hirdetés

Goretity József: Töredékesség és teljességigény (Tanulmány a XX. századi orosz prózáról)

A Palatinus Kiadó ajánlata

2005. április 15.
A hiánypótló kötetben a szerző a XX. századi orosz prózai művek friss hangú, mítoszkritikai szempontú értelmezését adja. Az elemzett művek között találjuk a századelő néhány jellegzetes prózai alkotását, Nabokov orosz műveit és a legjobb kortárs prózaírók alkotásait. A könyvből itt az orosz irodalom új irányzataira jelentős hatást gyakorló Venyegyikt Jerofejev Moszkva - Petuski című kötetét tárgyaló fejezetet közöljük, további részletek olvashatók a Könyvfesztivál orosz díszvendégeinek bemutatásánál.
hirdetés

Méret: 135X190
Kötés: keménytáblás
Terjedelem: 326 oldal
Ár: 2200 Ft


Az alkoholizmus orosz evangéliuma (Venyegyikt Jerofejev Moszkva - Petuski-járól)
Részlet a kötetből


Venyegyikt Jerofejev a legrejtélyesebb modern orosz írók közé tartozik. Az utóbbi időkben kialakult kultusza, a róla megjelent írások, visszaemlékezések nagy száma, a nemrégiben a Vagrius Kiadónál megjelentetett korai írásainak és töredékeinek szentelt kötet ellenére még mindig keveset tudunk róla. (Olyannyira, hogy minden törekvés ellenére még mindig össze szokás keverni a "másik" Jerofejevvel, Viktorral.) Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek orosz irodalmának egyik legjelentősebb orosz szerzőjeként tarthatjuk számon. Életműve elfér egyetlen kötetben, még az imént jelzett ifjúkori írással, a Zapiszki pszihopata (Egy pszichopata feljegyzései) című regénnyel és a töredékekkel együtt is. Legismertebb írásai, a Moszkva - Petuski című poémája, a Walpurgis-éj (Valpurgijeva nocs') című drámája és a Vaszilij Rozanov - ahogyan egy különc látja (Vaszilij Rozanov - glazami ekszcentrika) című esszéje magyarul is olvashatók. Említést kell tenni még a Dmitrij Sosztakovics című regényéről, amelynek persze semmi köze sincs a neves orosz zeneszerzőhöz: Jerofejev elbeszélése szerint a regény cselekménye egy üvegvisszaváltóban játszódik, ahol az ivászathoz Sosztakovics érdemeinek felemlegetése szolgáltatja az alkalmat. A regény azonban elveszett, s a kézirat elveszéséről a szerző a következőképpen számol be: "Vasárnap este volt. Mivel volt két szabadnapom, Moszkvából tértem vissza a munkahelyemre, s a főnökömnek két üveg vermutot vittem egy szatyorban, amiben benne volt a Sosztakovics kézirata is. Vittem, és elaludtam a vonaton, és amikor felébredtem, nem volt meg sem a szatyor, sem a kézirat, sem a vermut. Akkor persze a vermutot sajnáltam, aminek elvesztését a főnököm sem bocsátotta meg." 1
Volt-e kézirat vagy sem, befejezte-e Jerofejev ezt a regényt, vagy mindez csak az írói fantázia terméke és a Jerofejev-féle mítoszteremtés része 2 - ma már nem deríthető ki. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Sosztakovics témája és állítólagos eltűnésének körülményei meghatározták a Moszkva - Petuski témáját és részben cselekményét is.
Jerofejev vallomása szerint egyébként a Moszkva - Petuski kézirata is eltűnt, de tizenhét év elteltével megkerült. Addigra azonban már több kiadást is megért. Jerofejev 1969-ben fejezte be a regényt, 1973-ban jelent meg először oroszul - Jeruzsálemben. 3 A Szovjetunióban - ahogyan Jerofejev a mű tréfás előszavában megjegyzi - a könyv először egy példányban jelent meg, s az gyorsan el is fogyott. 4 Sok évi szamizdatos terjesztés után - az orosz viszonyokra jellemző abszurditással - a Trezvoszty i kultura (Józanság és kultúra) című folyóiratban, a Gorbacsov-féle "száraztörvény" időszakának kellős közepén, 1988-89-ben Moszkvában végre hivatalosan is napvilágot láthatott.
