hirdetés

Grecsó Krisztián: Tubika a feketétől fél

2015. január 11.

Most akkor rohadjak meg?, ezt kérdeztem magamtól, és bementem a cirkuszba. Már a fővárosi is tróger volt, mondhatom, hát még ez, ahová kiutaltak. Mártélyi Hagyományőrző Varieté. – Grecsó Krisztián írása a Litera Kenyeret és cirkuszt! című, 13. előszilveszterén hangzott el a Trafóban. 

hirdetés

Ebből elég, mondtam Kispinyesznek, és nyomatékképpen, meg mert fájt a hátam a cipekedéstől, kihúztam magam. Kispinyesz csak állt, nézte, ahogy megy le a nap, ezt bírja ebben a rohadt, tökegyforma, tepsi Alföldben csak, mondta korábban, hogy olyan tágasan tud a nap menni lefelé, mint akinek mindegy. Úgy ereszkedik lefelé ez a gecigyönyörű nap. Kispinyesznek fogékony a szíve, egyedül ő ért meg a társulatból. Most is rá számítok, hogy mellém áll, mert ebből elég. És Kispinyesz figyelmesen rám is néz, mi a kurva anyádat akarsz, mondja halkan, szinte megindultan, csak nehogy azzal gyere megint, hogy művész vagy.

Ellopta valaki az egyik feszítőrudat, így kezdődött a mai kálvária. Ettől komor a kedv. Úgy néz ki a sátor, mint valami ótvar lakodalmas, falunap után. Toggyos, mint a lovaglósgatya segge. Éppen olyan, amilyen Kispinyeszen is van, amikor üget be a manézsra… Már akkor, ha a kicsikét ingerlékeny Sissyt sikerül annyira benyugtatózni, hogy be lehet vele menni emberek közé. Olyankor aranyos a Sissy, csak megy körbe-körbe, nincs baja, nem szarik, nem rugdos, mint máskor, még a tekintete is családbarát, mocskosul jót tesz neki az apróra darált valeriána-relax. De most hiába, mert annyira belóg a rohadék sátor, hogy a ló úgyse megy be. Nincs annyi nyugtató.

Éreztem, hogy ez rossz jel. Hogy elveszett a sátorrúd. Mindenki gyanús, és én utálok mindenki lenni, utálok gyanús lenni, többek között ezért is hagytam föl a szereléssel. Pedig aranykezem van, a tenyeremből ettek a BKV-nál, örökös Tarlós István-díjas vagyok. Egy megbízható buszból simán szerelek kettő olyat, ami kimegy Csömörig, és csak onnan kell visszavontatni. Viszont addig megvan a napi kötelező járatmennyiség. Egyszerűen nem lehet érteni, mitől indul be. Igazából én magam sem értem, ezt hívják, szerintem, ihletnek. Ez valami tehetség féle, mert akinek ilyen nincs, az csak azt érti, mitől megy a busz. Azt nem, hogy mitől tesz úgy, mintha menni akarna.

A művészi pályám is ott kezdődött, a műhelyben. Egy péntek délutáni csúcsra fék nélkül engedtem ki a százhetest, és olyat még nem láttál, öregem, a Bosnyákon, valamiért, mégis megállt. Ezek után arra gondoltam, bennem több van. Engem nem arra teremtettek, hogy ott rohadjak meg Kőbányán. Szigorú világ az, a műhelyablakból látszott a sörgyár, az volt az egyetlen örömem, ahogy a Dréheres szakik műanyagvödörből itták a sört, kilógatták a lábukat, nézték a halkan fingogató Kispestet, és üvöltöttek bele a vödörbe. Milyen szép életek vannak, erre gondoltam akkor, és igen, igenis vannak szép életek, azóta is így gondolom.

Felmondtam még aznap, tudtam, művész vagyok, vár a színpad, az önkifejezés, a kiteljesedés fékolaj-mentesen. De egyetlen színházban sem jutottam túl a portán; bitang dolog volt az. El akartam mondani, mit tudok. De nem tudtam, hogy mit tudok. Csak éreztem, hogy valami feszít. Álltam a Tűzoltó utcában, mutattam a Beáta nevű nőnek a szívem, ez a kortárs művészetek háza, kisnagyság, maga az utolsó reményem, mondtam neki, mint Leila hercengő Obi Van Kenobinak. Szép, göndör asszony volt, nézett rám megengedően, engem már mindenhonnan kidobtak, fogtam könyörgőre, itt csak megállom a helyem, ahol mély a művészet, mint a kút, és adnak az útkeresőknek esélyt. Beáta, foglaltam össze, maga az én asszonyom. Beáta hallgatott, mint a fogyóhold, aztán azt mondta, halkan és kegyetlenül, mint egy pedellus, hogy nem.

