hirdetés

Grecsó Krisztián: A műszaki igazgató nője

Egy apokrif Daru-novella

2014. november 25.

Daru egészen közel ül Julihoz, eddig a pillanatig azt érezi, mellette biztonságban van. A válluk összeér. Ahogy az öltönyös belép, Juli elhúzódik. Az öltönyös a lányra pillant, kérdő a tekintete. Darunak szembe kellene fordulnia Julival, hogy lássa, a lány hogyan néz vissza az öltönyösre. De bármennyire is érdekli, erre most nincs esély. Az öltönyös tátog valamit. - Grecsó Krisztián írása A szabadság színes ceruzái kötetben.

hirdetés

A színház régi direktora az irodájában várja őket. Az igazgatót napokkal azelőtt rúgták ki, de már minden holmija dobozban van. Mégis, mintha a múlt nem akarna eltűnni: a tárgyak por-sziluettje ott maradt a szekrényen, az asztalon. Ott a fényképkeretek, állványok, serlegek nyoma. A direktor tördeli a kezét, oldalba kapja a lapos februári nap, nem tehetek érted semmit, mondja Darunak. Szerintem jó zenész vagy. De az most nem számít. Daru bólogat, a csapott fényt nézi, színházi. Úgy vág be a nap, mintha a pontfény keresné az elkóborolt főhőst.
Ez volt a legjobb állása, megküldték a videót, ő küldte a dalokat, soha sem kellett bejárni, eljönni ide a Bükkbe. Ennek vége. A kegyelmet várja, hogy az igazgató mondja már ki, őt is ki fogják rúgni. Akkor könnyebb lenne nézni, ahogy ez az apja korabeli férfi uralkodik magán. Az igazgató néhány nap alatt egészen megöregedett. Két-három új ránc is van a szeme körül. Korábban játékos volt a szeme, most tompa a tekintete, fakó. Nem néz sehova, mintha mindig a saját gondolatait látná. Hirtelen és erőltetetten elneveti magát, és meg kérdezi, tudnak-e valami munkát. Odakintről kiabálás hallatszik be, a társulat új tagjai a színház előtt hangoskodnak, olyan hódítóan és pöffeszkedve nevetetnek, mintha hanggal el lehetne foglalni területet. És ahogy hallgatja őket, Daru arra gondol, tulajdonképpen el is lehet. A direktor elhúzza a száját, mintha tréfának szánta volna a kérdést.
Daru oldalra néz, a lányra, aki mellette ül, akit alig egy órája ismer, de valami már is hozzáköti. Julit a száját harapdálja, a baloldalon harapja az alsóajkát, már sebes.
Bejön az új főrendező – meg még valaki. Egy öltönyös alak, magas, Darunál magasabb, ritkáshajú ötvenes férfi. Daru eredendően ezt az idegent nézné rendezőnek, az öltönyöst. De a másik, a csapzott hajú férfi az, a mintás pólóban. Látta már a tévében, valamelyik éjjeli adásban nyilatkozott, ugyanebben a kardigánban volt, kövér habfeliratokkal. A fején, mintha hajráf lenne, napszemüveg. Daru egészen közel ül Julihoz, eddig a pillanatig azt érezi, mellette biztonságban van. A válluk összeér. Ahogy az öltönyös belép, Juli elhúzódik. Az öltönyös a lányra pillant, kérdő a tekintete. Darunak szembe kellene fordulnia Julival, hogy lássa, a lány hogyan néz vissza az öltönyösre. De bármennyire is érdekli, erre most nincs esély. Az öltönyös tátog valamit. Daru a szeme sarkából látja a lányt – mintha bólintana. Összeugrik a gyomra, erős, szilaj féltékenységet érez, majdnem átöleli a lányt, már emeli a kezét, de szerencsére beveri a karfába. Juli ránéz. Most nem tündöklik, csak szép.