A Moszkva - Petuski meséje igen egyszerű: a szerzővel azonos nevet viselő alkoholista főhős, Venyicska Jeorfejev, miután másnaposan ébred egy moszkvai kapualjban, a Kurszki-pályaudvarra vetődik, ahonnan a helyiérdekű vasúton Petuski városkába indul, ahol várja kedvese és gyermeke. Útközben ivócimborákra talál, akikkel ugyan kellemes eszmecserét folytat, de akik ellopják italát és a gyermeknek szánt ajándékot is. Venyicska újra részeg álomba merül, s olyan mélyen alszik, hogy nem tud kiszállni Petuskiban, hanem visszatér Moszkvába. Ott aztán négy ismeretlen veszi üldözőbe, menekülés közben a Vörös térre téved, majd a már ismert kapualjba, ahol az ismeretlenek végeznek vele.
A szovjet - Jerofejev terminológiájával élve - "antiéletnek" megfelelően leegyszerűsített történetben benne van minden lényeges, amivel a modern kori orosz hétköznapi valóság jellemezhető: a helyiérdekű vasúton ingázó, megnyomorított sorsú emberek, az alkohol, a minden képzeletet felülmúló, lázálomba illő abszurditások sora, s a normális emberi létezésnek mint elérhetetlen vágynak megjelenése a redukált életet élő emberek tudatában.
"Jerofejev pontosabban, mélyebben, nagyobb szeretettel, költőiséggel és sajnálattal szólt Oroszországról, mint bárki író ember napjainkban" - állítja Irina Toszunyan 5 a Moszkva - Petuski-ról, s nemcsak azért, mert Jerofejev kábelfektető munkásként 6 az orosz élet olyan mélységeit tapasztalhatta meg, amelyeknek a közelébe sem tudtak kerülni a "nagy szovjet irodalom" hivatalosan elismert képviselői, hanem azért is, mert Jerofejev műve a legjobb orosz irodalmi hagyományok folytatója.
A Moszkva - Petuski-t szokás Ragyiscsev Utazás Pétervárról Moszkvába című klasszikus művével párhuzamba állítani. 7 Ha van a két mű között hasonlóság, az pusztán külsőségekben jelentkezik, s nem érint mélyebb rétegeket az utazás tényénél, az utazás során feltáruló világ kritikus szemlélésénél, valamint a könyvnek az állomások szerinti fejezetekre tagolásánál. Ragyiscsev és Jerofejev gondolatvilágában azonban semmi közös nincs, sőt, az "első orosz forradalmár író" teljességgel ellentétes a keresztény (pravoszláv) szellemiséget sajátságosan folytató Jerofejev-féle világnézettel. Ha tehát a Moszkva - Petuski előzményeit keressük, az orosz irodalomnak a pravoszláv szellemiség mentén fogant műveire kell koncentrálnunk. Ezt figyelembe véve elsősorban Gogol Holt lelkek című művére kell utalnunk - több okból is. Gogol volt Jerofejev kedvenc írója 8, a Holt lelkek is utazásra épül, e mű világa is szoros kapcsolatban áll a reálison túli világgal, s végül mindkét szerző makacsul ragaszkodott művének műfaji meghatározásához, a poéma megjelöléshez. 9

