hirdetés

Grendel Lajos: „Régimódi” ember vagyok

2018. október 28.

Ma, 2018-ban elmondhatom, hogy a '45 utáni irodalom legnagyobb írójának Mándy Ivánt és Örkény Istvánt tartom a novellák, Ottlik Gézát és Mészöly Miklóst a regények terén. Élőkről nem nyilatkozom, ezt a mai napig is tartom, pedig lenne miről. – Grendel Lajossal készült nagyvizit-interjúnkat olvashatják.

hirdetés

Grendel Lajossal Pozsonyban, egy kellemes hangulatú, Duna-parti sörözőben, a Prazdrojban beszélgettünk, hogy írásban elkezdett interjúnkat a személyes találkozás újabb színekkel gazdagítsa. Vezetésével bejártuk napi sétaútját, hogy megismerhessük az ő Pozsonyát, benne a Mihály-kapuval, a Madách Kiadó ablakaival, a csatornából kikandikáló Kandival, az SNP térrel, ahol 1989-ben kiállt a tüntető tömeg elé, villamossal, könyvesbolttal, újságos pavilonokkal, a Hviezdoslav téri alléval és másik törzshelyével, a Café Vernével. Grendel Lajos nem volt bőbeszédű, aminek – mint majd olvassák – megvannak az okai. Az írásban és a személyesen készült beszélgetésekből így született az itt olvasható interjú.

Fotók: Valuska Gábor

Mesélj először a gyerekkorodról! Milyen család vett körül Léván, hogyan nevelkedtél?

Gyerekkoromban, úgy hatéves koromig harangozó akartam lenni, templomszolga, aztán autóbuszsofőr, majd órajavító – szóval mindenféle ember. Attól függött, hogy mely mesterségbe voltam szerelmes. Hároméves koromban nagyon jóba' lettem az egyik buszsofőrrel, Elek Jánossal. Fölszálltam a buszra a Soltész téren, egészen a tizenkettedik utcáig, a város széléig vitt, és vissza. Természetesen ingyen. Aztán egyik napról a másikra nagyanyához költöztünk. Itt viszont órajavító lettem, becsöngettem a szomszédokhoz, és megkérdeztem tőlük, hogy jók-e az óráik. Egyszer a Bencsátéknál megjavítottam a faliórát. Még évek múlva is emlegették. Szóval „lökött" voltam. Nem „hibbant", csak lökött.

A szüleim meg osztályellenségek voltak. Fogalmam sem volt róla, hogy ki az osztályellenség. Apai nagyapám tanító volt Farnadion, Léva és Érsekújvár között félúton. Anyám nem tudott szlovákul, Apám jogász volt, elég gyors pályát futott be, 1945-ben befellegzett a karrierjének. Osztályellenség lett, ráadásul jobboldali. 1952-ben kilakoltattak minket a Soltész téri lakásunkból, és mehettünk, ahová láttunk. Apai nagyanyámhoz költöztünk be, egy szobában négyen laktunk. De ezzel nem törődtem. Hamarosan barátaim lettek. Éltem a magam gyerekkori életét. Az osztályellenség meg, amiről mit tudom én, hogy micsoda, nem érdekelt. A Ján Kollár utcában laktunk, a második utcában a tizenkettő közül. Apám szemétnek nevezte Kollárt, mert azt mondta, úgy gyűlölte a magyarokat, hogy legszívesebben kiirtotta volna őket. Ezt azért jegyzem meg, mert Ján Kollár apai nagyanyám testvérének a leszármazottja volt, a rokonunk.

Pont abban az évben születtél, amikor a kommunisták átvették a hatalmat, Klement Gottwald lett a miniszterelnök, és beindult az ország sztalinizációja. Ez milyen befolyással volt a családodra, környezetedre?

A gyerekkoromhoz valójában alig volt valami köze. Apám hallgatta a Szabad Európát, én pedig éltem a magam életét: iskolába jártam, olvastam, fociztam. Két külön világ volt. Persze olykor-olykor beszüremlett a politika is. Emlékszem, október 23-án fociztunk az utcán, amikor egyszer csak sötét lett. Abbahagytuk, bementem a házunkba, éppen Gerő beszélt a rádióban. Szörnyű ellenszenves hangja volt. Amikor befejezte, apám megjegyezte: „No, ez sem fog sokáig maradni". Másnap kitört a forradalom. Emlékszem november 4-re is. Összejöttünk a lakásban, egyesek sírtak, de engem más gondok nyomasztottak, például egy gúnár. Falusi telepen laktunk, ahol többek közt libát tartottak. Előfordult, hogy a libák éppen a házunk előtt legeltek, én pedig szörnyen féltem bizonyos állatoktól, többek között a gúnártól is, mert a gúnár csípett, ha közel mentem. Úgyhogy néha félórát is vártam, amíg odébbállnak. A politika csak 1968-ban kezdett érdekelni.

