hirdetés

Grecsó Krisztián: Ha nincs tét, nem izgat a probléma

2013. november 11.

Grecsó Krisztián mesélt olvasóinknak családról, vidéki emlékekről, gyerekkorról, az Y és Z generációról, tévékritika- és novellaírásról, valamint arról, elfér-e mellette Magyarország. - Olvasóink közül Ács Dóra, Cila, Covo0527@gmail.com, Hechtl Nóra, Horváth Tímea, Hume-Rorty, Janáky Marianna, Remiz és Tóth Bernadett kérdezték.

hirdetés

Tóth Bernadett: Gyermekkorában voltak-e jelek arra, hogy írásművészettel fog foglalkozni, volt-e Önben valami furaság, ami a művészpálya felé hajtotta mások szerint?

Dehogy, semmi. Teljesen átlagos gyerek voltam. És nagyon az akartam lenni. Apám bohém volt és álmodta az életet, hosszú lila hajjal és hosszú lila álmokkal teltek el rövid évei. Sokat szavalt, gyakorolt otthon, kiabálta, hogy „nagyon fáj". Én meg rettegtem, szégyelltem, és megfogadtam, hogy ilyet nem csinálok. Aztán más sem csináltam, csak ezt. Utánoztam őt, de az egy későbbi mese, nem ezt kérdezte.

Hume-Rorty: Hogy hatott önre a néptánc, a békéscsabai évek, a tanítóképzős idők, Szeged és a nagy befutás előtti évek? Bele vannak-e szőve a szép tk-s lányok a művekbe? A megyei könyvtárral kapcsolatban már sok minden kiderül a későbbi prózákból, de a Gérecz-díj előtti évek hogy jelennek meg?

Milyen sok kérdés egyben. A néptánc egy mozgalom, és együttesben táncolni, táborokba járni, az öltözők szagát tűrni néha olyan, mint a sorkatonaság külön valósága. Maga a tánc viszont a legszebb léhaság, a legfinomabb udvarlás, ritkán voltam olyan önfeledt, mint tánc közben. És kevés olyan dolgot ismerek, ami ennyi mindent elárul egy népről, egy tájegységről, mint a tánca. Hogyan viselkedik a férfi a nővel, milyen szerepet szán neki, hogyan forgatja. Izgalmas dolog. Hiányzik, de nem lehet mindent egyszerre.
A csabai tanítóképző nagyszerű almamater volt, sajnos megszüntették. A régi tanáraimmal, szobatársaimmal ma is jóban vagyunk, összejárunk. Ez nagy dolog. Büszke vagyok rá. Gondolja meg, több mint 15 év, ennyi idő alatt el szoktak kopni a régi barátságok. Nagyon jólesik, hogy vannak, hogy megvannak. A készülő regényemben ott lesznek ők is, meg a lányok is – ebbe belenyúlt.

Fotó: Valuska Gábor


Hechtl Nóra: Miből merítette a könyvei megírásához az anyagot?

Alanyi író vagyok, az a fajta, aki sohasem tanul, aki ugyanazt a könyvet írja, mégha változik is a forma, a nyelv, a történet. Az életemmel játszom, hogy nyeglén kétértelmű legyek. Ha nincs tét, nem izgat a probléma. Bár, lehet, hogy ez így ködös. Hogy mi az, hogy tét. Mitől lenne egy írásnak tétje?

Tóth Bernadett: Egyetért-e azzal, hogy aki a szülőfalujáról akar írni jót s rosszat egyaránt, annak külső szemlélőként, ironikusan kell tekinteni az ott élőkre? Visszafogadja-e a kis közösség az alapvetően már más életformát élő művészt?

Szerintem minden témáról ezzel a kettősséggel lehet írni, mégis csak egyszerre kéne a macskának bent és kint egeret fogni. Bármelyik közösség nehezen fogadja, ha más nézőpontból mesélnek a tagjairól, a területéről, a külsejéről, a szokásairól, ha a saját életét külső narrációban hallja viszont. A falummal többségében jó a viszonyom, sokakkal jóban vagyok, és ott él a családom: amilyen gyakran tudok, hazajárok. De hogy megosztom a közvéleményt, azt tudom, sajnos tapasztalom, anyukámat bántják miattam.

Horváth Tímea: Szeretem, hogy tele vannak az írásai dél-alföldi kifejezésekkel. Az Isten hozott-ban mit jelent a szárazkapu? A ház bejárata, gondolom, de miért hívják szárazkapunak?

Felénk azokat a kapukat hívják így, amelyek vagy egy kikövezett gangra vagy egyenesen a házba nyílnak. Be lehet menni száraz lábbal. Ez a kép, amit csatoltam, az udvari verzió, de itt is jól látható, hogy a mögötte lévő udvari rész benne van a házban, nem esik be az eső.