Hogyan egyeztethető össze a poéma "fennkölt" műfaja olyan "alantas" tárggyal, mint egy részeg ember utazása a koszos elektricskán? - tehetnénk fel a kérdést? A kérdés azonban már ismerős: Gogolt is a téma és a műfaj összeegyeztethetetlenségével vádolta a korabeli kritika. Jerofejev - Gogolhoz hasonlóan - a nyilvánvaló elbeszélői pozíció mellett lírai pozíciót is elfoglal, s ezt elsősorban az ún. "lírai kitérők" alkalmazásával éri el. A "lírai kitérők" hol a földi paradicsomként megjelenített Petuski utáni vágyakozást éneklik meg, hol a reggeli ébredéstől a boltnyitásig terjedő időszaknak kínzó gyötrelmeit szólaltatják meg. Közös azonban e kitérőkben a lírai hang ambivalenciája: mintha egyszerre szólalna meg benne a lírai hős reménytelensége és az önnön tragédiáját kigúnyoló clown nevetése: "Petuski az a hely, hol éjjel-nappal dalolnak a madarak, hol télen-nyáron virágzik a jázmin. Ha létezett is eredendő bűn, Petuskiban senkit sem terhel... Ott még azoknak a tekintete is feneketlenül mély és tiszta, kik hétszámra nem józanodnak ki..." .10 És: "Ó, szabadság, egyenlőség! Ó testvériség és édes semmittevés! Ó, szent felelőtlenség! Ó, népem életének legboldogabb órái: az italboltok nyitásától a zárásig!" 11
A tragikusnak és a komikusnak ilyen eggyé olvadása, a fent-lent nézőpont gyakori váltogatása, az evés-ivás-ürítés túlzásai, a trágárságok, a közös ivászatokon megmutatkozó féktelenség és saját bajaink kollektív kikacagása megteremti a műben a Bahtyin óta népi nevetéskultúrának nevezett karneváli atmoszférát. (Nem véletlenül tartotta számon Jerofejev a tanítómesterei között Rabelais-t, akiről Bahtyin a hatvanas évek Szovjetuniójában nemcsak kultúratörténeti ismereteket közlő, hanem politikai állásfoglalást is jelentő korszakalkotó tanulmányát írta.) 12
A Moszkva - Petuski karneváli szemlélete az ún. "groteszk realizmus" elemeinek felvonultatásán túl a mű kompozicionális sajátságaiban is megnyilvánul. A regény szerkezetének legjellemzőbb vonása a kör, amely jól mutatja a karneváli világszemléletnek, az egyszer fent, másszor lent végtelen ismétlődésének elvét. Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz szellemes, a modern orosz prózával foglalkozó tanulmányában 13 egy ábrával szemlélteti Jerofejev írását: az önmagába visszatérő vonal Venyicska útját, értelmetlen körben járását hivatott kifejezni, a körön kívüli pont pedig a Venyicska életútján kívül eső vagy nem is létező ideál jelképe. Venyicska térben és időben egyaránt körben mozog. Egy moszkvai kapualjból indul el és oda is tér vissza, miután Moszkvából szándékai szerint Petuskiba indulva - Moszkvába utazott. A térbeli körforgás tényét erősíti a mű elején ismertetett abszurd eszmefuttatás arról, hogy Venyicska bármennyire is szeretné meglátni a Kremlt, sose jut el a Vörös térre, mindig csak a környékén bolyong, s végül - bármerre is induljon - mindig a Kurszki pályaudvarra téved. Ugyanez a motívum ismétlődik meg Venyicska részeg lázálmában is: a Vörös téren álló Minyin és Pozsarszkij szobra életre kel, egyikük jobbra, másikuk balra indul, de mindketten a Kurszki pályaudvaron fognak kilyukadni. További körforgásra utaló jelenség, hogy visszaérve Moszkvába, Venyicska a Szadovoje kolcón, tehát egy körúton találja magát. Utolsó útja innen vezet a Vörös téren át halálának helyszínére, a kapualjba. Az időbeli körforgás keretét Venyicska utazásának egy napja adja: a történet hajnalban kezdődik a hős eszmélésével, és éjszaka zárul a halálával.