Hogyan nézett ki a szlovák és a magyar nemzetiségi együttélés az iskolai évek alatt? Mennyiben befolyásolt barátságokat, kapcsolatokat?

Nyilván gyerekként másképpen láttam. A gyerek egyszerűsít, mert az egyszerű dolgok átláthatóak. Mondhatni, gyerekkoromban nem volt szlovák-magyar konfliktus, nagyszerűen megértettük egymást, szlovákok és magyarok. A serdülőkorral azonban változás állt be. Sokkal bonyolultabb lett minden, többek között ez is. Vastagon előjöttek a konfliktusok. Egy serdülőnek már van történelmi tudata. Heideggerből kiindulva Rahner azt mondja, a történelem irányít. A történelemben vannak szükséges és nem szükséges események. A nem szükséges eseményekben Isten szabadon közölheti önmagát. És itt az alapvető baj. A szlovák Isten és a magyar Isten meglehetősen különbözik. A szlovák Isten autoriter és oroszimádó, a magyar Isten pedig liberális. Ez összeegyeztethetetlen. Ha valaki mélyebbre néz a szlovák-magyar kapcsolatokban, rögtön észreveszi ezt a nagy különbséget, mely vörös fonálként húzódik a kettő közé mind a mai napig. A történelem egységesít, de el is választ. A helyzet jelen pillanatban reménytelen.

Milyen kulturális környezetben nőttél fel? Milyen könyvekkel találkoztál először?

Nem volt televízió, sem videó. Csupán egy rádió, apám a Szabad Európát és Londont hallgatta esténként, Hruscsov, Molotov, Eisenhower, Adenauer volt a búcsú, arra aludtam el. Anyám minden este mesélt, előbb Grimmet, majd Benedek Eleket és Illyés Gyulát. Apám is olvasott, leginkább Móricz Zsigmondot, kezében a cigarettával, mert láncdohányos volt. Apámnak Párkányban odaveszett minden könyve, úgyhogy a szomszédban Ella és Nati néni lakása jelentette a könyvtárat. Tíz-tizenkét éves koromban megnyílt előttem a nagyvilág, főleg Nati és Ella néninek meg a Természettudományi Közlönynek köszönhetőn. Minden évfolyam megvolt 1906-tól 1915-ig, bekötve. De a szépirodalomban sem maradtam le, sűrűn idéztem Csokonai Vitéz Mihály Óda az árnyékszékhez című versét. Tizenkét éves koromban apám elvitt Ella nénihez, és rám sózta A kőszívű ember fiait. Ez volt az első találkozásom a felnőtt irodalommal. A második Karinthy Frigyes. A hatvanas évek elején szinte szerelmes lettem Karinthyba: a Tanár úr kérem, a humoreszkek, az Így írtok ti... Kacagva olvastam. Az Így írtok tiből idéztem Mándoky nagyanyámnak a Zolát parodizáló részt, melyben a tüdővész-bacilus megpödri a bajszát. Nagyanyám összevonta szemöldökét, „micsoda marhaság", mondta. Jókai és Karinthy bennem megfértek egymással. Ahogy teltek az évek, egyre inkább könyvek között éltem, talán túlságosan is a könyvek között.

Mire gondolsz, hogyhogy túlságosan is könyvek között? Az egyetemet 1966-ban matematika-fizika szakon kezdted, de elpályáztál magyar-angol szakra. A könyvek az okai az irányváltásnak?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt jelenti, könyveket olvastam. Ez manapság nem divatos, de őszintén szólva fütyülök a divatokra. 1997-ben kezdtem a bölcsészkaron tanítani, és megrökönyödésemre egy-két kivételtől eltekintve senki sem olvasott, még bestsellert sem. Milyen tanárok lesznek belőlük? Semmilyenek. A hatvanas évek elején találtam Jókaira, és beleszerettem. Aztán már vitt előre az olvasás. Valóságos kétéltű lettem. A matematika érdekelt, de érdekelt az olvasás is. Főleg, amikor 1966-ban elkerültem Pozsonyba. Első pillanatban nagyon idegen volt számomra a város. Egy évig tartott, mire megszoktam, aztán itt hagytam, visszaköltöztem Lévára. Még 1966 őszén a Szabad Európa Rádión keresztül megismertem a magyarországi '56 eseményeit, és az döntő hatással volt az életemre. Először kerültem Déry közelébe, természetesen nem a szó valódi értelmében, de érdekelt, elolvastam a G. A. úr X-ben könyvét. Korábban az Irodalmi Újságot faltam. Lassan a matematika a háttérbe szorult. Elhatároztam, hogy otthagyom a természettudományi fakultást, és átiratozom a bölcsészkarra. Ez egy évbe tellett. Nem mindenki értett vele egyet, le is szidtak, hogy a biztos állás helyett a bizonytalan mellett döntök. A bölcsészkarnak nem volt igazán becsülete, de azt választottam, és nem bántam meg. Nehéz volt bejutni, de sikerült. Nem vagyok valami nagy tehetség a nyelvekben, rettentő sokat tanultam angolul, nem éreztem a szlovák nyelv csínját-bínját sem, úgyhogy bár először filozófiát akartam tanulni, nem mertem jelentkezni a szlovák miatt.

