hirdetés

Gyerekhang és mesebeszéd

2010. április 22.
Mielőtt átadnánk magunkat az idei Könyvfesztiválra megjelent gyerekkönyvek örömének, vessünk még egy pillantást a 2009-es esztendőre. - Tamás Zsuzsa Szabadpolca.
hirdetés

Év végi mustránkat (legutóbb csak a legkisebbeknek szóló kiadványokról ejtettünk szót) Bagossy László A Sötétben Látó Tündér című könyvével zártuk, amelynek alcíme – ha nem műfaj-meghatározása –: mesebeszéd. Ezt az alcímet-meghatározást akár Schein Gábor is alkalmazhatta volna Irijám és Jonibe című mesekönyve esetében, ám a cím alatt hosszabb eligazítást olvashatunk: „verses mese gyerekeknek és felnőtteknek”. Schein Gábor mesebeszéde tehát verses meseként definiálja önmagát – és az is. Ám ez a verses mese nem a gyerekkönyvekben megszokott csengő-bongó költészet elemeiből építkezik: írásképe versszerű, ritmusa azonban gondolatritmus, nyelve, sűrűsége, képei pedig szakrális szövegeket idéznek.

A könyv három mesét tartalmaz (vagy egy mesének három részét), Irijám és Jonibe, Jonibe és Irijám, majd ismét Irijám és Jonibe címmel. E három részből kettő már megjelent 1998-ban, a középső új.  Nehéz elvonatkoztatni attól a háttérinformációtól, hogy a szerző annakidején gyermeke születésének éjszakáján vetette papírra a mese első változatát. Jonibe, a madárkirály és Irijám, a halkirálynő amúgy is teremtésmítoszként ható története egy ponton, Joremes „születésekor” mindenképp felidézi a fogantatás, a születés (sőt az öröklődés és az önálló életre kelés) misztériumát. Ám a történet nem válik Joremes történetévé, és nem is enged meg olvasójának semmiféle leegyszerűsítő olvasatot.

Joremes fogantatása különös teremtési aktus (amely a „gyúr” igével ősi teremtésmítoszok asszociációit hozza magával). Jonibe gyúrja a kis vörös halat – Irijám májából, aki lenyelte őt, hogy magával vihesse. A kis halat „olyanra formálta, amilyen Irijám volt emlékeiben, / és ragasztott az oldalára szárnyat is saját / tollaiból.” Irijám elnevezi, egyszersmind megáldja a kis lényt, mielőtt hétszer körbeússza hét tenger vizét, s kiengedi bensejéből („Joremes lesz a neve, mert repülni tud, szeretni / fogja őt a Nap és a Hold.”). Megrázó, hogy e „kiengedés” után így szól Irijám Jonibéhez: „Te / maradj most már örökre velem, hisz nem vagy immár / a madarak királya, és én sem vagyok a halak / királynője.” Elvárásainknak, előfeltevéseinknek – táplálkozzanak azok az említett háttinformációból, vagy egyszerűen a születéshez társított képzeteinkből – ez a magány, ez a ki- és mindentől megfosztottság ellentmondani látszik. Ám lehet, mélyebben, igazabban szól annak felismeréséről, hogy életet adni előbb-utóbb azt is jelenti: elengedni. „És sosem tért vissza Joremes a hét tenger vizébe, / nem látta őt többé Irijám és Jonibe.”

Ez a – lehetséges, önkényesen – kiemelt mozzanat jól példázza, mit értünk a mese „sűrűsége” alatt. A történet minden egyes mozzanatára, mondatára érvényes, hogy az ismerősség érzetét kelti: ám ez az ismerősség nem (csupán) szövegszerű hasonlóságokból fakad, sokkal inkább az archetípusok ismerőssége ez. A szöveg és szöveg közti párbeszédek (lásd a fenti „teremtéstörténetet”) éppen az eltérések, különbségek folytán okoznak izgalmat; az ismerős archetípusok pedig ismeretlen közegbe kerülésük által. Schein Gábor szövege ugyanis egy ismeretlen közeg. Ismeretlen, amennyiben mégsem mítosz, csak olyan mintha az volna, ismeretlen, amennyiben ennek az olyanminthaságnak folytán a történet kiszámíthatatlan fordulatokat enged meg magának, és ismeretlen abban az értelemben is, hogy felfedezésre hív, megismerésre vár.