A műszaki igazgató, mondja Darunak, aztán az öltönyös felé fordul. Az öltönyös nem nyújtja a kezét, észre sem veszi Darut, csak Julit figyeli. Mintha még várna valamire. A mi műszaki igazgatónk, mondja most sokkal barátságosabban Juli, és mutatja a kezével: ismerkedjenek meg. Daru elindul a férfi felé, érezi, hogy ugrál az ér a nyakában. Nahát, mondja, milyen barátságosak itt egymással, közben elhadarja a saját nevét, a kollégák. Az öltönyös morog valamit az orra alá. Aztán elmosolyodik, csak a jó kollégák. Még mindig Julit figyeli. Erre Daru is megfordul. Áll egymás mellett a két férfi. Daru érzi, hogy az öltönyös a nyakába liheg. Mindketten Julira várnak, hogy melyikükre néz vissza. Melyikükre mosolyog rá. Na mi lesz már?, mondja az új főrendező, dobja oda valamelyiknek a keszkenőjét. Hangosan nevet a saját poénján, de aztán futás. Juli is próbál nevetni, nem vesztettem el… kezdi a mondatot. Dehogynem, vág közbe a főrendező. És megint röhög.
Daru megnézi magának a műszaki igazgató szemöldökét. Elmélázik, amikor ő utoljára Elvesztettem zsebkendőmet játszott, összefejelt a fő riválisával. Milyen szép lenne, ha összefejelnének, mint az óvoda udvaron. Aztán fölhasadna a szemöldökük. És lehetne úgy sikoltozni, bőgni, üvölteni, lökdösődni, ahogy akkor. Lám, mégsem minden ugyanaz. Vér most nem folyik.
A főrendező a kanapé szélére ül le, egészen közel hozzájuk. Az öltönyös kegyencének, a műszaki igazgatónak távolabb jut hely. Daru visszaül Juli mellé. Haragszik rá, az örök nőre, a csalfa nőre, aki mindig másnak dobja oda a keszkenőt; Daru meg csak pattan, potyára. Inkább nem is érdekli. Dobja oda a keszkenőjét ennek a kopasz vénségnek, ha őt akarja. Úgy ül, hogy még a lány közelségét se érezze, hogy még csak véletlenül se érjen hozzá.
Az öltönyös szemmel tartja a lányt. Ez Darunak jól esik, hogy eszi a fene, amiért távolabb van. Hogy ilyen látványosan szenved. Az öltönyös a homlokát vakargatja, az ujjait tördeli. Akkor lenne igazán fölényben, ha kibírná, hogy rá se néz. De nem bírja ki. Ő akarja birtokolni Julit. Szó sem lehet róla, hogy az öltönyösé legyen. Belemar a gondolat: pedig bizonyosan így van. Ez a ronda, tespedt test ismeri a lányt, kap tőle, magához engedi. Fölfordul a gyomra, émelyeg.
Az új főrendező közben magyaráz. Most Darut kezdi el faggatni, hogy mit gondol, milyen muzsikát képzel az új darabhoz. Például a nyitó dal. Milyen lenne? Ők nem gondolják, és itt az új főrendező egy kis szünetet tart, feltétlenül, hogy Darunak távoznia kellene, csak azért, mert komponistaként feltűnően keveset bizonyított. Erre elmúlik az émelygése, már dühös. Az öltönyösnek kisimul az arca, most nem tördeli az ujjait, előredől.
Daru, a méltánytalanul hanyagolt zeneszerző úgy ment oda, hogy semmit sem gondolt a darabról. Se arról, hogy ő garázsrocker vagy komponista. Eredetileg azért jött, hogy kirúgják, hogy mondjanak neki egy viszonylag magas számot, amiért a szerződése dacára – szó nélkül – félreáll. A darab továbbra sem érdekeli, nem fontos. De ez új lány, a Juli már nagyon. És ha az öltönyös itt helyzetben van, akkor ő nem maradhat szégyenben. Az új főrendező vigyorog rá. Daru úgy érzi, mintha mindnyájan tudnák a teremben, hogy ő egyetlen hangot le nem írt. Előbb az öltönyös dől hátra a kanapén, aztán a főrendező. A rendező lassan lehúzza a zippzárt a hasán. Széttárja a kezét, nyújtózkodik, kinyújtott karjait a karfára teszi. Olyan, mintha átölelné az öltönyöst. Keresztbe teszi a lábát. Darun átvillan, hogy a hatalomban mindig van valami szemérmetlen testiség. A két elhízott férfi elnyúlik a kanapén, Daru meg elképzeli, hogy összebújnak. A lábuk, az oldaluk összeér, és nem húzzák el ijedten. Izzadtságszaguk van, de élvezik az érintést. Az öltönyös azt, hogy dörglődzhet a főnökéhez, a főigazgató, meg, hogy félik, imádják. Mire jó a hatalom, gondolja Daru, ha nem lehet érezni a szagát.