'68 szeptemberének utolsó hetében, amikor kezdődött az első szemeszter, már itt voltak a szovjetek. Huszonhatan kezdtünk, ha jól emlékszem, azelőtt sem, meg azóta sem volt annyi magyar szakos hallgató. Év végére tizenhárman maradtunk. Zeman tanár úr kivagdosta a felét, kinyírt bennünket hála Istennek, igaza volt. Zeman tanár úr, ellentétben Pándival vagy Király Istvánnal, a strukturalizmusra tette fel az életét, és a strukturalizmus alapjait ismertette az irodalomelméleti órákon. Milyen igaza volt. Az ötödik évfolyamban öten végeztünk.

Az '56-os forradalomtól aztán, Déry Tibor után eljutottam Németh Lászlóig és Tamási Áronig, és összeállt valamilyen előzetes kép a modern magyar irodalomról. Aztán jött a rockzene, de erről majd később.

Ilyen magasak voltak a követelmények az egyetemen?

Három alkalommal lehetett vizsgázni, de hatodik alkalommal csináltam meg. Az első írásbeli sikerült négyünknek, nagyon magas lovon éreztem magam, aztán hatszor mentem a végén. Zeman legyintett: „Na jó, nem számít, jöjjön legközelebb". November vége volt a határidő, és harmincadikán lett meg. De az viszont örökre megmaradt, hogy a strukturalizmusról kérdezett. A novellák és regények szerkezete borzasztó fontos volt számomra, és egészen másképp gondolkodtam erről mondjuk fél évvel az előtt. Zeman László nyelvész, meghatározó volt az életemben, úgy tudom, még él, idén kilencvenéves. Biológia-természetrajz szakos volt eredetileg, és ifjúsági gyorsúszó bajnok.

Azt mondod, 1968-ig nem érdekelt a politika. Ekkor voltál húszéves. A kamaszkor és a korai ifjúkor érdeklődését mi határozta meg? Milyen volt akkoriban a csehszlovák könyvkiadás, kortárs kultúra? Miket olvastál, mit néztél? A cseh újhullám mennyire befolyásolt?

Amikor 1966 őszén Pozsonyba kerültem, a konzervatív-liberálisból két év alatt enyhén balos lettem, és ez negyven évig tartott, akkor nagyon kiábrándultam Gyurcsányból. Ma, ha csak tehetem, nem politizálok. Elegem volt.

1963 és '69 között annyi minden történt, hogy összeszámolni sem tudom. Az első hónapokban csak ámultam. Sűrűn jártam moziba, a Fő téren négy is volt, az egyikben Bergman-filmet vetítettek, a másikban Godard-t, a harmadikban Antonionit, a negyedikben Menzelt. Emlékszem rá, hogy 1964-ben vagy '65-ben az egyik cseh egyetemista a szocialista realizmusról kezdett beszélni, s a tanárok kiröhögték, ne beszéljen ostobaságokat. Szóval 1968 előkészülete már 1963-tól zajlott. 1968 inkább a csúcs volt. Fél évtized alatt hihetetlenül sok könyvet adtak ki, meg is lett az eredménye. A magyarországi folyamatok csak lassan haladtak, körülbelül a nyolcvanas évek második felében indult a valódi demokratizáció. '68 döntő befolyással volt rám, de nemcsak a '68-as események miatt, hanem az egész irodalomról alkotott felfogásom megváltozott, mindenekelőtt a strukturalizmusnak és a filozófiai érdeklődésemnek köszönhetően. Lassú folyamat volt. Ma, 2018-ban elmondhatom, hogy a '45 utáni irodalom legnagyobb írójának Mándy Ivánt és Örkény Istvánt tartom a novellák, Ottlik Gézát és Mészöly Miklóst a regények terén. Élőkről nem nyilatkozom, ezt a mai napig is tartom, pedig lenne miről. Annál is inkább nem, mert ötven éve jelen vagyok a magyar irodalomban, és ezt ugye nem illik. Persze olykor-olykor előveszem a klasszikusokat: Stendhalt, Dosztojevszkijt stb., és Jókait, Keményt, Mikszáthot. A világirodalomban is elég tájékozott vagyok. Én „régimódi" ember vagyok.

