hirdetés

Grendel Lajos: Szűz Mária eligazítja Pírit

(Kisvárosi legendák)

2018. október 7.

– Nem fog a fiad meggyógyulni, hacsak nem kérsz bocsánatot mindenkitől, akit elárultál. Azzal Píri felébredt, s igen elcsodálkozott. Ugyanakkor olyan maró fájdalom költözött belé, amilyenről eddig fogalma sem volt. A lelkiismeretem? És még jobban elcsodálkozott. – A hónap szerzője, Grendel Lajos novelláját olvashatják.

hirdetés

– Ó, a kommunizmus egy ronda utópia volt: egyszerre igaz és hamis, egyszerre perverz és pátoszos, szóval az ember bűnös volt és megigazult, az ördög tudja, hogyan van ez – mondta Csaba, és hosszan elgondolkozott. – Vegyük például a nagybátyámat, holott nem is volt igazán a nagybátyám, csak egy távoli rokon egy távoli kisvárosból. Ő kifogta! Előbb bűnbe esett, majd megigazult, végül arra a következtetésre jutott, hogy az egész életének semmi értelme. Magyarán: meghibbant.

Nem tudom, mért mesélte el Csaba ezt a történetet. Lehet, hogy csak a lelkén akart könnyíteni. A nagybátyját (most már mindegy, hogy a nagybátyja-e volt vagy sem) Pírinek hívták, ami, ugye, elég furcsa név. Az ötvenes években volt egy Piri nevű angol hosszútávfutó, de ennek semmi köze a Píri névhez. Talán létezik egy Pír nevű község? Különös. Píri éppen huszonöt éves volt, amikor a szovjetek, úgymond, felszabadították a kisvárost, azonkívül loptak, raboltak, és megerőszakoltak néhány tucat nőt. Ezeket a szovjetek ki is végezték annak rendje s módja szerint. De nem igazán, azt hozzá kell tennie.

Píri már Szlovákiában született 1920-ban, és a város nem került vissza Magyarországhoz az első bécsi döntés szerint sem. Píri magyar volt, egy rendkívül kis létszámú magyar kisebbséghez tartozott, s 1945 után jobbnak látták szlovákul beszélni, mert a magyarokat, Isten tudja, mi okból, gyűlölték, mint a leprásokat. Ha magyar beszédet hallottak az utcán, előfordult, hogy még meg is verték az illetőt. Tehát Píri jobbnak látta, ha szlovákul beszél, legalábbis az utcán. Ez átragadt a gyerekre is. Mert megnősült Kovács Fannival, és gyereke is született – igaz, egy szem gyereke. Otthon magyarul beszéltek, az utcán – biztos, ami biztos – szlovákul. A gyereke is alkalmazkodott hozzá. Píri minden vasárnap délelőtt templomba járt, utána megebédelt, és vasárnap délután összejöttek hárman vagy négyen a kisváros főterén egy sörre, vagy ha izzasztó hőség volt, fagylaltra. Persze szlovákul beszéltek – biztos, ami biztos. A Winkler, a Fekete, a Szabó és negyediknek a Kovács Fanni apja. Ő hol eljött, hol nem jött el. Ha depressziós volt, otthon maradt.

– Úgy nevezték őket, hogy a reakciósok – mondta Csaba, és nevetett. – Régen így hívták őket a kommunisták. Az ötvenes években mindenki reakciós volt, akinek volt egy kis esze.