Szeretne ebből erőt meríteni. Abból, hogy független tőlük, hogy lenézi őket. De úgy érezi, mintha lebegne, egyedül, kilökve az űrben, kozmikus magányban – és mindjárt elfogyna a levegője. Ekkor érezi a rázkódást. A valószerűtlen rezgést, ütést, koppanást. Érintés ilyet nem csinál. Juli kicsit előredől, nagyon finoman. Éppen csak összeszikrázik a két váll, a két test, a lány megérinti Daru vállát. Ránéz, közelről, újra ragyogva, nem azzal a tompa tétovasággal, szemérmes szégyennel, ahogy azóta teszi, amióta bent van az öltönyös. Végre megint úgy néz rá, ahogy a portán, az ebédlőben; hiszen az első pillanattól kezdve sóvárognak egymás után.
Juli azt mondja neki, hogy talán azt kellene elmondania, amit neki mesélt a büfében. Daru üvölteni tudna a boldogságtól – és a kétségbeeséstől. Ugrál a szíve a lány érintésétől, de közben megáll benne az ütő. A büfében csak udvarolt, hevesen és ügyetlenül. Nem mondott a zenéről semmit. Ijedten a régi direktorra néz, aki az elmúlt percekben beleolvadt a háttérbe. Díszlet lett, várta, hogy véget érjen a színjáték. Most mosolyogni próbál, „szedd már össze magad”, üzeni a szeme. Szerinte az a jó vonal, ha Daru továbbra is egyszerű dalokban gondolkodik, magyarázza Juli. Ahol maga a fűzés a lényeg, ahogy a zongorán átfolynak egymásba az akkordok. Egyszerű, tiszta menetek, finom fűzési trükkökkel.
A főrendező összecsapja a tenyerét. Nahát ennél azért konkrétabbat szeretne hallani. Finom fűzés, ismételgeti, és már előre röhög a saját viccén, mi ez, varroda? Megböki az öltönyöst is, össze akart nevetni vele, hogy milyen szellemesen replikázott, de a férfi nem veszi észre a gesztust, mert a lányt nézi féltékenyen. A főrendező dühösen hallgat el. Az öltönyös feléje fordul, ijedten próbálja utolérni a pillanatot, hogy jóvátegye a figyelmetlenségét. Az új főrendező nem reagál.
Juli benyúl a táskájába, előveszi a laptopot. Esetleg, mondja egészen halkan, megmutathatnád a főrendező úrnak a már kész partitúrákat. Daru a főrendező bakancsát nézi, sáros a talpa. Most végképp nem érti, mit akar lány. Nincsenek kész kották. Nincs semmi. A főrendező dúdolni kezd. Magának jó füle van?, kérdezi Julitól, amikor abbahagyja a köhögést. Az öltönyös férfi ingerülten feláll és odamegy az ablakhoz. A főrendező bakancsáról, mintha parancsra tennék, hullnak a sárdarabok. Olyanok a szőnyegen, gondolja Daru, mintha begyógyult sebek lennének. Még mindig kába. Még mindig kívül van a saját életén. Az öltönyös megfordul és az ablaktól beszél. Talán felvételekkel illett volna készülni. Juli erre zavartan leteszi a laptopot. A főrendező is feláll, odamegy az ablakhoz. Kinéz. Jó bigék, mi? Megveregeti az öltönyös vállát, baszatlan, balettos picsák. Az öltönyös zavarba jön, Julira néz, felhúzza a vállát, épphogy bocsánatot nem kér. Úgy állt ott, mint aki némán is tud mentegetőzni. Vagy nem is olyan baszatlanok? Az új főrendező az öltönyösre röhög, meglöki a vállát, harácsol.