Valamikor azt gondoltam – nyilván előítéletekkel természetesen, és ilyen érintésszerű benyomásokkal birtokomban –, hogy ez az egész csehszlovák és azon belül a szlovákiai szellemi élet annyira leuralt volt ideológiailag, hogy hozzá képest a magyar szabad volt. Mára kiderült természetesen, hogy ez a kép árnyalásra szorul.

A hatvanas években változott meg, nagyjából Tőzsér indulásával. Tőzsérnek '63-ban jelent meg az első kötete, a Mogorva csillag, és ez, mondhatni, vízválasztó volt. 1965-ben az Irodalmi Szemle szerkesztője lett, tulajdonképpen irányította az Irodalmi Szemlét, mert Dobos politizált – mint mindig. Tehát tulajdonképpen az irodalom az ő kezében volt. És meg is látszott a Szemlén, egészen a hetvenes évek elejéig. Ha jól emlékszem, a Szabad Európa Rádió mondta, hogy igazi experimentális lap. Sajnos likvidálták, 1970-ben csapták be az ajtót. Nem jutott rá figyelem, mert a magyarok voltak az utolsók.

Ezek szerint ez a szellemi élet tárgyi hátterére is igaz volt...

Jó magyar könyvek kerültek a kezünkbe. Például Tandori második kötetéből, az Egy talált tárgy megtisztításából kettő darab jött, az egyik az enyém volt. '59-ben jelent meg az Iskola a határon, és '68-ban a második kiadás. Ottlik jelentette a példaképet. Aztán Déry Tibor A befejezetlen mondatai, és Örkény. Én már ismertem őket, meg még ketten-hárman. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy ki az az Ottlik. Megvehetted boltokban. Később, 1977-ben megismertem személyesen is. Megittunk egy üveg vodkát a lakásán, az Attila úton. Délután háromkor én jelentkeztem, valami írást vittem, egy szlovák fordítást, közölte velem, hogy a felvidéki magyarok így meg úgy, mert mi tulajdonképpen mind szlovákok vagyunk, miért nem hagynak minket már erről beszélni. Gondoltam, jó. De nem rúgtam be. Nem emlékszem rá. Ottlik bírta az italt, irodalomról igazából nem is beszéltünk.

És hogy jött az írás?

A hetvenes évek elején nagy Mándy-rajongó voltam. Máig is az vagyok, de akkoriban annyira, hogy évekig kísérleteztem Mándy-prózával. Az Istennek se jött, szörnyű volt. Meg is ismerkedtem vele '86-ban, voltunk együtt Hamburgban is. Leültünk egy kávéházban, és egész délután beszélgettünk, de hogy miről, arról már fogalmam sincs. Aztán Mészölyt még inkább megszerettem. Tulajdonképpen abban a pillanatban döntöttem el, hogy író leszek, amikor abbahagytam a matematika-fizikát, és onnantól kezdve Mándy-novellákkal foglalkoztam. Hrabal volt még nagy hatással rám. Vele is megismerkedtem. Mészölyért rajongott, Az atléta halálát olvasta '70-ben, nem sokkal azután, hogy megjelent. Pesten együtt töltöttek egy délutánt és estét, aztán kimentek Kisorosziba.

Hatásában ez az egész amerikai beat-sztori mennyire volt erőteljes?

Érdekes, hogy nem, vagy inkább másodlagosan. Az amerikai irodalom központi helyen volt, főleg Faulkner olvasása után. Faulkner könyveit hétszer-nyolcszor olvastuk egymás után. El voltam ragadtatva, a pesszimizmusa és a fatalizmusa tetszett, a Megszületik augusztusban cselekménye. Gregory Corso és Ginsberg is érdekelt, de elsősorban a próza foglalkoztatott, Styrontól a Házam lángra gyullad, és a Nat Turner vallomásai, aztán Capote novellái vagy az amerikai irodalomban Hemingway és Fitzgerald novellái. A hetvenes években az amerikai irodalom volt az első. Aztán a többi, a francia, a német, utána a latin-amerikaiak, Cortázar és Borges, az a csúcs. Cortázarnak megjelentek a novellái néhány éve négy kötetben, mindet megvettem és elolvastam. De a legnagyobb hatással Musil volt rám, Mészáros Sanyi szerkesztőm is felfigyelt erre. Tulajdonképpen egy regényemre volt valódi nagy hatással, a Négy hét az élet címűre.

