hirdetés

Gerőcs Péter: Zombor és a világ (részlet)

2012. április 13.

Gerőcs Péter (1985) Budapesten született, Pécsen filozófia szakon kezdte, Budapesten magyar-esztétika szakon folytatta egyetemi tanulmányait. Prózát, kritikát, esszét publikál különböző folyóiratokban, szerkesztője volt a Kilincs c. folyóiratnak és a Café Babelnek is. Zombor és a világ c. első kötete 2010-ben jelent meg a Scolar kiadónál. - Az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának magyar vendége.

hirdetés

Azért volt valami megejtő apám pátoszában, ha arra gondolunk, hogy bár beszélt a fájdalmáról, csak mint egy közhelyet említette, soha nem lehetett vele igazán azonosulni, szimpatizálni vele, miközben a fültövénél megjelenő ránc jelezte, mégiscsak elviselhetetlenek azok a fájdalmak. Talán anyám is tudta, vagyis inkább érezte. Egy nő érzi az ilyet, s talán éppen ezért volt a szokásosnál egy szemernyit kevésbé goromba ezen a napon, mint amennyire apám megszokhatta (persze apám nem vette észre a változást; neki mindegy volt a gorombaság, anyám élcei).
Ha újból elővesszük a kezdeti jelenetet, most már megérthetjük miről is adott számot. Anyám nem azért hagyta kint az asztalon apám tányérját, mert kétséges szándékai voltak vele, hanem azért, mert nyilvánvaló tény volt a számára, hogy apámnak ennie kell, s amennyire lehetett, próbálta apám és a saját figyelmét is apám táplálkozására összpontosítani. Apám nem azért forgatta a petrezselymes-krumplit, mert megromlott pszichikai állapota miatt gyanakodott anyámra, hanem sokkal inkább azért, mert egész nap nem evett semmit, s mint a napokig sötétben élők szoktatják szemüket a hirtelen támadt fényhez, úgy szoktatta magát a gondolathoz, hogy egyen. Ezen a ponton a vakság, s az apám szemében káprázó kerti tünemények, valamint az evéskényszer egyszerre összekapcsolódik. Apám lényegében teljesen megvakult már, noha ez bizonyára mindenki számára kiderült az eddigiekből. Nem csak Mészöly Filmjét nem fogja elolvasni, hanem tévét sem néz többé (bár anyám néha bekapcsolva hagyja, hogy apám a hangjától megnyugodjon, csakhogy a rádióadásban – ezt érezte apám –  több a képszerűség, elképzelhetőbb, ezért inkább azt hallgatta).
Anyám délutánra egészen ideges lett, apám több ízben rá is szólt. Hagyjon neki nyugtot, nem akar már enni. Soha többé, kérdezte anyám. Le-föl szaladgált a kert és a ház között, s ugyan próbált elfoglaltságot találni magának, nem talált nyugtot. Nem merte magára hagyni apámat, de a közelében egyszerre riadt lett, és visszasietett a házba. Varrt, mosogatott, vasalt. Próbált tévét nézni.
Apám végre egyedül maradt. Nem gyötörte semmi. Maga elé idézte anyám specialitását, egy hatalmas főtt csülköt fokhagymával – amely nem más, a kettejük között megmaradt szeretet biztos jele: anyám elkészíti, apám pedig megeszi, így beszélgettek egymással –, azután minden elcsöndesedett, elernyedt. Már csak a közeli iskola hangjait hallotta, a visongó gyerekeket. Egy kicsit olyan volt ez, mintha a Dagályban lenne, ahol évtizedekkel ezelőtt minden délutánját töltötte. Ott ismerkedett meg anyámmal is, a vízben, és egy évvel később ugyanitt, a vízben kérte meg a kezét. Kőbányai világossal koccintottak, és apám felhúzta anyám ujjára az eljegyzési gyűrűt, amelyik később beleesett a főzelékbe, amelyről apám azt füllentette, hogy ő főzte, ám