Winkler felesége tolókocsiban ült már hat esztendeje, ugyanis szerette a lovakat, de az egyik csikó megbokrosodott, levette őt a hátáról, és olyan szerencsétlenül esett, hogy deréktól lefelé megbénult. Píri sokat járt segíteni neki, és nem fogadott el egy centet sem a segítségéért. Fekete viszont két évvel idősebb nőt vett feleségül, s a nő úgy gyűlölte a magyarokat, hogy Feketének egy mondatot sem volt szabad kimondani magyarul, mert a feleségét majd' megütötte a guta. Egy idő után inkább szlovákosította a nevét Cernyre. A felesége viszont még elégedetlenebb volt, mint azelőtt. – Megbolondultál? – kérdezte szemrehányóan. – A Cerny az zsidó név. Sírba viszel engem. – Így hát a Fekete újra Fekete lett. Szabó viszont agglegény volt, és mint utóbb kiderült, a fiatal lányokat szerette, a lehetőleg még tizennyolc éven aluliakat. Meg is jegyezte Píri, ha ez így megy tovább, meggyűlik a baja a rendőrséggel. Egyébként azonban nagyon várta a vasárnap délutánokat, és gyakran magával vitte a fiát is. A fiú hallgatag volt, de minden mondatot megjegyzett magának. Aztán a Kovács Fanni rákos lett. Majdnem két évig bírta, de az utolsó napokban föladta. Píri eltemette Fannit, és igen szomorú volt. Nemsokára megbetegedett a fia. Még tizenkét éves sem volt. Leukémia, mondta az orvos. De vannak rá esetek, igaz, nem sok, hogy legyőzi a kórt. Píri nem tehetett egyebet, imádkozott. Mindennap imádkozott reggel, délben és este. Egy éjszaka különös álma volt. Megjelent előtte Szűz Mária, méghozzá igen sírós hangulatban.

– Miért sírsz? – kérdezte Píri egy kissé türelmetlenül. – Hiszen a fiad már a mennyben van.

De Szűz Mária meg sem hallotta a türelmetlen Píri hangját, ha viszont meghallotta, még nagyobb sírásra fakadt. Igaz, a még nagyobb sírás már nem létezett... Úgy sírt, mint a záporeső vagy inkább a felhőszakadás. Aztán előhúzott egy keszkenőt a bal zsebéből, és ez a keszkenő véres volt. Píri igen elcsodálkozott.

– Mért véres ez a keszkenő? – kérdezte.

Szűz Mária hirtelen abbahagyta a sírást, és vádló szemét Pírire vetette.

– Ez a te keszkenőd – dörögte olyan éles, basszus férfihangon, hogy Píri összerezzent, mint a nyárfalevél. – Nem fog a fiad meggyógyulni, hacsak nem kérsz bocsánatot mindenkitől, akit elárultál.

Azzal Píri felébredt, s igen elcsodálkozott. Ugyanakkor olyan maró fájdalom költözött belé, amilyenről eddig fogalma sem volt. A lelkiismeretem? És még jobban elcsodálkozott.

– Bizony – mondta Csaba. – Minden másképpen van, ahogy eddig tudtuk.

– Mi van másképpen? – kérdeztem én.

– Ez az egész história másképpen van, mint gondolná az ember. Ezt a leginkább a Píri tudta, de eddig a pillanatig mélyen hallgatott róla.

Píri 1948, vagyis a kommunista hatalom átvétele után nem sokkal a titkosrendőrség figyelmét is fölkeltette, talán a templomba járás, talán más miatt. Egy kora reggel a szokásos fekete autó jött érte. Betuszkolták, és elvitték. Három napig volt a titkosrendőrség foglya. Három nap után, csodák csodája, szabadon engedték. – Nem tudtak ellenem semmit sem fölhozni. Hát elengedtek – mondta nagy büszkén. Az egyszerű emberek egyszerűek voltak, Píri is egyszerű volt. Hát bevették. Holott a dolog másképpen szólt, csak ezt nem kötötték az egyszerű emberek orrára. Píri megalkudott a titkosrendőrökkel. Ha szabadon bocsátják, ő kém lesz. (Nem használta a besúgó szót, mert az rosszul csengett.) Ő csak egyet kért cserébe. Ha nagy lesz a fia, segítsék őt az egyetemre. Ezt megígérték. Hogy mennyire lehet hinni a titkosrendőrség ígéretének, az más lapra tartozik.