Kiknek mutattad meg először a szövegeidet?

Először a Szemlébe vittem, de csak két év után. Azelőtt csak ránéztem, és tudtam, hogy ez szar. '69 augusztusában írtam meg az első „úgy ahogy"-novellámat, Teniszlabda volt a címe, és megjelent az Irodalmi Szemlében 1970 nyarán. Attól kezdve kilenc évig vártam, mert nem akaródzott, egyszerűen nem ment az írás. Írtam, de borzasztóan voltam. Aztán a katonaság után megjött az ész, a lendület. Két évig voltam katona egyébként, egy évre mehettem volna, ha elvégzem a kötelező negyedikes katonai kiképzést, de lusta voltam rá. Ki tudja, hogy nem jártam-e ezzel hosszú távon jól, mert meglehetősen idealista voltam. Egyébként nem volt rossz, Eperjesen voltam őrvezető. Igaz, olykor megfenyegettek, hogy megyek holnaptól Nyugat-Csehországba, de nem mentem hála Istennek.

Milyen kapcsolatban volt ez a kulturális sziget vagy földrész, ez az egész felvidéki, illetve szélesebben szlovákiai világ mondjuk a csehekkel?

Prágába 2006-ban töltöttem először huzamosabban időt, mert ott tanítottam két évet, hétről hétre mentem. De először '81-ben vagy '82-ben voltam ott. Egyáltalán nem a mai Prágaként kell elképzelni, elég sötét város volt, kétszer olyan sötét, mint Szlovákia, mert Csehország és Szlovákia között is különbség volt. A csehek keményen tisztogattak, a szlovákok kevésbé. '68 miatt kinyírták az egész cseh értelmiséget, a szlovák rész néma maradt. '68 után Csehországban sztálinista világ volt, Szlovákia ezzel ellentétben a maga tohonyaságával együtt mégis más volt. Ha például az én első regényemet, az Éleslövészetet egy cseh elolvasta, azt mondta, náluk szó se lehet róla, hogy megjelenjen. '81-et írtunk. A cseh írószövetség is jóval sztalinistább volt, mint a szlovák. Rafinált helyzet, mert mást mutat a nyilvánosság előtt, és másként gondolkodik. Kertész Ákos Makráját a kiadói főigazgatóság engedte megjelenni.

A Madách Kiadóban kezdődött a szerkesztői pályád, ami a husáki időkben szabad szigetnek számított. Milyen volt a szerkesztőség élete?

A Madách Kiadónál Fónod Zoltán volt az igazgató. Jobban mondva először Dobos László, de Dobost kizárták a pártból '69 után, ennélfogva le is mondott, de ott maradt a kiadónál mint műszaki szerkesztő. A műszaki szerkesztéshez igen keveset értett, de vele jóban voltam. Sajnos már meghalt, tizenöt éve megbetegedett – Alzheimer –, már nem tudta, hol van, és szép lassan leépült. Balla Kálmánnal voltam még nagyon jóban, aki egyébként ügynök volt, a nyolcvanas évek elején derült ki róla. Mielőtt behívtak a rendőrségre, Kálmán megmondta, mivel vádolnak. Az utcán beszélgettünk, nem a Madáchban. Valószínűleg megzsarolták. Szegény Kálmán pedig mindig becsületesen egy-két nappal előtte beszámolt róla, hogy miket kérdeztek tőle. Aztán amikor behívtak, már fel voltam készülve, el is engedtek. Ez 1985-ig ment. Megfordultam párszor a rendőrségen, de '85 után abbamaradtak a kihallgatások. Nem tudom, hogy ez Gorbacsovnak volt-e köszönhető.

Ha Madách, a Madách-díjat minek köszönhetően nem kaptad meg?

'83-ban vagy '82-ben a szlovákok nekem ítélték a Madách-díjat, de az magyarok megfúrták. Ideológiailag nem tartottak megfelelőnek az itteni magyarok. Sőt, a következő regényemet is megfúrták, az Áttételeket.

1989 novemberében hogy esett rád a választás, hogy a „rendszerváltó" tüntetésen te olvasd fel a Független Magyar Kezdeményezés nyilatkozatát?