Ebbe az egy napba viszont belefér Venyicska egész élete és az emberiség egész történelme: Venyicska a vonaton szolgálatot teljesítő ellenőrnek előadásokat tart egyetemes történelemből a kezdetektől napjaink történelmén át az utópiákig. Az utópiák világa azonban ismét részeg lázálomba torkollik, melynek történései kísértetiesen hasonlítanak az 1917 utáni orosz eseményekre. Az utópia következetes végiggondolása - paradox módon - ismét Venyicska jelenébe juttat bennünket, s a többszörösen aláhúzott viszonylagosság következtében végképp elkülöníthetetlenné válik a múlt, a jelen és a jövő, a megélt történelem és az utópia, s végül a valóság és a szörnyűséges lázálom. Az idő elveszti jelentőségét. Ha Venyicska eljutott volna Petuskiba, feleslegessé vált volna az idő, mert Petuski a Paradicsom, ahol a "Hány óra?" kérdésre csak azt lehet felelni, hogy "Örökkévalóság" 14. De az idő így is feleslegessé vált, hogy nem jutott el Petuskiba: "De hát minek megtudnod, mennyi az idő, Venya? Inkább menj csak, menj, burkolózz be a szél ellen, és szép lassan mendegélj... Volt már részed a mennyei boldogságban, érdeklődtél volna múlt pénteken az idő múlásáról - most pedig, hogy már nincs többé mennyország, mit érdekel téged az idő?" 15 - szólal meg Venyicskában a teljes reményvesztettség. Ennek a kilátástalan helyzetnek, kiüresedettségnek, kozmikus méretű magánynak és kiszolgáltatottságnak megjelenítője az éjszakai sötétségben és zuhogó esőben száguldó üres vonat képe. Ugyancsak a reménytelenség szólal meg a Venyicska térbeli és időbeli bolyongásainak körét záró utolsó jelenetben, a hős halálában is. Elbeszélés-technikai szempontból éppen ez a jelenet adja a Jerofejev-mű legnagyobb szenzációját: Venyicska halála ugyanis nem valamely külső elbeszélő révén jut tudomásunkra, hanem magától a történetet egyes szám első személyben elmondó Venyicskától hallunk róla. A saját haláláról szóló beszámolóban Venyicska túllép a tényközlő elbeszélő pozícióján, nézőpontja egyben líraivá is válik, s ez azt eredményezi, hogy halálát nem "megtudjuk", hanem "átéljük", mintegy újra és újra mindannyian meghalunk benne. Valószínűleg éppen ebben rejlik a legfőbb jelentősége annak, hogy Jerofejev olyannyira ragaszkodott a poéma műfaji megnevezéshez - szemben a regénnyel: a saját halál "elbeszélése" csak lírai pozícióból lehetséges.

De nemcsak halálunkban, hanem életünkben is hasonló sorsúak vagyunk Venyicskához. Jerofejev elbeszélője szerint mindannyian az alkohol irányítása alatt állunk: a világot, a történelmet, a kultúrát - mindent az alkohol irányít. Az alkoholisták - az emberiség szemete, de egyben ők az emberiség legfőbb jótevői is. Az alkohol - büntetés; az alkohol - menekvés; az alkohol - csalódás és remény; az alkohol - hit, vallás, amit Venyicska világában az Isten is igazol. Az alkohol tartja össze a széthulló világot, s az alkohol a szervező ereje a széteső világról szóló, utalásokból, idézetfoszlányokból, kultúratörténeti töredékekből álló Jerofejev-műnek is. Az ivászat - az élet. Készíthetünk "individuális grafikonokat" arról, ki mennyit ivott a hónap egyes napjain, a kapott görbéből levonhatunk csak az adott ember jellemére érvényes következtetéseket; különbözhetünk abban is, ki mennyi sör után könnyít magán, de mégis mindannyian ugyanazt a szánalmas életet éljük: "Mintha mi mindannyian részegek volnánk, csak ki-ki a maga módján, egyikőnk többet ivott, a másik kevesebbet. És ez mindenkire másképp hat: az egyik a világ szemébe nevet, a másik sír a világ kebelén. Az egyik már kihányta magát, és most jól van, a másikra még csak most jött rá a hányinger" 16.
