját életük alakításában. Elvesztik az önállóságukat. Én a múltnak – lehet, hogy ez romantikus szemlélet – sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok a sors alakítása szempontjából, mint amekkorát általában szoktak. Nem tudok semmit lezárni. Minden tovább hömpölyög rajtam keresztül. Ahogy itt is: azt hittem, hogy na, most megírtam, akkor megoldottam. Nem. Továbbra is például álmodom ezekkel az alakokkal.

Nagyon erősen álmodom, és nagyon befolyásolnak az álmok. Ez versíráshoz nagyon jó: amikor egy ismeretlen közeg egyszer csak belép. Ritkábban jönnek szavak, inkább színes történetek. Az ember érzi, hogy ezek belépnek az életébe, nagyon érdekes folyamat.

A két regény közt tehát nagyon erős kötődés van.

Igen, a külföldi férfi alakja is például.

És a nagyon érzékeny egymásra találás is kulcsfontosságú.

És van egy másik nagyon fontos dolog. A történelem és politika okozta szenvedés. Meggyőződésem, hogy csak az látja jól a háború okozta sebeket, aki minden sebet lát. Csak úgy tudom jól megírni a háború alatti zsidó szenvedést, ha melléje látom, hogy mi történt az örményekkel, vagy a németek elfoglalta Dániában... Ezekben nagy kutatómunkám van. Nem lehet a szenvedést kisajátítani. Hogy csak én, csak ez a népcsoport, csak mi szenvedtünk... Nem, ez nem fair, nem jó dolog, nem szabad ilyet csinálni. Azt is meg kell írni, hogy egy népcsoporttal mi történt, mi játszódott le, mi lett a vége, maradt-e nyoma. Rendszerint marad. Akik el akarják fojtani, azoknak nincs igazuk, nem szokott sikerülni. Így a legkorrektebb, ha több népcsoport szenvedését vizsgálja az ember egymás mellett. Én mindig erre törekedtem. És ami ebből következik – valahol A tolmácsban írom is –, hogy két szenvedést nem lehet egymás ellen kijátszani. Mindenütt ismerik a szenvedést. Ebből persze az következik, hogy az ember ugyanúgy átéli azt a másik sorsot is. Ebből pedig az következik, hogy nagyon kínlódva írok. Tulajdonképpen minden regényem után megfogadom, hogy többet nem írok regényt. Aztán... De most már igazán nem írok többet. Azért örülök, hogy ezeket megírtam.

És mi is.

Nem tudom, elég világosan mondtam-e, amit akartam.

Igen, ha jól értem, ez valami olyasmit jelent, hogy van egy univerzális érzelem, aminek konkrét – történelmi, társadalmi – kereteit vizsgálja a különböző népcsoportoknál.

Igen, pontosan.

Ehhez igen szorosan kapcsolódik egy az életében és életművében szintén nagyon fontos szerepet játszó probléma. Az utazás, sőt, a menekülés, ami mindkét regény fontos motívuma. Az Útérintő című verseskötet kapcsán önmagát is folyton útonlévőnek nevezte, illetve a megkapó Legenda a negyedikről című versében az őseiről is mint örök vándorokról ír. Hogy érez ezzel kapcsolatban most? Mit gondol a menekülés kérdésének aktuális, globális vetületéről?

Szerintem nem lehet elmenekülni. Ezt kifejezetten így érzem. Nagyon sokan megpróbálják. Az emberek hetvenöt százaléka megpróbál a sorsa elől, a hazája elől, az anyanyelve elől elmenekülni. És mint az inga, visszacsapódik. Nem lehet.