Én voltam a legismertebb magyar az ellenzékiek közül, és akarva, nem akarva rám esett a választásuk. Nagy levegőt vettem, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy nem lőnek-e, legalábbis az első napokban. De túléltem. A nyilatkozat tizenegy pontba foglalja a célokat, az egyik a kultúra ideológiai alávetettségének megszüntetését követeli. Tulajdonképpen a szlovákok se mertek ilyet. Nagy lélegzetet vettem, és kiálltam a százezres tömeg elé. De aztán minden stimmelt, csodálatos év volt, úgy 1990 nyaráig, amikor a szlovák nacionalisták erőre kaptak, és az egyéves évfordulón, '90 novemberében táblákkal vonultak ki, hogy önálló Szlovákiát követeljenek. Úgyhogy abbahagytam a politizálást, és visszatértem az irodalomhoz.

Azért ez a politikus, közéleti gondolkodás mindig jellemzett téged (lásd a Literára írt tárcáidat). Honnan származik ez az érdeklődés? És csak az említett okokra vezethető vissza, hogy később tartózkodóbb lettél?

Valószínűleg egy belső hang terelt ebbe az irányba. Én mindig is ellenzéki voltam, leszámítva az utóbbi pár évet. Most a fiam ellenzéki, mert parlamenti képviselő. Apám jogász volt, 1938 előtt végzett, ez volt a fő bűne, ami miatt kilakoltattak minket, úgyhogy a jog eleve érdekelt. Már Léván, aztán Pozsonyban Dobossal és Tőzsérrel kialakult egy társaság. Tőzsérrel még jobban megértettem magamat, mint a Dobossal. Szegény Tőzsér, emlékszem rá, hogy a nyolcvanas évek közepén a velem szomszédos szobában dolgozott, átjött hozzánk, és kijelentette, hogy „Ha ti nem volnátok, én kiugranék az ablakon". Magyarok is, meg szlovákok is összetartottunk. Nagyon jó kapcsolatom volt a szlovákokkal. Sőt, a nyolcvanas és főleg a kilencvenes években mindegy volt, hogy valaki szlovák-e vagy magyar. Ha mérsékelt szlovák volt, oké. Mérsékelten azt értem, hogy nem gyűlöli a magyarokat. Mert a másik fele meglehetősen gyűlölte. Ez inkább vidéken volt jellemző, Csornán és Liptószentmiklóson, ahol magyart nem is láttak. A szlovákság vegyes lakosságú területen igen józan. De fönt nem... Aztán 2011-ben agyvérzés ért. Felépülésem sok mindent megváltoztatott. Többek között a politika is a háttérbe szorult. Nem érdekel már annyira. Azt hiszem, ez a magyarázata.

A kilencvenes évek elején egy nagyon rövid ideig az Irodalmi Szemle főszerkesztője voltál, és sok támadás ért. Aztán megalapítottátok a Kalligramot, amit szintén rövid ideig csináltál csak...

Igen. A főszerkesztést abbahagytam. Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor és Kulcsár Feri voltak a szerkesztőtársaim, és kollektíve utáltak minket, mert nem engedtük a dilettánsokat, ehhez viszont nem voltak hozzászokva.

Amikor a Kalligram nekilátott, hogy újra kiadja a könyveidet, mennyire olvastad újra?

Újraolvastam, amikor ezek megjelentek, tehát a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején. De idegennek találtam a nyolcvanas években írott műveim. Még talán a Galerit nem. Azt egyébként lengyelre fordítják, van egy fiatal, harmincéves srác, aki a negyedik regényemet fordítja lengyelre, pedig a Galeri több mint harminc éve jelent meg. Véronique Charaire a francia fordítóm, már meghalt sajnos, 1948-ban költözött Párizsba, fordított Karinthyt, Illyést, Konrádot, szerinte Konrád első regénye tökéletes. Ő fordította le az És eljön az Ő országa című regényem is, de megérezte, hogy túlírt. És igaza volt, sajnos. Ha száz oldallal kevesebbe sűrítettem volna, akkor lenne jó igazán. Szlovákra Wlachovský tulajdonképpen mindent lefordított. Most jelenik meg talán a tizedik könyvem. De elég nagy hatása van a szlovák irodalomban is, hála Istennek.

Az életműben novelláskötetek és regények váltják egymást. Melyik műfaj áll hozzád alkatilag közelebb?

Mindkettő. Igazából ahány könyvem, annyiféle műfaj, illetve három-négy műfajonként váltok. Az első kötetem, a Hűtlenek novelláskötet volt, és minden évtizedben megjelent egy-egy novelláskötetem. Ha regényen dolgozom, akkor regényen dolgozom, és a novella szünetel. Egyszer másfél évtizedig szünetelt a novella, aztán újra előjött. Egyszerűen imádok írni, na! Fantázia. Sokan azt mondják, hogy valóság, pedig az fantázia, az Jókai. De – és ezt a modern regény úttörői, Henry James és Dosztojevszkij műveiből értettem meg – a szerkezet a döntő, és nem a mondanivaló, a mondanivaló és a szerkezet egységben.