Az egyénileg átélt halál és a kisember sorsának teljes kilátástalansága ellenére felvillan azért egy halvány reménysugár: "Nem tudtam, hogy létezik a világon ekkora fájdalom, testem megvonaglott a kínszenvedéstől, egy vastag, vörös színű "ju" betű jelent meg elnyúlva a szemem előtt, megremegett, és azóta nem tértem magamhoz, és már nem is fogok magamhoz térni soha többé" 17 - hangzanak a poéma utolsó mondatai. A "?" betű, amely a poéma során az ártatlan kisgyermek képzetével társult, a halálban a megújulás, az újjászületés, a feltámadás lehetőségét vetíti előre. Az életet magában hordó halál, a feltámadás lehetősége, az életnek és a halálnak egymást feltételező örök körforgása mitikus látásmódot tükröz. A Moszkva - Petuski világa a keresztény mitológiába ágyazódik. Hőse bármilyen mélyen mártózik is meg a világ mocskában, nyitott marad a transzcendens világ befogadására. Jól mutatja ezt az egyik részeg utas ismétlődő, hétköznapi jelenségekre alkalmazott megállapítása: "Transz-cen-den-tá-lis!" 18, s ezt a célt szolgálja Venyicska elmélkedése az ember három oldaláról is: "Hisz az ember nemcsak materiális lény, lélek is lakozik benne, sőt még valami misztikus, lélekfölötti érzület is" 19. Venyicska a transzcendenssel az őrzőangyalok révén igyekszik tartani a kapcsolatot, az őrzőangyalok azonban eléggé kétes értékű segítséget nyújtanak neki, ráadásul éppen legválságosabb pillanataiban magára is hagyják. És kapcsolatba kerül Venyicska a démoni erőkkel is, amit a Szfinx és az ördög megjelenése bizonyít. Az ördög a Venyicska képviselte személyességgel szemben személytelen, s megjelenésére éppen úgy a kételkedés ad okot, mint Ivan Karamazov ördögének. Venyicska - Ivanhoz hasonlóan - arról beszél, hogy nem tudja a világot, Isten világát elfogadni. 20 Az Isten világában való kételkedés Venyicskának nem jelenti az Isten létében való kételkedést, hiszen számára a világ legközönségesebb, legegyszerűbb jelenségei is Isten létét bizonyítják. Isten létének bizonyítását Venyicska a részeg ember csuklásából vezeti le. Abból indul ki, hogy a csuklás mesterségesen előállítható, tudományos kísérletezésre alkalmasnak látszó jelenség. Vizsgálható a csuklás filozófiai és természettudományos szempontból egyaránt. A csuklás vizsgálata a következőképpen történik: a pontos megfigyelések alapján előkészített módszerrel "an sich" és/vagy "für sich" elő kell állítani a csuklást. Ezután pontos mérések segítségével meg kell állapítani az egyes csuklások között eltelt időt, s a kapott sor alapján meg kell kísérelni felállítani valamilyen logikai összefüggést. Minden kísérlet azonban azt bizonyítja, hogy már az olyan egyszerű dologban, mint a csuklás, sem fedezhetők fel a leghozzávetőlegesebb egzakt tudományos törvényszerűségek. A csuklás felette áll minden törvénynek, a csuklás ésszel felfoghatatlan, irracionális, a csuklás olyan rejtély, mint a halál: "Reszkető teremtmények vagyunk - Ő pedig Mindenható. Ő - Isten Keze, mely ott emelkedik mindannyiunk felett, és csak a kretének és jöttmentek nem hajtanak fejet előtte. Ő - ésszel fel nem fogható, tehát létezik. Legyetek hát tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti Mennyei Atyátok" 21. Mint az idézett részletből is látható, a csuklás szinte észrevétlenül válik Isten igazságot osztó kezévé, a tiszta ész határain túli megnyilvánulása pedig egyszerű, magától értetődő, mégis megdönthetetlen istenbizonyítékká avatja.
Venyicska Istene mindenható, hatalmas, olykor félelmetes is, de nincs elérhetetlen távolságban. Lehet hozzá közvetlenül segítségért fordulni, társalkodni, alkudozni, vitatkozni. Tisztelni is kell persze, s a tiszteletet úgy lehet megadni neki, hogy az egészségére gondosan elkészített koktélokat fogyasztunk: Jordán húrokat, Kánaáni balzsamot, Komszomolka könnyét, Klava néni csókját, és mindenekelőtt Szuka belét, ami már nem is ital, hanem a szférák zenéje.
Bárhogyan is fordul Venyicska Istenhez, benne mindig az Atyaistent tiszteli. Annyira fiúi a viszonya hozzá, hogy felmerül a kérdés, nem tartja-e magát Isten Fiának. Annyi bizonyos, hogy Venyicska pozíciója nem istenellenes, az egyéniség szerepének növelését nem az isten helyére állított, mindenhatóvá tett individuumban látja megvalósítottnak. Nem fogadja el a nyugat-európai talajon Nietzsche nyomán felsőbbrendű embernek, orosz talajon Dosztojevszkij és Szolovjov nyomán emberistennek nevezett és démonikussá vált individuumot: "...nem vagyok én Übermensch..." 22 - jelenti ki Venyicska nem sokkal reggeli ébredése után. Az egyéniség szerepének hangsúlyozása úgy, hogy közben felerősödik a másokkal való együttérzés, a szenvedés vállalása, a megváltás képessége - mindez az Istenembernek, azaz Krisztusnak a jellemzője.