Ebben a felfedezésben nemcsak a szöveg elliptikussága nehezíti az olvasó dolgát, hanem az az érzés is, hogy Irijám és Jonibe története egy másik történet végével veszi kezdetét – egy másik történetével, amelyről nem tudunk semmit. „Hét tenger mélyén ül Jonibe, szárnyát / leeresztve, a madárkirály” – kezdődik a mese; „És hét éven át nem eszik Jonibe”. Ezt a hét tenger mélyi, hét év alig-létre ítélő állapotot ismerjük. Ez a gyász. De nem tudjuk, miféle gyász űzte a madárkirályt a tenger mélyére. Irijámról bővebb előtörténetet kapunk: elpusztult anyja, Sárana, az öreg halkirálynő, s elvesztette minden ivadékát is. Mégis ő lesz az, aki megszólítja, felébreszti-feléleszti a madárkirályt. A gyász, a szerelem, az egymásra találás, egymás elveszítése és újra megtalálása rezeg-hullámzik át a mesén. Az emberi sorsból is ismerős egyszer fent, másszor lent – fa lombjában, hét tenger mélyén.

A kötetet Rofusz Kinga illusztrálta. A véletlen tökéletes párosítást eredményezett. A két művész találkozására a Csodaceruza kiadó jóvoltából került sor, ám sorsszerűségét ékesen bizonyítja egy-egy korábbi alkotás, amelyek egymástól függetlenül jöttek létre (Schein Gábor Az ezüstpikkely című meséje (amely megtalálható az Egyszervolt c. antológiában, 77-82.) és Rofusz Kinga  A sellő és a halász című animációs filmje megdöbbentően hasonló történetet dolgoznak fel).

Nem biztos, hogy az Irijám és Jonibe gyerekkönyv. Ám Schein Gábor mítoszbeszéde a gyerekeket is magával ragadja.

(Schein Gábor: Iriján és Jonibe, Csodaceruza, 2009.)

 

Máté Angi régóta publikálja írásait, 2009-ben Volt egyszer egy város című meséjét Aranyvackor-díjjal jutalmazták. A Mamó az első önálló kötete. Biztos, hogy nem gyerekkönyv.

Címéről mégis két gyerekkori olvasmányélményem jutott eszembe. Először is Michael Ende Momo című meseregénye, amelyben Momo, a történet magányos hőse, egy kislány, felveszi a harcot a szürkék seregével, egy szál virág és egy teknősbéka társaságában. Másodszor felrémlett egy Mamika című könyv is (szerzője Peter Härtling), amelyben Kalle, egy árván maradt kisfiú nagymamájával, Mamikával él, ám a regény úgy ér véget, hogy Kallénak föl kell készülnie a nagymama halálára is. Ezt a második asszociációt gyorsan elhessegettem.

Pedig közel jártam az igazsághoz. Mamó egy nagymama, a könyv beszélője pedig egy kislány, akinek apja nincs, anyja meghalt, és sokáig úgy hiszi, vannak, akik nagyanyától születnek. Miután megtudja az igazságot – „és ezt mamó úgy mondta, mintha nem akarná kiengedni a szájából, szorítósan, és nem szeretett a szeme” –, állandósul benne az önvád, a  bűntudat. „A jók után vágytam: kellett mamónak az olyan teste, mi mellett nem jön a félés, az ő beszéde, mi magyaráz, a puhasága, ami finom. Mindezeket attól az öregasszonytól vártam, aki valami miatt nem akart engem. Sem ő, sem a szeretet, sem a tudás, sem az élet.”

Ahogy a fenti idézetből is látszik: Máté Angi beszéde is egyfajta mesebeszéd. A Volt egyszer egy város nyitómondatai talán túlzott hasonlóságot mutattak Mosonyi Aliz szekrénymeséivel. (csak nem a Mari nevű szekrényben, hanem a városban lakott „egy sötétség, egy autó, egy kemence, egy hideg, egy csend, egy pocsolya, egy csend, egy pléhcsupor és volt annak a városnak széle és közepe”). A Mamó különös mondatai azonban meggyőzően bizonyítják, hogy Máté Angi világteremtő mesebeszéde  csupa kacifánt – hol erdélyi kacifánt, hol gyermeki kacifánt –, és ezek a kacifántok  teljes önállósággal és élni akarással gabalyodnak egymásba, hogy sosem látott mintázatot alkossanak.

