A siker oka egyértelműen abban rejlik, hogy Grass egy olyan témához nyúlt, amely mindeddig érinthetetlennek számított a háború utáni Németországban, nemcsak keleten, de nyugaton is: tágabb értelemben a második világháború német áldozatairól van szó, valamivel szűkebb értelemben a német keleti területekről elmenekültek vagy kitelepítettek sorsáról (több mint tizenkétmillió ember kényszerült otthona elhagyására), még szűkebb értelemben annak a menekülthajónak az elsüllyedéséről, amelyet egy orosz tengeralattjáró torpedózott meg a Balti-tengeren a háború utolsó heteiben kb. 4000 gyermekkel és 6000 felnőttel (elsősorban nővel) a fedélzeten.
A történelmi szituáció, amelyben a Wilhelm Gustloff óceánjáró tragédiája játszódik, dióhéjban a következő: 1945 januárjában a fokozatosan visszafelé húzódó keleti front már elérte Kelet-Poroszországot, s a német civil lakosság az orosz katonák erőszakoskodásától rettegve tömegesen menekülni kezdett nyugat felé. A szárazföldön át - többnyire gyalogosan - menekülők sorsa a mínusz húsz fokos hideg, a súlyos élelmiszerhiány, a szovjet tankok és repülők támadásai miatt meg volt pecsételve. Miután a szovjet Vörös Hadsereg bekerítette Kelet-Poroszországot, Dönitz admirális parancsára megkezdődött a mentés a tengeren is. A Hannibál-hadművelet, amelybe minden valamirevaló tengeri szállítójárművet bevontak, igen sikeres volt: néhány ezer fős veszteség mellett 2 millió embert sikerült evakuálni.
A menekülés természetesen a tengeren sem volt teljesen biztonságos: először is a menekülőknek el kellett jutniuk a kikötőkig (a németek egyik legfontosabb támaszpontja Gotenhafen volt, amelyet fekvése miatt a szövetséges bombázók csaknem teljesen megkíméltek), azután fel kellet jutniuk a zsúfolásig megtelt hajókra. A part menti vizeket elaknásították, a nyílt tengeren pedig ellenséges tengeralattjárók leselkedtek a német konvojokra.
Így került sor 1945. január 30-án a csupán kétezer férőhelyes Wilhelm Gustloff bevetésére is, mely Gotenhafenből (Gdynia) indult eleinte ismeretlen úticél felé mintegy 10 000 menekülttel a fedélzetén (eleinte számolták a behajózott személyeket, a menekülők azonban a korlátokat átszakítva elárasztották a hajót). A szállítóhajó irányítását és kíséretét gyengén szervezték, így néhány órai haladás után a Wilhelm Gunsloffot becserkészte és három torpedótalálattal elsüllyesztette egy orosz tengeralattjáró. Mindössze 1239 túlélőt sikerült kimenteni a vízből, a többiek megfulladtak vagy megfagytak. A történelem legtöbb áldozatot követelő hajószerencsétlenségében hatszor annyian veszítették életüket, mint az oly gyakran emlegetett Titanic-katasztrófa során.
A szerencsétlenség tényét kezdettől fogva mély hallgatás övezte: az oroszok talán azért hallgattak, mert nem állt érdekükben a civilek életét kioltó dicstelen haditett emlegetése, a német hadvezetés pedig nem kívánta fokozni az amúgy is elharapózó pánikhangulatot.
S hogy a Gustloff később sem vált a német közbeszéd részévé, az azzal a bonyolult mechanizmussal magyarázható, ahogyan a németek saját vétkességük terhét - a két Németországban eltérő módon - megpróbálták feldolgozni. Említhetők-e egy lapon a német rémtettek és a német áldozatok? Olyan kérdés ez, amelyben a német közvélemény a mai napig sem tudott árnyalt és kiegyensúlyozott állásfoglalást kialakítani.
Günter Grass hallgatással kapcsolatos lelkiismeretfurdalását saját regénybeli alteregója, a Gustloff-történet megírására megbízást adó idős író elmosódó alakja juttatja kifejezésre: "Emészti magát az Öreg. Azt mondja, voltaképp az ő nemzedékének tiszte lett volna, hogy megfesse a kelet-poroszországi menekültek szomorú sorsát: menetelés nyugat felé télvíz idején, halál a hóviharban, elhullani az út szélén (...) Sohasem lett volna szabad, sóhajt az Öreg, hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és a jobbra fésültek kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos, a beismerő töredelem pedig mindennél fontosabb volt az azóta eltelt esztendőkben. Irdatlan nagy ez a mulasztás..."
Az interneten a "grass" és "krebsgang" keresőszavak megadásával több ezer találatot érünk el, ám a hivatkozásoknak csak elenyésző töredéke irodalmi értékelés. A cikkek és hozzászólások java a "tabu és tabutörés" problémáját járja körül. Nem véletlenül. A Grass-regény létrejöttének megvan a maga pikantériája. A hangsúlyozottan és következetesen baloldali író maga is "jobboldali" témának minősíti a Gustloff történetét. Ez az "ellentmondás" mindkét oldalt irritálni látszik: míg a baloldal számára zavarba ejtő Grass témaválasztása, tabutörése, addig a jobboldaliak állítják: a Nobel-díjas író csupán azt a tabut töri meg, amelynek létrehozásában maga is tevékenyen részt vett; szerintük hamis a témaválasztás indoklása, ti. hogy azért kellene tudatosítanunk elfojtott tudattartalmakat, hogy ezáltal kifogjuk a szelet a "jobbra fésültek" vitorlájából. "Szó sincs róla - írja René Nehring -, hogy 1970 után már csak a 'jobboldaliak' érdeklődtek a keleti német területek iránt. Épp fordítva: ha hozzányúlt valaki ehhez a témához (teljesen mindegy, milyen politikai beállítottságú volt egyébként), azt 'jobboldalinak' minősítették." (Ostpreussenblatt, 2002. február 16.)
