Litera: Zombor és a világ. Filozofikus cím. De miért pont Zombor? (Én kapkodva először rögtön Zombit olvastam.)  

Gerőcs Péter: Talán azért, mert a név pontosan tudott nem illeszkedni a figurához. Bohózat? Sitcom? Valószínűleg egyik sem. Amikor a szerkesztési folyamatok során elolvastam a kötetet, a figyelmem minduntalan az elbeszélő ténykedéseire irányult, tudniillik arra, hogy kényszeresen próbál magából valamit a figurára áthárítani. Mintegy magával, de legalábbis egyes jellemvonásaival ruházza fel az elbeszélt alanyt. Ehhez a játékhoz azonban fel kell tudni mérni a különbséget narrátor és hős között, máskülönben nagyon összemosódnának. (Nekem ezért is volt érdekes ebben a játékban az a csavar, amikor egy szöveg erejéig Zomborból lesz narrátor, noha ezt csak a fejezetleírásból tudjuk, a neve ugyanis véletlenül sem hangzik el). Az elbeszélő és a figura közti távolság pontos mércéje ez a név. No és persze a viszonyulás sem ugyanaz, mint Esti és a világ közt. De válaszolhatok máshogy is. Ha te Zombit olvastál, akkor az nem lehet véletlen. Talán van benne valami nekrofil kéjelgés, tetem-feltámasztás utáni sóvárgás, vagy a holt megelevenedésének ember- és életellenes horror-esztétikája. Ha már félreolvastad, meg is írhatnád.

Regény, elbeszélés, novellafűzér. A végleges műfajt vagy műfaj-jelleget mi döntötte el? Előzetes koncepció, írás közbeni felismerés vagy a szöveg adta magát?  

Garaczi Laci javasolta ezt 2007. szeptember 8-i levelében, amelyben az első két Zombor-szövegre reflektált. Itt nyilván felmerül egy novellafüzér lehetősége. Nem zárt, befejezett novallastruktúra, tágasabb a hangulata – ilyesmiket írt. Innen az ötlet. Aztán Márton Laci javasolta, úgy az ötödik szöveg elkészültekor, hogy lehetőleg minden novella legyen egy kicsit másmilyen. A koncepció tehát megvolt, tudatosan kezdtem Zombor-szövegeket írni. A kompozíció azonban máshogy alakult. Egy-két évig nem gondoltam ezekre a szövegekre, aztán egy este kinyitottam a Zombor-mappát, és azonnal adta magát a sorrend. Ebbe nem is szólt bele a szerkesztő. De válaszolhatok máshogy is. Zombor egy elfeledett régi barát. Egy napon meglátogatott, és megkért, hogy írjam meg a kamasz, a fiatalkori és a felnőtt éveit. Egészen pontos elképzelései voltak a műfajról, nem vitatkozhattam vele.

A fiatal nemzedék ma dominánsan a líra partján és pártján áll, egyelőre; ezzel szemben prózát rendszeresen kevesen írnak. Mint a kevés prózaírók egyikét, aki kritikusként és szerkesztőként is tevékenykedik, kérdezem: ez szerinted élettani kérdés, azaz a prózához idő kell, vagy valami mélyebb összefüggést is rejt a jelenség? 

Márton László  - aki a könyv rövid és pontos utószavát is jegyzi - az egyik legfontosabb mestered, mentorod. Egy ilyen karakteres pályatárs segítsége könnyen jelenthet gátat, béklyót is. Ezzel annyira tisztában vagy, hogy reflektálsz is rá.   

Jelenthetne gátat is, támadhatna székrekedésem az apa-félelem miatt, de szerencsére nem ilyen alkat vagyok. Első körben megtanultam merítkezni a kritikából. Márton amellett, hogy nagyon jó ember és nagyon jó barát (s micsoda író!), fantasztikus pedagógus, és ma már értem, hogy négy vagy öt éve mit miért mondott. Ez a felismerés pedig azért is fontos, mert bármennyire jó pedagógus, rendszeres segítsége rányomta bélyegét a gondolkodásomra. Ezt nem akarom megtagadni (nem is lehetne), de mindenképp ki kell alakítanom a saját módszereimet, technikáimat az ő poétikája ellenében (itt most természetesen nem minőségi dolgokról beszélek). Jut eszembe, még soha nem köszöntem meg neki, amit kaptam tőle. Ez talán nem ennek a fóruma, egy kurta mondat erejéig mégis bitorolnám a Litera felületét: köszönöm. Máshogy nem válaszolhatok.   

„Van még valami, ami fontos lehet Zombor személyével kapcsolatban, mégpedig az, hogy kiskora óta írónak készült.” - az irodalomelméleti kört nem akarom lefutni, mégis megkérdem: a Zombor - elbeszélő - Gerőcs Péter belső hármas milyen viszonyban van egymással?

Az eddigiekből sok minden kiderülhetett, de azért megpróbálok nekifutni. Legyen ez egy közhely kibontása. Vagyok én, egy csomó élettapasztalattal, amik alakítják a személyiségemet is. Aztán megmaradnak tőlem különálló történeti elemekként, amelyek működését a saját működésemen keresztül tudtam megismerni (itt az élettapasztalatokhoz hozzátesznek az olvasmányélmények is, mások beszámolói, stb.). Ha úgy érzem, hogy valamit már értek, vagy inkább: többé-kevésbé kiismertem, hogyan viselkedik, megpróbálom leutánozni, amiből persze nem következik, hogy ugyanúgy fog viselkedni. Ha ebből felépíthető lesz egy figura, akinek többnyire ismerem a gondolatait, akkor el tudom képzelni, hogy ő hogyan csinálja ugyanezt, vagyis tudom működtetni, mint egyfajta beszélőt. Mindez könnyebb, ha valamelyest hasonlít rám – legalábbis a jelenlegi tudásommal. Így, ha hárman vagyunk, rétegzettebb a játék, tágasabb az ún. interpretációs tér.

Van egy figura, akit csak nehezen lehet kihámozni egy konfabulációs elbeszélésből, van egy narrátor, aki tehát folyamatosan hazudik, és vagyok én, aki egészen kihalványulva ebből a játéktérből, távolról figyelem, miként alkalmazza az elbeszélő a hazugságról szerzett ismereteit. Ez így igaz. De válaszolhatok máshogy is: Semmilyen viszonyban nincsenek.

Szegő János