A gyermeki hangvételről, amely az egész könyvet jellemzi, érdemes elmondani, hogy nem csupán abban különbözik a manapság külön lírai irányzattá fejlődő „svéd típusú gyerekversektől”, hogy prózává áll össze. (Lírai prózává, egyébiránt. Ez a két mondat például –  tördelés kérdése – akár vers is lehetne: „Nem tudom a kezét mamónak, sosem hagyta mellettem, mindig valahol a magasban kalimpált velük. Vagy csattintott, de olyankor túl közel volt már a szememnek, hogy megjegyezhesse.”) A szöveg derűje csak részben a nyelv derűje – s hogy egyáltalán derűs, az külön szívszorító. Átsugárzik ugyanis az árvácska-hangon a hitelesség, a világ szövegbe szedett érzékelésén az a szomorú tény, hogy ez a gyerek nem tudja, mennyire rossz neki, hiszen alig sejt (nemhogy tapasztalna) a maga mindennapjainál jobbat. Írói bravúr ez, hiszen a szerzőnek bizonyára rekonstruálnia kellett azt a régi szemléletet, s felednie kellett azóta szerzett tudásokat, tapasztalatokat, hogy kizárólag a mamóval töltött kevés, ám annál meghatározóbb évekre koncentrálhasson.

A Mamó tehát „gyerekkönyv”: egy kénytelen-végtelen bölcs gyerek könyve.

(Máté Angi: Mamó, Koinónia, 2009.)

 

S most álljon itt egy az emlegetett svéd típusúak közül, Kiss Ottó legújabb, A nagypapa távcsöve című kötetéből:

Megállapítást nyert

Kovács bácsi szerint
tegnap megállapítást nyert,
hogy én vagyok a legokosabb
gyerek a lépcsőházban.

Mivel más gyerek nincs,
én nyertem a megállapítást.

Kiss Ottó a 2002-ben megjelent Csillagszedő Márió című kötetével rátalált egy stílusra, egy hangra, s ezt a gyerekhangot azóta is sikeresen  szólaltatja meg, akár kislány (mint a Csillagszedő Márióban), akár kisfiú (mint az Emese almájában) verseinek beszélője. Valójában a „hang” már 2002 előtt megvolt, csak fül nem akadt hozzá (akkor Visszafelé hull a hó címen jelent meg a Márió-kötet verseinek fele). Mindenestre nyolc év alatt értő közönsége akadt a verseknek.

Veszélyes egy hang, egy stílus sikerét, működését megszokni: félő, a működés előbb-utóbb inkább a technika működésévé válik, s a lényeg elvész valahol. Kiss Ottó különböző koncepciók érvényesítésével kompenzálja a fennálló veszélyt. A 2006-os Emese almája „Szép Szó Tár”-ként, vagyis szótárként is funkcionált, s mind „szócikkei” elrendezésével (vagyis a versek alfabetikus szerepeltetésével), mind tartalmukkal a magyar nyelvről (is) szóltak.

A nagypapa távcsöve kevésbé „szigorú” koncepcióval bír: a versek annak a két hétnek történetét mesélik el, amíg a nagyszülők a beszélő kisfiú családjánál vendégeskednek. Ez a két hét némi idegenkedéssel indul („Fogalmam sincs, hogy mit lehet majd velük addig csinálni” – mondja megérkezésükkor a kisfiú), de aztán nagy összebarátkozások ideje lesz.

„[U]gyanolyan, mint én, / csak sokkal magasabb, / és nemcsak értelmes dolgokról beszél, / hanem értelmetlenekről is. / Ebből lehet tudni, hogy ő már felnőtt” – tudjuk meg a nagypapáról. A nagymamával pedig azért lehet összebarátkozni, mert „ő nagyon finoman tud főzni, / én pedig nagyon finoman tudom / megenni, amit főzött”.

A két hét továbbá  arra is alkalmas, hogy a nagypapa megtanuljon bánni a  számítógéppel, hogy a házban lakó dühös Kovács bácsi kissé megszelídüljön, és persze hogy a nagypapa távcsövével láthatóvá váljék a múlt… A negyven versben vissza-visszatérő motívumok közül nem csupán a nagypapa távcsöve bír mélyebb, metaforikus értelemmel.  Ám a kockadinnye felbukkanásánál (amelyről kiderül, hogy valójában egy tök, és hogy soha többé nem vesznek olyat) fontosabb egy merőben új motívum: a kisfiú istenhite.