Venyicska Krisztushoz való hasonlóságát több, az Újszövetség-ből idézett, de profanizált töredék mutatja. 23 Venyicska, mint Krisztus, megértő másokkal szemben, együtt érez velük a bajban, tanítja őket, miközben ő maga is vállalja velük a szenvedést. Alakja - igaz, furcsa felcserélések és félreértések révén - kapcsolatba kerül a Logosz fogalmával, valamint két krisztusi csodával, a vízen járással és Lázár feltámasztásával. Őt is megkísérti a Sátán - igaz, nem háromszor, hanem csak egyszer: "...fogd magad, és ugorj ki a mozgó vonatból. Hátha nem töröd ki a nyakad..." 24. Szenvedéseinek, kínzatásának vége - Krisztuséhoz hasonlóan - az erőszakos halál. Kivégzésének kísérőjelensége az éjszakai sötétség és a zuhogó eső, azaz a káosz megjelenítésének tradicionális eszközei. A gyilkosság pénteken, tehát Krisztus megölésének napján történik. Halála is hasonlóképpen zajlik le, mint Krisztusé, még akkor is, ha Jerofejev poémájában nyilvánvaló a keresztre feszítés profanizált és groteszk ábrázolása: "És ekkor történt a legszörnyűbb dolog: egyikőjük, a legkegyetlenebb és legklasszikusabb arcélű, előhúzott a zsebéből egy óriási, fanyelű szerszámot; ár volt, vagy talán nem is az, hanem csavarhúzó, vagy valami más - nem is tudom. Megparancsolta a többieknek, hogy fogják le a kezemet, és én hiába védekeztem eszeveszetten, odaszögeztek a padlóhoz..." 25.
 Végül felidéződnek Krisztus utolsó szavai is: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, Istenem?" 26
 Venyicska megölése ugyanúgy rituális gyilkosság, mint Dosztojevszkij Ördögök-jében Satov, vagy Kafka A per-ében Joseph K. megölése. Vlagyimir Muravjov véleménye szerint Venyicska kiszorult minden szociális szférából, valódi izgoj (pária) lett, és amiatt kellett meghalnia, mert nem hasonlított senkire, a többiekre. 27
De vajon tényleg effajta konkrét "társadalmi" okok vezettek a halálához? Miért, milyen bűnökért, kinek a bűneiért kellett Venyicskának meghalnia? A saját bűneiért? A XX. századi kisember bűneiért? Mindannyiunk bűnéért? Talán mindannyiért együttesen? És vajon hoz-e megváltást Venyicska-Krisztus megfeszíttetése? A kérdésekre nem kapunk választ. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Venyicska Jerofejev élete, pokoljárása, szenvedése és halála Krisztus groteszk szenvedéstörténetévé, Venyegyikt Jerofejev Moszkva - Petuski című műve pedig a modern kori emberiség életének megfelelő groteszk evangéliummá értékelődik át.


Jegyzetek:


1. V. Lomazov: Nyecsto vrogye beszedi sz Venyegyiktom Jerofejevim (Tyeatr, 198/4., 34.)
2. Irina Toszunyan egyik írásában olvasható, hogy a Sosztakovics kézirata (ha nem is az eredeti, Jerofejev kézírásos szövegét tartalmazó füzetek, hanem egy gépiratos másolat) meglehetősen kalandos, sok homályos pontot tartalmazó úton-módon megkerült. Erről a szerzőnőnek Vjacseszlav Ljon, Jerofejev közeli barátja mesélt. (Irina Toszunyan: Dve bolsih, csetire malenykih, ili Roman, kotorij mi potyerjali. Lityeraturnaja Gazeta, 1995/43., 6.). A Lityeraturnaja Gazeta jelzett számában rövid részlet is olvasható a Sosztakovics állítólagos szövegéből.
Venyegyikt Jerofejevről, illetve Venyicskáról egyértelműen mint mitizálódó személyiségről ír más szempontból is érdekes esszéjében Mihail Epstejn A karnevál után, vagy az örök Venyicska című esszéjében. In: Mihail Epszejn: A posztmodern és Oroszország (Európa Könyvkiadó, 2001., 237-282.)
3. Lásd: "Szumaszsedsim mozsno bity v ljuboje vremje". Intervju sz Leonyidom Prudovszkim. In: Venyegyikt Jerofejev: Zapiszki pszihopata (Moszkva, 2000., 437.)
4. Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski. Fordította Vári Erzsébet (JAK-Jelenkor, é.n.)
