A kis kavics című regényeddel kapcsolatban a könyvbemutatón elhangzott, hogy valamikor felkaptad a fejed egy kritikusi megjegyzésre: sok már az önéletrajziságból! Azt mondtad, ez is befolyásolt, hogy tágítsd az elbeszélés perspektíváit. De mi motivált még úgymond belülről?

Lovas Ildikó: Igen, felkaptam a fejem. Utólag úgy tűnik, arra kapjuk fel a fejünket, ami különben is motoszkál bennünk, foglalkoztat. Problémának éljük meg az írás folyamatában, akadálynak, görcsnek, olyasvalaminek, ami lebénít. Nem hiszem azonban, hogy így, ilyesmik alapján döntünk, írunk valamit önéletrajzivá, vagy formáljuk teljesen másmilyenné. Az, hogy felkapjuk a fejünket, a nyitottságunkat mutatja, a készülődést arra, hogy új regényt, szöveget írjunk. A hangnak kell megszólalnia. És biztos, hogy csak részben lesz másmilyen, mint az előző könyvek. Az is lehet, hogy semennyiben. Viszont vannak dolgok, amelyek másmilyenek. Különben a szerkesztők nem fogadnák el. Más hangsúlyok, rétegek alakulnak ki. Más szempontok kerülnek előtérbe. Hogy végül mi történik egy regényen belül az elbeszélés perspektívájával, tágul-e, nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy kell. Lehet, hogy éppen ellenkezőleg. Azzal tágul, hogy méginkább szűkre íródik. A vidéki levegő, amitől nem hízol, hanem elfogysz. Nem tágul a tüdőd, hanem sípolva levegő után kapkod. És ha ezt sikerül megírni, akkor már nem fontos, hogy önéletrajzi-e vagy sem. Egyszerűen csak egy szöveg, ami működik. És ha így van, akkor attól van így, hogy olyasmiről írsz, amiről nem csak olvasmányélményeid és gondolataid vannak, hanem tapasztalatod is. A vidéki levegőt nem csak úgy értem, hogy provinciális, vagy ha igen, akkor abba a dirndli is beleképzelendő. És onnan már csak egy lépés a regény. Mármint A kis kavics. Belülről pedig az motivált, hogy légüres térbe kerültem, másmilyenbe, mint a kilencvenes évek elején, de mégiscsak abba. És nem tudtam szabadulni tőle. A közélet, az írástudói felelősség, a fintorgás, a dörgölődzés, emberi kicsiségek és nagyságok, szűkkeblűség és elkötelezettség, píszí beszéd és annak ellentéte. Csupa lényegtelen dolog, olyasmi, amiről csak kertvárosi forradalmár háziasszonyok gondolkodnak.

Az előző kérdés nyomaiban lépkedve: a könyv megírástörténete miként alakult, azaz ért-e több meglepetés ebben a módosított poétikában?

LI: Egyetlen nagy meglepetés ért, az pedig a felszabadultság érzése. A szeretet és könnyedség érzése, amivel reggelente, mikor nekiültem dolgozni, a Kozma Léni szólt hozzám. Az jutott eszembe, hogy negyven körülre már igen sokat élünk, annyit legalábbis, hogy kialakuljon bennünk egy állandó kép is a világról – a folyamatosan, hangulatunktól és benyomásoktól meg sok minden mástól változó mellett. És ettől az állandó képtől vagy keserűvé válunk vagy derűssé. A Kozma Léni sokat dolgozott azon, hogy derűs maradjak. Voltak pillanatok, amikor szinte kilátástalan volt a küzdelme. Azt hiszem, magam módosultam legtöbbet ebben a poétikában. Megértettem például Bernhard humorát.

A regény két főalakja: Leni Riefenstahl és Kozma Léni; egy történelmileg „agyonszituált” a náci Németországból és egy vidéki tanárnő, merész, akár provokatívnak is tűnhető szereposztás; miként esett rájuk a választás, hogyan kerültek „párba”?

LI: Leni Riefenstahl milyensége legalább annyira izgatott régóta, mint amennyire szeretem a filmeket. Általában és mindenféle filmet. Sokszor beszéltem arról, hogy valahogyan meg kellene szólaltatni ezt a borzalmas némbert. Meg talán simogatni is a szerencsétlen liba fejét. A nyolcvanas évek legvégén Fassbinderrel foglalkoztam és Hanna Schygullával, színházzal, antiszínházzal, Veronika Voss vágyakozásával, a vidékiséggel és az önpusztítással, valahonnan innen eredhet ez az ötlet. Azoknak a filmeknek a hangulatából. Meg talán abból, ahogyan Fassbinder ,,beszélt” a német filmről. Talán az alpesiekről is. És talán az olyanokról is, mint Leni. A megújulás vágya, amiben újra csak önmaga lesz, lehet mindenki – erről akartam mondani valamit. Ehhez aztán az évek folyamán sok minden hozzátapadt, Susan Sontag keménysége, Haffner életdöntése, az Egy nő Berlinben, több kirándulásom Berchtesgadenbe és környékére. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy jól esne nekem ebbe a fekete-fehér korszakba némi árnyékot és fényt csempészni. Nyilván akkortájt éreztem, amikor elfogyott körülöttem a levegő – erről az első kérdésed kapcsán már beszéltem. Párhuzamokat lehet és kell találni, fölfedezni, attól izgalmasabbá válik a művészi, könnyebben fogalmazhatunk. Pláne, ha olyasmiről akarunk fogalmazni, ami közhelyszerűségével életveszélyes terep: élet, halál, ami közte van. A másik párhuzam, ami a két Leni között van, ami közelíti és távolítja őket egymástól, nagyon sok apró elemből tevődik össze. Ezekből áll össze a regény.

A kis kavics – a cím többfelé asszociáltat, nekem A világ legrosszabb gyereke című, Nagy Katalin jegyezte gyerekregény jut eszembe, amelyben bizonyos Kiskő Ambrus, alias Kavics, folyton a rá felvigyázó nénikéje szobájának sarkában kell töltse a délutánjait - büntetésből. De a „kavics van a tornacipőmben” fordulat is játszhat. Mindenképpen a hiba, a megszakadás, az elakadás ágense a kavics. Jó irányba indulok-e el, s ha igen, az is mondható, hogy ebben azért van némi önéletrajziság, nemde…?

LI: Pontosan így van. Ebben éppen annyi az önéletrajziság, amennyire az olvasó azonosul az állítással. Nekem mindenképpen egy halk tisztelgés V.W. előtt. Nagyon régóta készülök erre a tisztelgésre, főhajtásra, egy szál virág elhelyezésére, csupa butaságra. Az ember butának és fölkészületlennek érzi magát, amikor őt olvassa. Gyávának is és bátornak is. Ez nagy titka. Ez a kis kavics egyike azoknak. Néha ezt gondolom. Tisztelettel, félelemmel.

S végül: látod-e már Magad előtt a következő könyv körvonalait, lehet-e erről már mondani is valamit?

LI: Nem látok semmiféle körvonalat, szerencsére. Nem hiszem, hogy olyan nagyon-nagyon kellene írni, vagy olyan nagyon sokat. Amikor muszáj, akkor neki kell ülni. De hogy lesz-e bennem ilyen érzés, azzal most nem foglalkozom.

Jánossy Lajos