Sokat emlegeted a strukturalizmust. Olyan, mintha téged korábban elért volna, mint a környezeted. Hankissnak volt egy Strukturalizmus antológiája a hetvenes évek elején, de előtte szinte semmi nem volt lefordítva magyarra.

Viszont le volt fordítva az a két kötet, és magánkönyvtárból hozzá lehetett jutni. '71-ben jelent meg, de igazából a hetvenes évek második felében jött divatba a strukturalizmus, Szegedy-Maszákkal meg a hermeneutikával és Kulcsár-Szabó Ernővel. De aztán lezárult. Olyan kemény sztálinizmus ütötte fel újra a fejét egészen '89-ig, hogy csak 1988-89-ben volt tapasztalható enyhülés. Túlságosan merész volt Gorbacsov, jaj, de nem szerették a csehszlovák politikusok, akik arról ábrándoztak – ezt utólag tudtam meg –, hogy majd megbukik, de nem bukott meg. Aztán a magyarországival egy időben kikiáltották a köztársaságot Csehországban is. Szlovákia csak utána következett. A cseh színészek meg az írók, de elsősorban a színészek forradalma volt. Mert nem lehet kiirtani – hála Istennek – a cseh groteszket. Előbb-utóbb előjön.

A szlovák irodalom mennyire tart számon téged mint szlovákiai írót?

Számon tart. De soha nem felejtik el megjegyezni, hogy én magyar vagyok. Tagja vagyok a Szlovákiai Magyar Írók Szövetségének (SZMÍT), de egy fedőszervezet alá tartozik, mint a szlovák.

Vannak írók, akik kikérik maguknak, amikor azt mondja az ember, hogy felvidéki író. Szerinted létezik ez a fogalom?

Hogyne. Sőt, szerintem ez egy valós kérdés. Mert másképp látom én Pozsonyból a magyar helyzetet, mint Pestről. Ez egy normális dolog, hogy kicsit másképp láthatóak az irodalmi folyamatok Pesten vagy Debrecenben vagy Pécsett. Létezett kisebbségi tudat, kisebbségi identitás, de egyre inkább nem létezik. Ha rám azt mondják, hogy felvidéki író, még csak meg sem sértődöm. Erdélyi magyar, vagy vajdasági magyar vagy felvidéki magyar: különbözőképpen lehet magyarnak lenni. A felvidékinek sokkal több köze van a szlovák és a cseh kultúrához. Tehát én például Hrabalt imádom húszéves korom óta, szerelmes vagyok beléje, idézőjelben. A hatvanas évek cseh irodalma világszínvonalú a '63-as enyhülésnek köszönhetően, tulajdonképpen '68 is ebből nőtt ki, '64-ben, emlékszem, hogy valamelyik cseh felvételi vizsgán egy cseh irodalmár annyit mondott, hogy „szocialista realista, mi az, a középkorban él?"

1997 óta volt életed fontos része a tanítás. A Komenský (Comenius) Egyetem magyar tanszékén tanítottál XX. századi magyar irodalmat. Milyenek voltak az utolsó évek tapasztalatai?

Nem olvasnak a diákok. Musilt például egy évfolyamban egyetlen diák ismerte. Nehéz volt úgy tanítani, hogy tulajdonképpen fogalmuk sem volt róla. Minden évben egy-két évfolyamban volt egy-két ember, aki olvas, de egyébként nem tudom, miért választották a magyar szakot. Gazdag Jóska volt ilyen tanítványom. Ő kassai, Komáromban él, és elölről-hátulról, az Ady-vitától kezdve Mándyig-Mészölyig ismer minden lényegest. De ez sajnos ritkaság. Vagy a nyelvész Sebők Bence volt ilyen még. Szóval előfordult egy-két diák, akikre érdemes volt odafigyelni, egyébként a többség, az szomorú. A szlovákok hasonlóak. Milyen szerencséjük van, hogy nincs már Zeman tanár úr, aki, miután '63-ban a teljes harmadikos osztályt kinyírta, tágra meredtek a szemek, hogy „hogyhogy", azt mondta: „Úgy, hogy maga, fiam, messziről kerülje az egyetemet!"

Itt az idő, hogy újra előhozzuk azt a szép, élettörténetileg is alátámasztott mozzanatot, amikor bementünk az újságoshoz, és megnézted azt a bizonyos rockfolyóiratot, amiről én bevallom, nem tudok, nem ismerem ezt a periodikát...

