A materiális idő az első regényed. Mikor kezdtél dolgozni rajta?

2003-ban. Az a vágy munkált bennem, hogy valamilyen módon összekapcsoljam egymással az akkoriban engem foglalkoztató problematikákat: azt az óhajt, hogy narratívává alakíthassam és elbeszélhetővé tegyem a fény jelenségét; azt, hogy szembenézzek és elmélyítsem Palermóval, a szülővárosommal való konfliktust; valamint érdekelt az olasz történelem azon időszaka, a hetvenes évek, amely meghatározó módon kötődik mindahhoz, ami a jelen Itáliájában tapasztalható.

A regény 1978-ban, Itáliában játszódik és három tizenegyéves fiú történetét beszéli el. Szimbolikus ez a felállás?

A főhősök kiskamaszok. Ez egy átmeneti kor, olyan mindannyiunk által megélt időszak, amikor a testünk folyamatos metamorfózis tárgya. Megváltozik az alkatunk, megváltoznak a kognitív struktúráink. Megtanuljuk felismerni a beszéd különféle rétegeit, különbséget tenni például a szószerinti és ironikus szintek közt, amelyeket gyerekként még nem tudunk felfogni.
1978-ban Olaszországban erőteljesen felgyorsultak bizonyos politikai és szociális folyamatok; nem annyira fiziológiai, semmint patológiai értelemben vett felgyorsulást értek ezalatt, egy állandó metamorfózist, mely a Vörös Brigádok akciói által keltett állandó fenyegetettség- és félelemérzethez kötődött.
Ezt a két materiális időt szerettem volna összekapcsolni egymással: három fiú testének egyéni idejét, akik önmagunknak tagadásból próbálnak identitást formálni: nem annyira annak tudatában, hogy kik ők, hanem annak, hogy mik nem akarnak lenni; valamint ezt a másik időt, az olasz történelem materiális idejét.

Csigák, szúnyogok, macskák, cápák, kutyák…Mondhatni regényed másik főszereplői az állatok. Minek köszönhető  ez az intenzív jelenlét?

Nem volt tudatos szándékom, hogy mindezekkel az állatokkal népesítsem be a könyvet, amik tényleg annyian vannak, hogy egyféle állatkertté, vagy bestiáriummá változtatják a regényt. Egyértelmű, hogy ezek a lények a képzeletem elemei, afféle intrapszichikus fragmentumok, a tudatom darabkái, amik egy ponton kilépnek ebből a belső térből, elfoglalják helyüket a külvilágban és párbeszédre lépnek a szereplőkkel. Ahogy a Pinocchióban a Tücsök is valamiképpen a fabábu tudata. Emellett ezek az állatok, különösképp a magukra hagyott kóbor kutyák, az ugyancsak magára hagyott Palermót is szimbolizálják, és egy mindennapi erőszakot reprezentálnak, egy nagyon archaikus erőszakot, mely a városi szövetbe ékelődve emlékeztet minket életünk történelem előtti dimenziójára, melyben mindennek ellenére, a mai napig nyakig benne tapicskolunk.

Röviddel a megjelenése után regényednek máris öt fordítása lát napvilágot. Hogyan működik ez a szöveg külföldön?

Én egy olasz környezetben játszódó történetet mesélek, amelyben az akkori évek popkultúrájának rengeteg eleme felbukkan. Nem könnyű könyv, fordítása meglehetősen fáradságos. És én sosem gondoltam a külföldi recepcióra. Így különösen érdekes volt számomra is a külföldi kiadók számára írt jelentéseket olvasni, amelyekből rálátásom nyílt arra, hogy egy másik kultúra miként olvassa a könyvem. Az amerikai nézőpont például a terrorizmusra fókuszál és az olasz mozzanatot az iszlám jelenség horizontjáról olvassa.

Mik a következő  terveid?

Két hét múlva a Laterza gondozásában új kötetem jelenik meg, Kilakoltatás/Hontalanság címmel. 2009 nyarán Palermóban játszódó három nap története, amelyben ezen három nap jelenségein keresztül a mai Olaszországról szeretnék beszélni. Ezen kívül Emma Dantével dolgozom egy film forgatókönyvén, amely szintén Palermóban játszódik.