hirdetés

Jánossy Lajos: Dilemmák

2017. június 3.

A méltatlan unokaöcs, aki vagyunk, felbukkan a pincemélyből, nem átall a teraszra telepedni, kikér még egy kisfröccsöt, szemből szél támad, írni kezd. Az első gondolatokat Márványi Judit Kapaszkodók című könyvéről. – Jánossy Lajos olvasónaplója a Litera Gondolatok a könyvtárban című új sorozatában.

hirdetés

Néhány napja töprengek a címen; lehetek-e ennyire fennkölt, egyben önhitt, hogy Vörösmartyt idézem, az ő bortól pecsétes mellényébe bújok. Végül, látnivaló, úgy döntöttem, igen, az ő verse lesz ennek az új sorozatnak a címe; Vörösmarty lesz támaszunk, oltalmazónk, útra indítónk, bátorítónk. Gyámunk és nagybátyánk. Belép a helységbe, mellénk húz egy széket, rendel. Messziről jött, vidéki ember, bennünket öcsémnek szólít, kérdésünkre köpenye zsebéből verset hajtogat elő. A vers válaszol. A vers feladat, a vers úgy áll, mint a parancsolat.

Ha tényszerűen nézem: hétről hétre afféle olvasónaplókkal; lábjegyzetekkel, aláhúzásokkal, kérdő-, gondolat- és felkiáltójelekkel, tétova, avagy hangsúlyos három pontokkal találkozhat majd a Litera közönsége ebben a sorozatban, ahol vagyunk. Semmiféle szabály nem köt a gondolkodó olvasáson kívül; akárhonnan jöhet könyv, akárhonnan.

Vörösmarty fizet, elköszön, a kéziratot az üres pohár mellett hagyja. „Magas gyönyörnek lángjától hevültek, / Menjünk szét mint a régi nemzetek, / És kezdjünk újra tűrni és tanulni. / Ez hát a sors és nincs vég semmiben? / Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal / S meg nem kövűlnek élő fiai. / Mi dolgunk a világon? küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak. / Ember vagyunk, a föld s az ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, / S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, / Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt / Posvány iszapját szopva éldegéljünk?”

Igen, épp erre van szükségünk, a dafke gerincre, a csak azért is morálra, a szellemben való hit és bizalom megtartó erejére. Zord idők közepette. Vörösmarty vad és örvénylő,ép tett és dúlt reményére. A méltatlan unokaöcs, aki vagyunk, felbukkan a pincemélyből, nem átall a teraszra telepedni, kikér még egy kisfröccsöt, szemből szél támad, írni kezd.

Az első gondolatokat Márványi Judit Kapaszkodók című könyvéről.

Márványi Judit vallomásait és Király István naplóját szinte egy időben olvastam. Utóbbiról a Nyitott Műhelyben, az Előhívás tavaszi szemináriumait záró epizódjában beszélgettünk. A két könyv egymás mellé állítva erős kontrasztot mutat.

Két kommunista élettörténet.

A Király Istvánét oldalról oldalra egyre növekvő ellenszenvvel követtem, az utószóban megfogalmazott ún. emberi drámának jeleire nem bukkantam; hacsak a felső hatalmi körökbe ágyazott kommunista kultúrkomisszárnak a legfőbb kultúrkomisszárhoz, Aczél Györgyhöz fűződő, szorongón  törleszkedő kapcsolatát annak nem nevezzük. Én kevéssé hajlok erre. Király sem a sztálinista korszakot, sem az '56-ról alkotott hivatalos narratívát nem tagadta meg; a sötét Rákosi-érának és az eufemisztikusan kádári konszolidációnak nevezett periódusnak egyaránt elkötelezett híve maradt. Hosszú pártkarrierje során végigjárta a világot, tágas könyvtárszobájába visszatérve gyötrődött tovább.

Márványi Judit zsidó származású, fiatal lányként került a mozgalomba. Szüleit elpusztították, nem volt egyedül, akinek útja egyenesen vezetett a kommunista pártba. Márványi nyíltan beszél a csak a nyolcvanas évek közepére bekövetkezett illúzióvesztéséről. Az egyenlőség eszméjét hirdető, az elnyomást és a kizsákmányolást felszámoló, a faji megkülönböztetést kizáró kommunista eszmekör és propaganda magával ragadta. Tegyük hozzá – mert e sorok otthona a mai Magyarország –, hogy a párt népszerűsége a munkásság és a parasztság köreiben sem maradt hangtalan, a kortárs művészetek megannyi képviselőjét ugyanilyen okokból kell megemlíteni.

Márványi Judit politikai elkötelezettségéből semmiféle előnye nem származott, az ötvenes években a Népművelési Iskolában tanított, a hatvanas évektől kiváló irodalmi szerkesztőként a Szépirodalmiban és a Magvetőben dolgozott, mások mellett Mándy és Mészöly szövegeit gondozta. Azok közé tartozott, akik számára a szocializmus gyakorlati kudarca, felismert rettenete nem törhette meg a reményt, nem perzselhette fel az üdvtörténeti víziót. Márványi egy pillanatig nem tagadja, hogy éveken át ideológiai burokban élt, olykor kételkedett, ám csak a forradalom évére adódtak össze benne azok az információk és tapasztalatok, amelyek – ahogy mondani szokták – felnyitották a szemét. Éveken át vakhite vezette, ellenben olyan feladatköröket nem vállalt, amelyekben a rendszer közvetlen elkövetőjévé vált volna. Annak követője maradt. Olyannyira, hogy az októberi napokban sem tagadta meg az övéit. („Most, hogy mindenki ellenünk fordult, és elszabadult a pokol, nem bújhatok el, nem hagyhatom faképnél az enyémeket!” (sic!)