Hirtelen Daru felé fordul. Ne izélgessél engem a kottáiddal! Daru megrebben, nagyot roppan a térde. Az állásáról van szó, de nem tud figyelni. Csak az öltönyöst nézi és Julit. Most már biztos benne, hogy a lány az öltönyös szeretője. És ez annyira fáj neki, olyan mélyen sérti, hogy dühbe jön. A hangszerelésen múlik minden, ugye?, kérdezi pikírten. Egészen lassan beszél, mintha egy fogyatékoshoz szólna. I-gen, bólogat a főrendező, ő is nagyon lassan beszél, gúnyolja Darut, szinte szótagol, az-on. Akkor, fordult Daru Juli felé, fölösleges megmutatni a kottákat. A lány elteszi a gépet. Vörös az arca. De azért, mondja neki Daru, jó ötlet volt, köszönöm!
A főrendező az öltönyös barátjára néz. A pletyka, mondja neki, métely. Az öltönyös ijedten néz vissza rá. De szerencsére, folytatja a főrendező, mi nem vagyunk pletykásak. Én nem tudtam, mondja ijedten a lány, hogy a hangszerelés számít. A főrendező rámosolyog, aztán elindult kifelé az irodából. Azért vigyázzon magára, kislány. Pillanatra megáll, hintázik kép lépés között. Nehogy a maga munkáját, a színház kommunikációját is újra kelljen gondolni.
Négyen maradnak az irodában. A régi igazgató megint egészen beleolvadt a díszletbe. Mint egy színpadon felejtett mellékszereplő. Kávét?, kérdezi most. Senki nem reagál. Maga meddig marad?, kérdezi az öltönyös, a műszaki igazgató. Ameddig szükség lesz rám, feleli Daru. Úgy értem, mondja a férfi, ma. Juli felel helyette, mindjárt hívom a sofőrt. Daru mosolyog, akkor indulok?, kérdezi. Viszlát, mondja dölyfösen az öltönyös. Nem nyújt kezet, úgy megy ki. Sokáig kong a lakcipős lépte a folyosón. Nekem is mennem kell, mondta Juli és kezet nyújt. Úgy néz rá, mintha testvérek lennének. Mintha együtt nőttek volna föl. Mintha együtt nőttek volna fel, és szörnyű titkaik lennének. Egymás miatt. A testük miatt. Forró a keze, és nem megfogja Daruét, hanem megsimogatja. Mint egy anya. Úgy néz. Mint egy anya, aki meg fogja rontani a fiát, ha felnő. Tudja, hogy meg fogja rontani, de nem gondol rá, nem akar rá gondolni, mert ő nem olyan.
A direktor és Daru nézik, ahogy megy el. Nézik a kerek fenekét. Imádom ezt a lányt, mondja a direktor. Milyen könnyed felelőtlenséggel védett meg téged, mondja mélázva Darunak. Daru bólogat, ennek a meláknak a szeretője? Ne beszélj így, mondja az igazgató, mit tudom én. Daru odamegy az ablakhoz, hátha még az udvaron állnak a balettos lányok. És ha az, kérdezi a direktor, neked mi közöd hozzá? Daru széttárja a karját, sosem értettem a nőket. Gusztustalan fazon. Az igazgató röhög, ugyan már, mi bajod van, azért tudott megvédeni. Daru ideges lesz, a kottákkal? Miért olyan nagy truváj az? Az igazgató elneveti magát, azt hittem, érted. Azt hittem, azért kérdezted ilyen gúnyos tompasággal, hogy a „hangszerelés a lényeg, ugye?” Mert te sem akartad cserbenhagyni őt. Daru nem érti, és nem is próbál úgy tenni, mintha értené. Az igazgató nevet. A szeretője bezzeg érdekel. Daru fölhorkan, akkor mégis a szeretője! Az igazgató elkomorodik. Különben honnan tudta volna, hogy az új főrendező nem tud kottát olvasni? Csönd lesz. Az állásával játszott. A régi direktor felveszi a telefont, két kávét kér. Arra gondoltam közben, mondja a direktor, hogy ti biztosan régóta ismeritek egymást. Daru rázza a fejét, nem. Különben, kérdezi az igazgató, mi értelme volt ennek az egésznek? Nem tudom, feleli Daru, honnan tudnám. Az igazgató mélázik kicsit. Ha úgy vesszük, majdnem kiadta a szeretőjét. Daru szemén megvastagodik a víz, nem tudom, rázza a fejét, miért csinálta. Alig bír levegőt venni az izgalomtól, de egészen odavagyok érte.

Szilágyi Lenke fotója

Grecsó Krisztián

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.