Nemrég fordítottam egy izraeli költőt, kortársamat, Itamár Jáoz-Keszt a neve. Tizenhat éves korában ment el az országból, Szarvasról, ami az én szülőfalummal határos, az érintkező részt Szarvasvégnek is hívják, szinte össze van épülve a két falu (most már város, Gyomaendrőd lett Endrődből). Nagyon sokat nyilatkozik, interjút ad, feldolgozza, versben megírja, hogy ő hogyan próbált Magyarországtól elmenekülni. Hát nem tudott. Most már persze izraeli költő, de három kötetet adott ki Izraelben, héber nyelven a magyar költészet történetéről Balassitól napjainkig. Nem tudott ő sem elmenekülni. Nagyon érdekesen alakult a költészete. Először a vallásba, a hitbe próbált menekülni, utána idegen sorsokba. Több menekülő utat végigjárt, de egyik sem volt sikeres. Végül is a tragédia, hogy akkor talált magára, amikor a felesége meghalt: gyönyörű verseket kezdett írni, teljesen a felesége hatása alá került. Van egy verse, ami arról szól, ahogyan megtalálta a feleségét reggel, alva – amire azt mondják, hogy szép halál, én nem hiszem, hogy létezne szép halál –, és hogy amikor a feleségét elvitték, a párnában ott maradt a feje lenyomata. Hátborzongató, ugye? Az utolsó négy vagy öt vers a felesége haláláról íródott, és meglepetéssel észleltem a tökéletesen újholdas hangot.

Tehát ez is a menekülés egy útja. A menekülés legszebb útja. Amikor versbe menekül valaki, vagy festménybe, muzsikába. Lehet, hogy kicsit kiszélesítem a menekülés fogalmát, de így képzelem. Ennyit tudunk tenni. Ezzel megyünk túl az emberi mértéken, a mindennapok mértékén. Egyébként nincs rá recept, ezt mindenkinek egyedül kell megoldania. De abban biztos vagyok, hogy ahol csonka lesz a család, ott nem csak a bajok, a problémák hatványozódnak meg, de nehezebb a feldolgozásuk is, szinte lehetetlen. De hát akkor is meg kell próbálni.

Érdekes, hogy felhozta őt és a művészetbe menekülést, mert erre rá akartam kérdezni: Ön is majdnem elhagyta az országot, de egy interjúban felteszi a kérdést, hogy magyar nyelvvel dolgozó emberként mit csinált volna külföldön. Ma egyre több fiatal keresi kint a boldogulást.

Igen, '56-ban egyszer majdnem elhagytam Magyarországot. Elhiszem, hogy mindenkinek joga van a boldoguláshoz, de eszembe jut Jókai, aki több regényében is foglalkozik ezzel: a fiatalok kimennek Bécsbe, aztán visszajönnek, hogy segítsenek a szülőhazán. Ma ez nincs, mindenki a saját egyéni sorsára gondol. Tudják, hogy itt szükség van rájuk, a szakmájukra, de szeretnének jobban boldogulni. Persze, joguk van hozzá, de alig van, aki az ország sorsára gondol, hogy mi lesz itt, ha nem lesznek orvosok. Ha nem lesznek szülészek, mi lesz a születéssel. De a géplakatos ugyanúgy elmegy, ahogy az orvos. Ezt nem nagyon merem hangoztatni, mert azt mondják, régimódi, romantikus bolondság, és végül is mindenkinek joga van a saját sorsa alakításához és ahhoz, hogy egy kicsit jobban éljen. Csak akkor mi lesz az országgal?

Igen, nekem is mindig ez jut eszembe, amikor újabb és újabb korombeliről tudom meg, hogy elmegy. Ugyanakkor meg is tudom érteni, hogy a gazdaság és politika teremtette nehéz légkör, az általános rossz közérzet, a reménytelenség elől más helyekre vágynak.

Ez megkerülhetetlen. Én már túl vagyok ezen a koron, de ha fiatal volnék, biztosan nekem is eszembe jutna. Ha csak Bécsig elmész, érzed, hogy egész más a légkör. És annyi minden el lett rontva, amin már nem lehet túlemelkedni. Mindig mondom magamnak is: „ne busongjál". Én már nem tudok mit tenni, ki vagyok iktatva a cselekvő zónából, de olyan jó lenne... Visszagondolok a tizenéves koromra, a háború utáni időszakra, az indulók korszakára. Nem szeretem az indulókat, idegesítenek, de egy van, amit igen, az első, amit a háború után megismertem. „Már termelnek újra a gyárak, / A gépben feszít az erő. / Zengjük milliónyi barátnak: / A munkásoké a jövő!" És itt jön, amit úgy szeretek: „Az otthon ma már újra otthon, / Az élet a romból kinő, / És hirdetjük túl minden rosszon: / A munkásoké a jövő!" Tudod, az, hogy az élet a romból kinő, ez ott zajlott a szemem előtt. Olyan gyönyörű volt, és azt hittük, minden ilyen gyönyörű lesz. Nem csak a rengeteg rossz, ami történt, a gulág és a többi, ami be lett mocskolva és el lett rontva, hanem az álmaink. Ki az, aki ma álmodozik? Nem is ismerik ezt a fogalmat. Akkor meg szinte álmokból építkeztünk. Három év volt, nem több.