Sugaras kialakítású szárazkapu / fényképész Plohn József, Forrás: OSZK Képtár

 

Horváth Tímea: Az Isten hozott olyan, mint egy Dali-festmény, Mire a végére értem, nem hiányzott, hogy nem tudjuk meg, mi volt a Klein-naplóban, a végén lévő csavar mindenért kárpótolt, nagy meglepetés volt. Már a könyv megírása előtt tudta, hogy mi lesz a vége, vagy írás közben körvonalazódott?

Eredetileg más vége volt. Néhány hete volt egy ausztriai beszélgetés, ahol a német verzió kapcsán sok minden eszembe jutott, amire olyan régen nem gondoltam már. És először gondoltam rá, hogy a könyvek is a családom, az ő emléküket is gondozni kell, különben idegenek lesznek. De nem beszélek mellé, nagy vonalakban megvolt a történet, Dérczy Péternek hála megvoltak az alapok, az eredeti novellák, azokat ő verte ki belőlem. Később ezek dúsultak, íródtak át. Az Élet és Irodalomban közölt eredeti verzióban még két narrátor van.

Janáky Marianna: Szerkesztőként sok jó és kevésbé jó prózát olvas. Nem hátráltatja ez írói munkájában? Vagyis a "kegyelmi állapot" létrejöttét, tartósságát nem befolyásolja?

Inkább olvasóként lettem lustább. Gondolja meg, milyen nehéz szórakozásként, pihenésként ugyanazt csinálni, amit egész nap. Zsong a fejem, javítanám a mondatokat. Ez viszont nagyon rosszat tesz nekem, hiszen egészében mást mond az a könyv, mint az a kolumnás részlet, amit szerkesztőként ismerek. Ennek ellenére verseket, naplókat most is szeretek olvasni.

Remiz: Kivettem (random) két novelláját 10 év eltéréssel: az Egy fej és a Bovary úr volt. Pár szót mondana a megírásukról? Az érdekelne, mennyivel könnyebb/nehezebb vagy más ma mondatokat (vagy akár egy novellát) írnia? Mit jelent az Ön számára az újdonság/megújulás, a változás és a rutin szigorúan az írás szemszögéből? Illetve ha megnézi ezt a két szöveget, hogy viszonyulnak Önben egymáshoz?

Az Egy fej egy régi, titokzatos, ám végül meg nem valósult JAK-projekthez íródott, tehát alkalmi szöveg, egy másik szövegrészlet folytatása. Nem szeretem azt az írást. Azzal szembesít, hogy nem szabad mindenben részt venni, ami jó ötletnek tűnik, hiszen nem minden áll személyesen is jól. Hiába, hogy olvasóként, szerkesztőként látom, érzem, hogy van erő az ötletben. A Bovary úr önálló szöveg, minden „kényszer" nélkül született. Minden más értékelés szubjektív lenne, és amiket most mondok, azok is csak háttérinformációk, de szerintem ez a lényegi különbség érződik a két íráson.

Horváth Tímea: Nincs olyan érzése, hogy meztelenül áll az olvasók előtt, mikor személyes témákról ír? A Mellettem elférsz is, de különösen a Daru-novellák amikor realizálódott, és megjelent nyomtatásban, nem volt kicsit zavarban, hogy több ezer ember olvassa?

Mindig azzal vigasztalom magam, hogy az olvasó, bármit tesz is a szerző, azonosítja a narrátorral, a főhőssel. Ennek ellenére a Daru-szöveggel a neheze most jön. És akármit is mondok magamnak, félek. De persze mindig voltak írók, akik játszottak az alanyiságukkal, mint Szabó Magda. Darvasi Laci egy időben az alanyisága alteregójának használta Szív Ernőt. Spiró a gyönyörű és pőrén őszinte novelláiban tárulkozott ki. De ők ketten inkább másik példa, mert ami a regényeket illeti, a fikcióban oldják föl a személyes tapasztalást.


 Grecsó Krisztián FRANCISCO DE HERRERA - Szent József a gyermek Jézussal című képe előtt , fotó: Helmut Wimmer


Covo0527@gmail.com: A Gannymed Goes Europe, vagyis a Szépművészeti Múzeumban rendezett Klasszikus képzőművészet - Kortárs interpretációk estjén Magánjézus című szövegében Francisco de Herrera - Szent József a gyermek Jézussal című festményéről beszél. Az írás Takátsy Péter előadásában hangzott el. Volt-e beleszólása a meghitt, személyre szóló és katartikus rendezésbe is?

Dehogy. És nem is tudom, hogy Takátsy szédületes, lenyűgöző, a nézőket bevonó, elvarázsoló előadása hogyan született, kinek az ötlete a kiállítóterem átúszása. Péterrel másodszorra dolgozunk együtt, és mindig fontos számára a mozgás. A Cigányok gyönyörű, elrajzolt rajzfilmmozgását is ő találta ki, koreografálta.