A Kapaszkodókban feltárul a magyar holokauszt ’45 utáni elhallgatása, a mozgalomnak a múlt végképpeni eltörlését célzó forradalmi valósága. Az orosz megszállás előtti Magyarország története a traumák zárványában rekedt meg. Márványi Judit később, amúgy a Bibó-emlékkönyben közzétett írásában erre hívja fel a figyelmet, éppen a zsidó önértés és önazonosság zárványzónájának feltárására tett a személyesség hitelével alátámasztott kísérletet.

Márványi megrémül, amikor a tömeg kórusban kiabálja: Nem vagyunk mi fasiszták! Fenyegető, szinte ellenkező előjelű vészterheket érez, de a Fehér könyvet is gyűlöli: „Egy SZÓ (sic!) sincs benne arról, hogy hát itt GYEREKEKET (sic!) gyilkoltak meg, halomra – nem az ellenforradalmárok.” A megtorlásokban kivégzik barátját, Földes Gábort; „Akkor, AKKOR (sic!) kellett volna kilépnem a pártból!” [..] Nem léptem ki. Vitt tovább az eszelős hűségem.” Sőt, a Kádár-i MSZMP-be is belép. A Csalog Zsolttal lefolytatott interjú 1987-ben készült. Ekkorra Márványi már nem a párt tagja, de szikár, az érzelgősség regisztereit és az önfelmentés tónusait nélkülöző visszaemlékezését mégis azzal zárja; hideglelős látni, hogy a szocializmus akkori viszonyaiból egy valami biztosan hiányzik - a szocializmus eszméje személyesen.

A huszadik század két totális rendszere, az individuumot felőrlő, önfeladásra késztető és kényszerítő, kollektivista társadalomszervező gyakorlata az addig érvényes etikai kérdésirányokat eltorlaszolta. Azóta a hagyománytörténetet egy eladdig ismeretlen összetételű paradoxon bénítja. A németföldön otthonra lelt nemzetiszocialista, fajvédő gondolat és annak politikai praxisa egyszerre temette maga alá Európa egyik vezető politikai hatalmát és a kontinens kultúrájának egyik elsődleges ágensét. Az oroszhonban otthonra lelt és a nácikat évtizedekkel túlélő kommunista, osztályharcos gondolat és annak politikai praxisa egyszerre temette maga alá Európa keleti felének demokratizáló, nyugatos esélyeit és ásta alá a felvilágosodás alapértékeit. A liberális demokráciák háború utáni elbeszélése vékony jégre épült, nem utolsóként a jóléti államok fogyasztói biztonságára. A humanista tradíció folyamatosságának megszakadásával, azzal, hogy a korszak legjelentősebb gondolkodói, alig néhány kivétellel, a fenti kelepcéket kikerülni nem tudták, a szabadság karrierje zátonyra futott.

Hogy kiknek igen és kiknek nem jár empátia, a válasz kötéltáncot jár, imbolyog. Mi dolgunk Márványival, Királlyal? Dolgunk van velük, mi nem akarjuk a múltat végképp eltörölni. Minduntalan dilemmákba, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokba ütközünk. (És: ad absurdum: jár-e a náciknak empátia?) Miközben, hogy személyesebbre fordítsam, nekem elég súlyos herótom volt és van a kommunista kísérletekek bármely formájától, attól a különbségtől nem tekinthetek el, hogy míg a náci ideológia direktívája egyértelmű: különböző fajok likvidálását tűzte ki célul, ezt hívei nem hagyhatták egy pillanatig sem figyelmen kívül, addig a kommunista ideológia (Mi az? Marx, Lenin, Landler?) nem szükségképpen (?) involválta az uralkodó osztályok teljes fizikai megsemmisítését, és bizonyos fokig konszolidálható is volt. Egy biztos: jóindulatú, jóhiszemű nácit nem tudok elképzelni, jóakaratú, ún. tisztességes kommunistát nem csak elképzelni tudok, hanem, ezúttal Márványi Judit könyvében, ismerek is. Szűk menetben vagyunk, vékony a határmezsgye, ahol járunk. Miért mondom Márványira, hogy megállta a helyét és Királyra miért, hogy nem? Hogy az egyik drámai, a másik nem? Tudom, miért mondom, de elviekben mondhatom-e? Vannak-e "elviek"? A két rendszer egyneműsített, a róluk alkotott ítélet lehet-e egynemű? Ha mindenki szem a láncban, van-e dráma? Nincs. Nincs?

Egy élet kérdéseire maga az élet a válasz, hozzávetőlegesen ezt írja valahol Dobai Péter.  

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.