Vagy például milyen fellélegzés volt Rákosi Mátyás után Kádár János, azt már nem lehet tudni, nem is lehet az időben utolérni. Vagy amikor Nagy Imre azt mondta, hogy kihozzuk a börtönből igazságtalanul becsukott elvtársainkat, egy nagy sóhajtás volt az egész terem, ahol ez elhangzott. Én nem szoktam politikai verseket írni, de tavaly-tavalyelőtt írtam Nagy Imréről, a Tiszatájban jelent meg. Háromrétegű vers: az eleje reális, a közepe metafizikus, a vége egy nagy sóhaj. A címe Az utolsó pillanat. Amikor Nagy Imre a Parlament előtt megszólalt, mi pedig lent őrjöngtünk, tomboltunk. Szépséges pillanat volt, és tudtam, hogy soha többé ilyen nem lesz. Nem is lett. Amikor rád zuhan a szabadság. Jön veled szembe, mint egy ember. Gyönyörű volt.
'56-ban volt tehát egy nagy menekülési hullám, az én évfolyamom hatvan százaléka elment. A legtöbben megrekedtek valahol. Vagy belefulladtak a gyűlöletbe – hogy miért kellett innen elmenniük –, vagy nem találták meg a helyüket, vagy nyelvi akadályokba ütköztek. A kivándorlóknak talán csak huszonöt százaléka mondhatja el magáról, hogy igazán megtalálta önmagát. Követtem őket, minden kint, aztán itthon kiadott antológiát olvastam. Nem jó sors. Minden kényelmet, tudást, többletet megkapnak a Nyugattól, és mégis. Meg szoktam beszélni ezt azokkal, akik kimentek mondjuk Angliába, és minden évben hazalátogatnak, és mindig ide lyukadunk ki: testileg-lelkileg, gazdaságilag is sokkal jobban élnek, szebb lakás, cambridge-i egyetem, sok minden, amiről mi csak szorongva álmodunk, és mégis, igazából nem érkeznek meg oda, ahová szeretnének. Megszakad a legfontosabb fonal, ami az embert a múltjához köti.

Nehéz ezek után visszaevezni a regényekhez, de a mesterszakos szakdolgozatomat az Őrizetlenekről írtam, és az eddigieken túl az is érdekelne, hogyan élte meg a fogadtatását. Mind magamon, mind a kritikusokon azt tapasztaltam, hogy a szöveg megkapóan közvetlen és intim hangvétele egészen beszívja az embert, a kritikák stílusán erősen érződött a hatás alatt állás. Kapott visszajelzéseket hasonló élményekről?

Ennek örülök. Igen, sokan mondták, hogy mennyit sírtak a végén. A legtöbb vélemény ilyen volt az Őrizetlenekkel kapcsolatban. A tolmács visszajelzései is jók voltak így, a huszonsok év utáni újraolvasásakor, igaz, én helyenként olyan romantikusnak éreztem, mintha nem is én írtam volna. A tolmácsnak nagyon rossz sorsa volt, amikor megjelent, '73-ban, fű alatt árulták. Nem volt jó: az ember megír valamit, amit fontosnak gondol, aztán... Az Őrizetlenek után nagyon sok visszajelzést kaptam, többet, mint A tolmács után.

Svédországban A tolmács nagy sikert ért el.