Csakhogy a gyerek tizenkét éves korában leukémiás lett, és néhány nappal ezt követően megjelent Szűz Mária. Sírt, majd férfihangon eldörögte a kívánságát. Ez persze álom volt, és Píri hitt neki, meg nem is hitt. Végül is úgy határozott, hogy teljesíti az álomban fogantakat. Elvégre rosszabb már nem lesz... Elsőként Winklernél kezdte. Előbb elmondta a Szűz Máriás történetet, amellyel inkább bizalmatlanságot ébresztett Winklerben, semmint bizalmat. Aztán rátért a titkosrendőrökre. Elmondta nekik, hogy minden vasárnap a templomban kussol, elvégre én csak tudom, mondta kissé röstelkedve Píri. Még egyebeket is. Például, hogy Winkler várja az amerikai katonákat. Például, hogy időnként összevesznek a kommunisták, és egymást végzik ki. Például, hogy tulajdonképpen Tito parancsára cselekszik jó pár kommunista. Ezek befurakodnak a Pártba, és titkosan működnek, mint a trockisták. Aztán Fekete és Szabó is sorra került. Először a Szűz Mária, azután a többi. De most, így Píri, keményen megbánta. És ez Szűz Máriának volt köszönhető, senki másnak. Szűz Mária felnyitotta a szemét.

Winkler és társai a következő vasárnap negyedórával előbb találkoztak, még Píri nem volt ott. Az „Elvtárs jó napot” című kocsmában találkoztak, összenéztek, és egységesen megállapították, hogy – talán a fia halálos betegsége miatt – elment az esze. – Megbolondult – állapították meg egységesen. – Istenem, Istenem... – sóhajtoztak a legnagyobb komolysággal. Amikor Píri megérkezett, csupa kedvesség volt a hármuk részéről. Még az „Elvtárs jó napot” koszos falai is megszépültek egy pillanatra.

De Píri gyanút fogott. Nem hiszitek el nekem, pedig én az igazat mondtam. Winkler és társai buzgón bólogattak. – Persze, hogy elhisszük, persze –, de valahogy hamisan csengett a hangjuk. Lófaszt hisztek el, gondolta Píri, hát ha nem hiszitek, úgy is jó. Winkler és társai minden alkalommal a fia hogyléte iránt érdeklődtek, mire Píri csak megvonta vállát. – Se jobban, se rosszabbul. – Másfelől Píri makacssága a titkosrendőrség ráaggatott felügyelőjét is aggasztotta. Sehogy se fért a fejébe, hogy Píri hirtelen megváltozott, bár elismerte, hogy a leukémia súlyos betegség. A legtöbb esetben halálos kór. A titkosrendőr sem tudott mondani mást: ha meggyógyul, segítünk neki bejutni az egyetemre. De addig, ha megkérhetem, dolgozzon Píri elvtárs, mert bajba jut. Píri elvtárs jobban irtózott attól, hogy elvtársnak szólítsák, mintha úrnak: – Tudja mit! Gyógyuljon meg, felőlem akár egyetemet sem kell elvégeznie. Csak gyógyuljon meg, könyörgöm.

– Na, most képzeld, meggyógyult – mondta lelkesen Csaba, de a lelkesedését inkább káröröm szegélyezte. – Mindenki elképedt a városban. Hát ez nem volt szokás a világhírű klinikákon sem, nemhogy egy kisvárosban. Szóval mindenki meglepődött, egyedül Píri nem. Most először hitt Szűz Máriában, a feltámadásban és azt, hogy Isten tényleg van.

– És tényleg van?

– Nem tudom – vallotta be Csaba. – Inkább azt mondanám, hogy bizonytalan. De Píri abban a pillanatban elhitte, hogy van. Talán még a katolikus papnál is jobban.