Ez a hit – amely nem csupán a gyermeki mágikus gondolkozás eredménye, hanem a család mindennapjainak része – legalább öt versben szerepet kap (Éjszaka mindenkinek aludni kell; Nagypapa nem hisz; Indulunk a templomba; Oltár, valamint a kötetzáró Reggel kihallgattam anyáékat, amelyben a kisfiú így fohászkodik: „drága kedves Jóistenem, / ugye hétvégére szép idő lesz?” – ugyanis épp azt hallgatta ki, hogy „ha hétvégére szép idő lesz, / elmegyünk a nagyiékhoz”). És valószínűleg a Mai rosszcselekedetek, illetve Mai jócselekedetek című páros is ide számolható: leginkább azok a gyerekek szokták számba venni napi jó és rossz cselekedeteiket, akiknek hittanórán felhívják ennek jelentőségére a figyelmüket. Kiss Ottó természetesen rendkívül bájosan relativizálja a „jó” fogalmát.

A kötetet Paulovkin Boglárka illusztrálta, mint annakidején a Csillagszedő Máriót is. Öröm, hogy ezúttal színes képek társaságában jelentek meg a versek: a képek humora jobban érvényesül, s melegebb-barátságosabb az összhatás.

(Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve, Móra, 2009.)




Anna Gavalda 35 kiló remény című könyve kétségtelenül gyerekeknek szól: a volt tanárnő célkitűzése szerint egyfajta tisztelgésként azok előtt a tanítványai előtt, akik ugyan nehézfejűeknek tűntek az iskolában, de egyébként fantasztikus emberek. Gavalda fiatalkori regénye vékonyka, akár csak főhőse: az alig nyolcvan oldalas könyv egy harmincöt kilót nyomó kisfiúról szól, aki utál iskolába járni.

Dubosc Grégoire „az égadta világon semmit nem utál úgy”, mint az iskolát, már kétszer meg is bukott. Saját bevallása szerint hároméves koráig telt boldogan az élete. A „közösségbe járás” első, zökkenőmentes napja után egy mindent meghatározó traumatikus élmény következett: a dacoló kisfiút, akinek elég lett volna egy nap „azon a gyönyörű helyen”, megütötte az édesanyja. Ezt a történetet „kismilliószor” felemlegették már a szülők, barátoknak ugyanúgy, mint tanároknak-tanárnőknek, pszichológusoknak és logopédusoknak. Merthogy rengeteg szakembernél járt már Grégoire, orvosoknál is: vizsgálták a szemét, a fülét, az agyát is. És megállapították, hogy a koncentrálással van problémája.

Grégoire szerint viszont nincs neki semmi problémája, csak éppen köze sincs az egészhez. Grégoire harmincöt kilós testét és a lelkét is fájdalmak gyötrik: hasfájással indul minden napja, s az iskolába érve a kréta és gumi örök iskolaszaga úgy ragadja torkon, hogy majd kiugrik tőle a szíve. A hasfájásnak aztán négy óra tájt búcsút inthet; a szülők „balhézásai” már nem tudják olyan intenzitással visszahozni, mint a nap kezdetén.

Balhézás minden napra jut: remek ürügy rá maga Grégoire. Grégoire-nak két mentsvára akad: imád bütykölni, és ha magamagának szabott feladatiba merülhet, bárhol is van és bármi zajlik körülötte, megszűnik számára a külvilág; de valódi menedéke is egy sufni, Léon apó sufnija. Épp Léon apó ültet bogarat a szülők fülébe: küldjék Grégoire-t intézetbe (a francia közoktatási viszonyok közt ez nem olyan baljós, mint nálunk, de Grégoire sincs feldobva az ötlettől). Léon apó szerint jót tenne Grégoire-nak, ha kicsit távolabb kerülne a szüleitől, akik talán fel sem fogják, mennyit ártanak neki állandó veszekedéseikkel. A megfelelő intézményt végül maga Grégoire választja ki.

A „Tisztelt Igazgató Úr”-nak címzett levele (a választott tanodának amúgy igazgatónője van) egyszerre szívszorító és komikus. Grégoire ebben a levélben így jellemzi magát: „Kis súlyú vagyok, 35 kiló remény.” Végezetül mellékeli egy banánhámozó gép tervrajzát, amelyet hétévesen készített. Elég-e harmincöt kiló remény, hogy felvételt nyerjen egy olyan iskolába, ahol legalább szerelő-meg asztalosműhely is van? És elég-e ahhoz, hogy a kórházba kerülő Léon apót viszontlássa még valaha az életben?

A regény válasza: igen. Sovány vigasz?

(Anna Gavalda: 35 kiló remény, Magvető, 2009.)


Tamás Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Ódon Ödön Ódon Ödön 2010-04-23 11:54

"...akiknek hittanórán..." ...amitől inkább megvédeni kellene a kiskorukban még oly nagyszerűen gondolkodó gyerekeket, de hiú remény.