Az életem egyetlen sikere a szó abszolút értelmében. Tízezer példány! Álmodni nem mertem volna soha. Sok fényképes, lelkes kritika – annyira, hogy a magyar követség fogadást adott a könyv megjelenése alkalmából. Ilyen csak ott és akkor és egyszer történt meg. Nagyon szerették a svédek. Miközben például Németországban megbukott, nem hogy sikere nem volt, nem is olvasták. Az egyébként kiváló fordító – aki az Őrizetleneket is fordította – nem szerette eléggé A tolmácsot, nem tette magáévá, nem folyatta magán keresztül, nem élte át. Svédországban viszont... a fogadást kísérő sajtótájékoztatón minden apróságról végigkérdeztek.

A visszajelzéshez kapcsolódva: hogy alakult a pályája során, kiknek mutatta meg a még készülő szövegeket?

Senkinek. A lektornak, a szerkesztőnek. Nem volt ilyen igényem. A verseimet szoktam a barátaimnak, szakmatársaknak és olvasóknak is, a prózát soha. Egy versbe bele lehet szólni, és érdekel a véleményük. Viszont mivel nem vagyok gyakorlott prózaíró, nem tartom magam annak, ezért azokat inkább nem mutatom meg.

És a kritikához hogy viszonyul? Követi, befolyásolja, megfogad dolgokat?

Csak ha valaki nagyszerűen ír. Tarján Tamás volt ilyen, rögtön megérintette az embert, amit írt. Olyan megfigyelései voltak, olyat is meglátott, amiről én sem tudtam, hogy megírtam. Kiváló volt. De jelen pillanatban a 168 óránál dolgozó Bölcs Istvánt is kiemelhetném, aki olyan elmélyült megértéssel ír, ami már szinte sok egy hetilapba. Mindig nagyon örülök a kritikának, de soha nem befolyásolja, hogy milyen irányba menjek tovább. A pályám elején, a '60-as években sok rosszindulat irányult felém, nagyjából 15 évig. Nagyon nehéz volt kibírni, tudni, hogy a pályán kell maradni, nagyon nehezen indultam.

Mi okozta ezt a rosszindulatot?

Nagyon egyszerű: teljesen más kellett akkor, mint amit én írok. Közéleti költészet, az volt az első. Nekem így adták vissza a verseimet mindig a lapok: nem elég közéleti és nem elég közérthető. Volt egy mulatságos epizód, amit valahol meg is írtam, Király Istvánnal. Ő volt a Kortárs főszerkesztője akkor, azzal adta vissza a verseimet, hogy: „Ön rokona Fenákel Juditnak?" „Igen, az unokatestvérem." Mire ő: „Akkor sem lesz magából soha költő." Ezt így egy fiatal embernek, ráadásul jóslat formájában...! Azt hittem, megőrülök. De milyen a sors: ez '62-ben történt, 15 évvel később, a '70-es évek végén Mátraházán szilvesztereztem, jött az éjfél, koccintottunk, egyszer csak ott áll az asztalomnál Király István. Azt mondja: „Nem mondtam én magának valami kellemetlent egyszer?" „Azt mondta, hogy nem lesz belőlem soha költő." Erre ő: „Akkor igyunk az én tévedésemre." Úri gesztus, nem? Nemrég megírtam ezt, miután végigolvastam a naplóját. Mindaz, amit Király mondott, végigkíséri nemzedékem életét. Ha elolvasod, rájössz, nem lehet elítélni. Hívő volt. Lehet, hogy sok ember megszenvedte, de ő hitt abban, amit csinált.

A mai fiatal író, irodalmár és olvasó generációnak tudna üzenni valamit?

Igen, azt, hogy lassítsák az élettempójukat, amennyire a fiatalság ezt megengedi. Tudják, hogy a legfontosabb az elmélyülés, és az nem megy gyors tempóban. Ne sajnálják az időt arra, hogy elmélyedjenek egy dologban, egy témában, egy versben, bármiben. Nagyon mélyre kell menni, annyira, hogy ha a mélységmérőmet lenyújtom, érezzem a mélyet. Nem szabad a gyorsaságnak bedőlni. Akkor sem, ha például gyors siker formájában jelentkezik. Nem szabad, mert abban tönkremegy az ember. Ki kell bírni a várakozási időt. Nagyon nehéz, de megéri. Megéri és visszatérül. A várakozás is, a türelem is és az elmélyedés is.

 

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.