Píri ettől kezdve buzgón imádkozott, és még gyakrabban járt templomba. Egyszer, július első vasárnapján, még a Lőcse melletti Mária-hegyre is elzarándokolt egy sánta pap kíséretében Körmöcbányáról, aki azt mondta neki, aki tényleg hisz Szűz Máriában, azon segít. De őszintén kell hinnie, tiszta szívből. Píri megígérte, hogy a legőszintébben hisz Szűz Máriában. Nála őszintébben talán senki sem. A sánta pap ezt jólesően tudomásul vette. Az új, Pírire állított titkosügynököt pedig jóformán megütötte a guta. – Hát nem értitek? Píri Krisztián meggyógyult. Előfordul az ilyesmi még Szűz Mária nélkül is – kesergett. Aztán a titkosügynökök útján elintézte, hogy tényleg bolonddá nyilvánítsák Pírit, még a nyitrai idegszanatóriumba is beutalták néhány hétre, hogy megtörjék. De Píri már nem hagyta magát megtörni. Még jobban imádkozott Szűz Máriához, aminek az lett a következménye, hogy bolondnak nyilvánították azok is, akik eddig kételkedtek a bolondságában.

Nos, teltek-múltak az idők, Píri Krisztián felcseperedett, deli legény lett, egyre több nő megfordult utána, mint a napraforgó a napfény után. A hatvanas években legyengült a sztálinizmus, és az úgynevezett osztályszempontokat eltörölték a felvételi vizsgákon. Így a deli Píri Krisztián is bejutott az egyetemre, a gépészmérnöki szakra. Az idősb. Píri úgy ragyogott, ahogy az igazi gyémánt a napfényben. Aztán eljött hatvannyolc, és végül bejöttek a szovjet katonák, de már nem erőszakolták meg a nőket, beérték kevesebbel is, néhány ártatlan civilt agyonlőttek. De nem esett semmi bajuk.

– Nos, megtörtént, amit az álmában sem gondolt az idősebb Píri. A fia szeptember elején disszidált. – Csaba minden eddiginél mélyebb lélegzetet vett. – Sajnálom a nagybátyámat, igazán sajnálom. Azt hiszem, nem ezt érdemelte.

Szeptember elején éppen az őszibarackfákat kopasztotta meg, mert hát beértek az őszibarackok. A postás levelet hozott, s ő azonnal fölismerte a fia írását. – Mindegy, nem folytatom. Píri Krisztián Angliába távozott. Otthagyta az egyetemet is, magától érthető módon. A nagybátyámat halálos csapás érte.

Píri három hétre rá agyvérzést kapott. Fölépült belőle. Hm. Hihetetlenül szívós ember volt. Minden nap imádkozott, hívogatta Szűz Máriát, de az nem jött többé. „Elvitted a fiamat. Nagyon messzire vitted. Add vissza, kérlek” – de mintha, bocsáss meg a hasonlatért, Szűz Máriát is elnyelte a föld. De Píri nem adta föl. Leginkább ősszel jött rá a happáré, csúnya novemberi napokon, amikor az ember csak koslat, nincs kedve semmihez, csak tesz-vesz, a falióra mutatói legszívesebben visszafelé forognának, s álmos legyek köröznek a szobában, mielőtt kimúlnának. Na ezek Píri nagy napjai – három vagy négy nap. Szinte süt a szeme, az emberek elkerülik az utcán, vagy behúzódnak egy kapualjba, pedig Píri nem bánt senkit. Beszél magában. Azt szokta mondani: „Odaadtad és elvetted, odaadtad és elvetted. De miért, Szűz Mária? Miért?”

De van, amikor csak hallgat. Reggeltől estig járja a várost, olykor megáll egy sörre, úgy tesz, mintha elgondolkozna, de nagyon messze járnak a gondolatai. Belülről egy hang szólítja, olyan, mint egy távíróoszlop hangja. Rezeg és zúg. Ő meg félrebillenti a fejét, és fülel.

Grendel Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.