Most akkor rohadjak meg?, ezt kérdeztem magamtól, és bementem a cirkuszba. Már a fővárosi is tróger volt, mondhatom, hát még ez, ahová kiutaltak. Mártélyi Hagyományőrző Varieté. Én még nem hallottam róla azelőtt. De nem volt jobb, hát jöttem. Saját számot ígértek, meg kistucatnyi egyéb kecsegtetést lóbáltak az elején. Néhány hét múlva meg örültem, ha jegyet szedtem a kiskapuban. Mostanra, kérem, maradt a sátorállítgatás, és rám szólnak, hogy nem menjek az óvodáscsoport közelébe, nincs fogam. Kispinyesznek kevesebb van, ez tipikus kettősmérce. Ott vigyorog az a nyomorult fogatlan a gyerekekre, bőgnek kezdésig, mert olyan büdös a szája, hogy meggyullad, ha köhög. Erre én vagyok nekik a baj. És még a szakadttökű vattacukros mögé sem állhatok be, hogy én adjam ki a házikólát.

Pedig a művészet nyűgös, fura és mérges dolog. És én tele vagyok méreggel, nyűggel, furasággal. Akkorra művész vagyok, mint Rákosborzasztó, és mégsem ért meg senki, hogy fonnyadjon le a kezük, amikor húzzák a feszítőkötelet.

Mert ha előkászálódik szegény Tubika az alulszaros cilinderből, a törött szárnyát alig tudja mozgatni, a nyomorult, ez magában szép. De egészében: semmi. Tetűség, nyomor, érted? Mert az csalás. Tubika eleve is benne volt a hosszú kalapban, ráadásul Tubika utál ott lenni. Amikor veszem elő a kalitkából, már kuvikkol, eléggé ijedten, és sajnos be is csinál, mert tudja jól, hogy ott a mélyben kussban kell lenni, és hogy feketeség van ott. Tubika a feketétől fél. Ezt én tudom, nekem mondta. Nem galambnyelven, nem is emberi nyelven, hanem máshogy. Az érzések inogtak át hozzám.

Ezt kéne valahogy bemutatni, mondjuk. Hogy én tudok más helyett érezni. Hogy van szemem a szépre. Megmutatnám, melyik néző szép, melyik nem. Valahogy arra kellene rájönnie a publikumnak, hogy belőlem csak egy van. Én nem vagyok több. Nem vagyok olyan. Nem vagyok másé. Ha látnák, amit látok, mást látnának, mint amit most látnak. Más lenne miattam a világ, de így, hogy még a takony manézsra sem mehetek ki, esélyem sincs.

Kispinyesz kérdezi, hogy mivel. Hogy mi a szutykos, véresgeci anyámmal akarok kimenni a manézsra. Mert ott csinálni kell valamit. Hát éppen ez az! Ettől rohad a műfaj. Ettől ilyen erőltetett az egész. Hogy rá vannak görcsölve az akcióra. A néző nem hülye. Érti az üzenetet. Hogy mi a baszom istent kell neki megérteni? Pinyesz, először is, utálom a trágárságot. A másik, most éppen jól elvoltam magamban. Mit baszogatsz itt? Nem, nem fogok sírni. Mert tudom, hogy jó úton vagyok.

Ha nem ejti el az artista a buzogányt, az nem igazi mutatvány. Az addig kézügyesség. Az a csoda, ha leesik, de nem baj. Végigmenni a kötélen? Éppen valami. De okosan leesni, úgy, hogy megütöd magad, szívből, mint egy állat, és nem baj, rohadjon meg, nem baj – na, ez lenne az új vonal. Bejössz egy neveletlen kutyával, és mondod neki a hölgyeim és uraim előtt, hogy „hopp, Zokni, hozd vissza!”. A kutyát meg nem is így hívják, vagy szarik rád. De mindenki érti, hogy így van. Ilyen szuttyos az élet, hogy a kutyád szarik rád, vagy egyenesen a más kutyája, de ez így mindenkinek jelent valamit. Hogy nem pattog a korcs gané, mint egy robot. Ez már új lenne, művészet. Látnád, hogy az van, ami van. És nem az van, ami nincs. 

Hagyjál, Pinyesz, ne lökdöss! Rohadjon ki a maradék fogad, ha megint bezársz Lionka mellé. Méghogy öreg. Megesz, bazdmeg. Ne vidd el a kulcsot! Nem, nem ez a művészet, ne hagyjál itt! Pinyesz, gyere vissza! Na jó, nem vagyok művész, esküszöm, csak ne hagyjál itt egész kibaszott éjszakára megint!

Grecsó Krisztián

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.