5. Sz piszatyelem Venyegyiktom Jerofejevim beszedujet korreszpongyent "LG" Irina Toszunyan (Lityeraturnaja Gazeta, 1990/1., 5.)
6. Jevgenyij Popov egy esszéjében felsorolja azokat a munkákat, amiket Jerofejev a vlagyimiri egyetemről való kirúgása után végzett. Ezek között ilyenek szerepelnek: kábelfektető munkás, szállítómunkás, kőműves, fűtő, üvegvisszaváltó, fúrómunkás, könyvtáros, raktárvezető, kollektor. V.ö.: Jevgenyij Popov: Szlucsaj sz Venyegyiktom. In: Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski sz kommentarijami Eduarda Vlaszova (Moszkva, 2000., 6.)
7. Lásd pl.: Andrej Zorin: Prigorodnij poezd dalnyego szledovanyija (Novij Mir, 1989/5., 254-258.)
                   Pjotr Vajl-Alekszandr Genisz: Sztrasztyi po Jerofejevu (Knyizsnoje Obozrenyije, 1992/7., 8.)
8. "Nagy hatást gyakorolt rám Gogol. Ha Nyikolaj Vasziljevics nem lett volna, mint író, én sem léteznék" - állítja Jerofejev az Irina Toszunyannak adott interjújában.
9. A Moszkva - Petuski gazdag idézet- és allúziós rendszerével kapcsolatban kitűnő tanulmányában Mark Lipoveckij azt állapítja meg, hogy Jerofejev művébe olyannyira szervesen beépülnek a megidézett művek, hogy eljárását semmiképpen sem lehet a posztmodern próza idézési eljárásával azonosnak tartani. In: Mark Lipoveckij: Apofeoz csasztyic, ili Gyialogi sz haoszom (Znamja, 1992/8., 214-224.)
10. Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski. Fordította Vári Erzsébet (JAK-Jelenkor, é.n., 37.)
11. Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski, 31.
12. Mihail Epstejn említett esszéjében azt állítja, hogy a Jerofejev-féle írásmódnak és szemléletnek nincs köze a karnevalizációhoz (pontosabban, hogy túl van azon), és a Moszkva - Petuski-ban föllelhető világlátás meghatározására átveszi Muravjovtól a meglehetősen pontatlanul meghatározott "ellenirónia" fogalmát, amit Epstejn úgy próbál pontosítani, hogy "az ellenirónia éppúgy tagadja a lapos komolykodást, mint a közönséges iróniát", vagy: "Az ellenirónia Venyicska mítoszának és az ezzel kapcsolatos rituális történésnek új minősége" (Mihail Epstejn: i.m., 262., 264.), amivel - talán nem leszek túl sértő - nem lett érthetőbb az "ellenirónia" fogalma. Miközben Epstejn nagyon logikusan érvel amellett, hogy Jerofejev műve nem sorolható a karneváli szemléletű írások közé - az érvek között a leghelytállóbb talán a Venyicska sajátos aszkézisének hangsúlyozása -, a Moszkva - Petuski-tól mégis elválaszthatatlannak látszanak a karneváli szemlélet elemei.
13. Pjotr Vajl-Alekszandr Genisz: Szovremennaja russzkaja proza (USA, Ermitazs, 1978.)
14. V.ö.: Oszip Mandelstam verse
15. Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski, 139.
16. i. m., 138.
17. i. m.,  147.
18. i. m., 24.
19. i. m., 13.
20. A Moszkva - Petuski-ban fellelhető Dosztojevszkij-idézetekről és utalásokról részletesebben lásd: Ju. Levin: Klasszicseszkije tragyicii v "drugoj" lityerature (Lityeraturnoje Obozrenyije, 1992/2., 45-50.)
21. i. m., 58.
22. i. m., 13.
23. Jerofejev az idézett, Irina Toszunyannal folytatott beszélgetésben a Bibliáról a következőt állítja: "Számomra ez az a könyv, ami nélkül lehetetlen élni. Kiszedtem belőle mindent, amit az emberi lélek belőle kiszedni képes, és ezt egyáltalán nem bánom."
24. i. m., 117.
25. i. m., 146-147.
26. i. m., 145.
27. V. ö.: Vlagyimir Muravjov: "Viszokih zreliscs zrityel". In.: Venyegyikt Jerofejev: Zapiszki pszihopata (Moszkva, 2000., 8-9.)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.