Szerintem Szlovákiában lehet csak kapni, Magyarországon nem tudok róla. '68-69-ben csapott meg a rockzene, a hőskorban, ami úgy '72-73-ig tartott. Olyan zenekarokat hallgattam, mint a Led Zeppelin, az Emerson Lake and Palmer, a King Crimson, a Deep Purple, a Uriah Heep, a Black Sabbath vagy a Pink Floyd. Ezeken nőttem fel. Sorra jelentek meg a lemezeik, amihez nem jutottam hozzá, azt a Magyar Rádióból vettem fel. Minden pénteken egy teljes nagylemezt leadtak, hétfőn huszonöt perces műsor ment egy együttessel. Még a katonaság alatt is meghallgattam. Őrült dolog, de hát... Dilettáns vagyok a zenéhez, hiába tanultam két és fél évig zongorázni, a rockzene-rajongásom viszont máig tart. A progresszív rockot szeretem, mondjuk a Paralydium Project, a Haken, az Opeth zenekarokat. Élvonalbeli progresszív rockzenekarok, nem slágereket játszanak. Vagy most vettem egy lemezt egy dán együttestől. Micsoda nagyszerű lemez! Úgyhogy progresszívrock-fogyasztó vagyok. John Mayall – még él, nyolcvanöt éves –, képzeljétek el, '85-ben Pozsonyban vendégszerepelt. Nem tudom, hogyan, mert tilos volt a rockzene. De '85-ben itt volt, Csehországból is számtalanul jöttek, mert szabadtéri színpadon játszott. Miatta – mert éppen a könyvhétre esett – lemondtam a könyvhetet. Egyszer fordult elő ilyen.

Mennyire követed a magyarországi kulturális élet fejleményeit? Két, egymással ellentétben álló magyarországi művészeti akadémiának is tagja vagy, a Magyar Művészeti Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Mit gondolsz a „kultúrharcról"?

2005-ben Temesi Ferenc javaslatára léptem be a Magyar Művészeti Akadémiába, amikor még kisebb szervezet volt, és Makovecz volt az elnöke. Nagy meglepetés volt, amikor bekerült az Alaptörvénybe, mert a belépésem után eltelt hat évben ugyan ide-oda eljártam, de semmi jutalom. A Széchenyinek is tagja lettem, Lengyel Balázs javaslatára '98 körül, külsősként. Magyar állampolgárságot kéne szereznem, hogy rendes tag legyek, de én nem akarok magyar állampolgárságot, jól érzem magam Szlovákiában. Nem tudom, hogy miért nem lehet így is tagja valaki, mert a szlovákok minden állampolgárságtól függetlenül tagjai lehetnek az ottani akadémiának. Szinte a kezdetektől egy lépés nem történt, hogy a két akadémia közelebb kerüljön egymáshoz. Igaz, nem is keresztezik egymást. A csatározásokból pedig igyekszem kimaradni. A kultúrharc engem leginkább kultúrdzsumbujra emlékeztet, és nagyon nem tetszik. Egy szó mint száz, határon túliként igyekszem nem beavatkozni. Ez az egyetlen előnye a határon túliaknak.

A hirtelen jött baj, az agyvérzés mekkora törést jelentett az írói pályádon?

Tulajdonképpen semekkorát, mert a Négy hét az életet éppen befejeztem, három hétre rá jött a gutaütés. A könyvbemutatót is nélkülem tartották meg, mert nem engedtek el. Úgyhogy a lényeges fordulatot a Négy hét az élet jelenti. 2009 és 2011 között írtam, 2011-ben egy nap befejeztem, aztán elutaztam Moszkvába, és rögtön megütött a guta.

Azzal békét tudtál volna kötni, ha itt befejeződik a pálya?

Nem. Nehezen. Ha egy kézzel is, de írok. Bal kézzel. A jobb kezem ugyan mozgékony, de annyi hibát követek el, hogy inkább lemondtam. Most jókedvű vagyok, de az utóbbi időben, főleg egy-két hónapja depresszióm volt. Most már elmúlt, de... öregszem. Pedig már nem tanítok, szabad vagyok, mint a madár. A lányom ápolom, negyvenévesen nyugdíjas. Amíg pénzem van, addig megteszi. Nehezemre esik magamról beszélni, ezért inkább másról beszélek. Füst Milánnal vallom: a mű beszél helyettünk. Ha a mű néma marad, akkor az egész a szemétkosárba való. Hát igen, csak nemrég jöttem rá.

Jánossy Lajos – Modor Bálint – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.