Cila: 1. Elfér-e Ön mellett most Magyarország? 2. Elfér-e Ön mellett Háy János? 3. Bennem nagyon is jól meg- és elférnek. Mit gondol arról, hogy - szerintem - jó párost alkotnak a mai olvasók szemében? És mi a véleménye Háy Jánosról és a sok (írói-emberi) közös vonásukról?

Sokat írok róla, hogy miket tapasztalok, mit látok, hogyan érzem magam, szerintem merre tart az ország. Egy fontos: mindig a szociális, közéleti, kulturális szempontok érdekelnek. A peremen, szegénylétben élők iránt, a tehetséges falusi gyerekek iránt érzett felelősség.
János gyakran ül mellettem, konkrétan és virtuálisan is, szerencsére, és nagyon szeretem, amit csinál. Sok kockázatot vállal, végig meri vinni az ötleteit. Ahogy látom, novellakorszaka van, dermesztően erős, érett novellákat ír. A legutóbbi, amit az ÉS-nek adott, nem túlzás, klasszikus darab.
És persze, sok mindenben hasonlítunk, és másokban meg nem. De egy biztos: nagy öröm a közelében lenni.

Covo0527@gmail.com: Jók a tv-kritikái az ÉS-ben. Fontosnak tartja, szereti csinálni?

Szívesen írom, és már a harmadik évet zárom idén. Különös szerepe, helye van az ÉS-ben a tévékritikáknak. Az egykori legendás szerzőt úgy hívják, Váncsa István. Ő alapozta meg a műfajt a lapban. És lett félig publicisztikai, közéleti, életteli ügy. Szira Péter szerkesztette azt az oldalt, ő találta ki, hogy akkor még fiatal írók dolgozzanak oda. Cserna rádiókritikáira is érdemes emlékezni.

Horváth Tímea: Nem tervezi a kiadója, hogy megjelenteti az újságokban, interneten megjelent írásait egy kötetben?

Egy regény van előkészületben, ami azt jelenti, hogy már végigírtam, éppen polírozom, fényesítem, javítgatom. Mindenekelőtt az jön. Remélem, jövő tavasszal. Utána szeretnék nyitni, sok esszém, novellám, versem íródott az elmúlt tizenöt évben, mióta csak regényeim jelentek meg.

Tóth Bernadett:  Mely irodalmi nőalak felelne meg leginkább ízlésének, akivel szívesen bonyolódna kalandba?

Veresnének, a tanító Veres Pál tanító asszonyának szívesen csapnám én is a szelet az Isten háta mögöttből. Esetleg Csipkés Komárominénak, aki címadója a róla szóló novellának. Mindkettő Móricz asszonya.

Covo0527@gmail.com: Egy bizonyos dedikáción, mely ugyanott volt, ahol a Litera év végén tart előszilvesztert, beálltam a sorba, és azt vettem észre, hogy rajtam kívül csak nők vannak. Láttam némbert, aki kifejezetten könyvtári könyveket is vitt magával, hogy tovább tartson... Hogy van ez?

Milyen csípősen fogalmaz. A könyvtárit, ha az olvasó nevére írják, szabad dedikáltatni... És hadd kérdezzek vissza: mi történt, amikor a zsöllyében körbenézett? Vagy egy kiállítás-megnyitón? Vagy amikor egy koncertteremben? A színházi terekben talán nem olyan feltűnő az aránytalanság, mert oda kísérő nélkül az idősebb generációknak esetleg kényelmetlen elmenni. De mit szépítsük, a nők tartják életben a kultúrát. De azért ne pártoljon el tőlünk, hátha jönnek, csatlakoznak más férfiak.

Ács Dóra: Olvastam arról, hogy szívesen jár középiskolákba találkozni a fiatalokkal a klasszikus irodalomról beszélgetni. Mi a tapasztalata az Y, Z generációról?

Vannak néhányan, akik nagyon érdeklődők, őket igen nagyon megbecsülöm... de komolyan, úgy látom, hogy az YZ-t (édes istenem, ezek a betűjelek) nem lehet egységes generációként kezelni. De ez nem az ő hibájuk. Ha a társadalomban ekkora különbségek, egyenetlenségek vannak, akkor mit várjunk azoktól, akik tükrözik a saját jelenünket. Jártam olyan gimnáziumokban, ahol fél év múlva már senki nem tanult itthon, pedig jobban értették a kortárs magyar szöveg értelmezési lehetőségeit, problémáit, mint egy maszteres egyetemista. Mondanom sem kell, nem ez a többség. Olyan elképesztő különbségek vannak a generáción belül szociálisan, érzelmileg, lelkileg, felkészültségben, hogy távolabb vannak egymástól, mint a szüleiktől.

 

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.