amikor egy nap anyám felvetette, hogy főzhetne megint krumplifőzeléket, apám visszakozott. Innen tudta meg anyám, hogy apámnak viszonya volt a szomszéd Marissal, akié a buldog. Persze nem szólt semmit, egyszerűen elhatározta, hogy még többet ad apámnak, hogyha kell, akár Marissá változik, mert nem engedi történelmi-zsidó büszkesége, hogy egy ilyen nylon-harisnyás, lappadt mellű, ostoba némber elszeresse az urát. Anyám kis híján megfulladt a karikagyűrűtől, amikor apám, helyesebben, Maris krumplifőzelékét kanalazta. De ez már nagyon régen volt. Valamikor a rendszerváltás után, amikor a világ új életre kelt, s nekik még nem kellett számolniuk a globális felmelegedéssel, amelyen apámmal – talán unalomból – hetente legalább egyszer jó alaposan összevesztek.
Anyám egészen nyugtalan lett. Lassan kezdődött a hatórás hírek, és apám még mindig kint ült a kertben. Kihajtotta az ablakot, és kikiabált, hogy „híradó”. Apám megfordult és legyintett. „Hát én még életemben ilyet nem láttam! Mi az, most már a híradó sem érdekli? Azért mindennek van határa! Legalább egy pokrócot kiviszek neki, nehogy még megfázzon. Amilyen felelőtlen mostanában.”
Csöngettek.
Anyám még idegesebb lett. „Csak tud várni egy kicsit, akárki legyen is az!” A nappali már a feje tetején állt, de a pokrócot még mindig nem találta.
Újra csöngettek.
„A fene vigyen már el téged is!” „Biztos a postás.” Kibillegett a kiskertkapuhoz, s hogy, hogy nem, a szomszéd Maris állt mögötte. Fiatalosan, gesztenyebarnára festett, hullámosított hajjal, kezében ételhordó. Nyilván mindenki számára világos az az el nem beszélt részlet, amely szerint Maris a kerítésen keresztül percekkel a híradó kezdete előtt apámmal beszélgetett, s hogy ennek a beszélgetésnek teljesen nyilvánvalóan a krumplifőzelék volt a tárgya.
- Hoztam nektek egy kis főzeléket. Most lett kész. - Maris odahajolt anyámhoz, akinek már ahhoz sem volt ereje, hogy valamelyest temperálja gyűlöletét, és suttogóra fogta - Nagyon rosszul néz ki Jánosunk. –  „Mi az, hogy Jánosunk?”, gondolta anyám, de nem ezt mondta.
- Egyáltalán nem néz ki rosszul. Nincs őneki semmi baja.
- Bemehetek? – és mire anyám válaszolt volna, Maris már bent volt a kertben, kezében az ételhordóval.
Egy darabig egymás mellett álltak a jégcsapretek és az elképzelt óiás-karfiolok, salátalevelek között, egyszóval, apám képzeletében, vagy még inkább: apám egy pillanatra megfagyott emlékezetében. Anyám nem értette hogyan, s miért, de apámon ott volt a pokróc, félig lecsúszva a válláról. Álla egészen a mellére feküdt, hogy szakálla mintegy szétkenődött a hasán, szemüvege az orra legvégére csúszott; bal keze a szék mellett lógott mereven, jobb keze az ölében feküdt, ökölbe szorítva. Csak később, amikor a hullaszállítók felfektették a platóra, derült ki, hogy apám az öklében egy karikagyűrűt szorongatott, amelyen, akárha egy aprócska koszorú volna, néhány petrezselyemlevél ült.

Gerőcs Péter

Gerőcs Péter (1985) Budapesten született, Pécsen filozófia szakon kezdte, Budapesten magyar-esztétika szakon folytatta egyetemi tanulmányait. Prózát, kritikát, esszét publikál különböző folyóiratokban, szerkesztője volt a Kilincs c. folyóiratnak és a Café Babelnek is. Zombor és a világ c. első kötete 2010-ben jelent meg a Scolar kiadónál.

Gerőcs Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.