A regény alapkérdése éppen ez: mi történik vagy mi történne akkor, ha az össztársadalmi tudat alá szorított tudattalan ellenőrizhetetlen formában törne a felszínre? Ennek bemutatására Grassnak a hajóval kapcsolatos történelmi tényeket fiktív elemekkel kellett kiegészítenie. A korábbi Grass-regényekből (Macska és egér, Kutyaévek, A patkánynő) megismert Tulla Pokriefkét az író ezúttal felülteti a szerencsétlenül járt hajóra: Tulla éppen a süllyedés pillanatában szüli meg gyermekét, Paul Pokriefkét, a későbbi újságírót, az Im Krebsgang elbeszélőjét, akire kettős feladat hárul: el kell mondania a hajó (valóságos) történetét, illetve el kell mondania a Gustloff-legenda rossz kezekbe kerülésének (kitalált) történetét. A regényből azonban, sokak véleménye szerint, kimarad a legizgalmasabb történet: az elhallgatásé - a németek hallgatásáé, és Grass személyes hallgatásáé. "Günter Grass - szemben számos jóhiszemű bírálójával - nem kerüli meg a problémát, amikor kimondatja hősével: nincsenek szavai arra, ami történt. De ahelyett, hogy a szótlanná válás meséjét, az elnémulás történetét göngyölítené fel, vagyis ahelyett, hogy a háború utáni Németország belső görcseiről egyfajta jelentést kapnánk, egy alaposan megszerkesztett, csaknem szimmetrikus, ám mindenekelőtt nevelő célzatú elbeszélést olvashatunk a hallgatás politikailag kiszámítható következményeiről. Bele sem kóstol abba a drámai nyersanyagba, amelyből a németek elnémulása, hallgatása készült. Rossz lelkiismeret és sérelem, megátalkodottság és megtörtség, önigazolás és reváns-vágy, az új időkkel szemben tanúsított elfogultság, egyszersmind gyávaság áldatlan egybefonódásának története lehetne ez, egy meglehetősen bonyolult beszámoló az oly mélyre bukott és magához visszataláló náció belső életéről, a maga által okozott, és éppen hogy nem csak maga által okozott szerencsétlenséghez való viszonyulás szerteágazó fenomenológiájáról" - írja Karl Schlögel (Frankfurter Rundschau, 2002. március 12.).
Ha a hallgatásról való (viszonylagos) hallgatásban csakugyan az a jelenség érhető tetten, hogy - miként Hubert Spiegel állítja - "a kényes témával egyelőre még egy olyan szuverén szerző sem képes szabadon bánni, mint Grass", akkor ez a hallgatás mindennél izgalmasabb és sokatmondóbb. Mindenesetre tény, hogy "Grass nem feledkezik meg semmiről: kínosan ügyel a pontosságra, mintha semmitől sem tartana jobban, mint hogy szemrehányás érheti a hiányos történeti hűség miatt." "Ha azelőtt Grass az elbeszélésbe vetette bele magát, most az adathalmazba." "Egészen nyilvánvaló, hogy itt valaki, a Grass által szerződtetett anyaggyűjtő (...) odatolakodott az epikus elé, és elszívta előle a levegőt." (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2002. február 9.) Ez a bírálat mindazonáltal a legkevésbé sem okozhatott meglepetést Grassnak: "Az Öreg azt mondja, a tudósításomban benne van a novella lehetősége. Ez egy  irodalmi becslés, amely hidegen hagy. Én csak tudósítok" - mentegetőzik a regény elbeszélője, Paul Pokriefke.
Végül essék szó az elbeszélés mikéntjéről. "Gombolyítsam le - ahogy tanították - előbb az egyik, aztán a másik, majd a harmadik, negyedik élet fonalát, vagy haladjak inkább átlósan az időben, keresztirányban araszolva, mint a rákok, mikor oldalazva hátramozgást imitálnak, mégis meglepően gyorsan előrejutnak?" Az Im Krebsgang a hang keresésének regénye, küszködés a megszólalással egy hosszú-hosszú hallgatás után, az elbeszélő nem is gondolati, de nyelvi neki-nekigyűrkőzése ("egyelőre bajlódnak velem a szavak"), amelyben ott bolyong a kénytelen megnyilatkozás kelletlensége ("valaki, aki nem tűr kifogásokat, a hivatásom keresztjére szegez") és a mellébeszélés kísértésével való kacérkodás ("jobban teszem, ha nem sztorizgatok"). Az elbeszélő nem tudja, mivel kezdje, és mivel fejezze be, ezért egyszerre mond el mindent: módszerét leginkább a "szkennelés" szóval jellemezhetjük. Mivel - regényen kívüli és belüli utalások szövevényét létrehozva - olykor csaknem bekezdésenként ugrik térben és időben (nehéz feladat elé állítva ezzel egyébként a magyar szöveg összetartására törekvő fordítót), nem is tudunk - ízelítő gyanánt - folyamatosan idézni a műből: ahhoz, hogy az olvasó ne tévedjen el az egymással csak közvetetten összefüggő részletek zűrzavarában, a szerencsétlenül járt hajó névadójának történetét megörökítő szakaszból "le" kellett "takarnunk" az elbeszélés fő vonalától el-eltérő kacskaringókat.

A cikk megjelenésének eredeti  helye és részlet a regényből
További kritikák a kötetről:
Varga István: A kiemelt hajó
Kálmán C. György: Ex libris