Ha a gyerekirodalom határait kell kijelölni, bizonytalanok a kritikusi mozdulatok. Nemes Nagy Ágnes szép meglátásával ez olyan Naprendszer, amelynek Weöres Sándor a legfényesebb csillaga, s mellette vannak még kisebb-nagyobb bolygók. Ön azt írta egy helyen, hogy saját szentháromságában az Atya Arany János, a Fiú József Attila, a Szentlélek Weöres, akihez tudományos tevékenységével is kötődik. Tudjuk, hogy a Rongyszőnyeg vagy a Magyar etűdök nem gyermekműveknek készültek. Szilágyi Ákos akart, akar írni gyerekverseket?

Ha személyes élettörténetemben végigkövetem, az, amit a költészetben csinálok, a gyermekkorból származik. Röviden azt mondhatnám, hogy amikor verset írok, gyerekké válok, más verset, mint gyerekverset, én nem tudok írni. A költészetemet gyermeki beszédmódnak tartom abban az értelemben, hogy elszakad attól a nyelvtől, amely praktikus, amelyben a komoly játékai folynak az emberi világnak. Arra van a költészet, hogy felszabaduljunk.

Az olvasótól is az kéretik, váratik el, hogy gyerekké váljon. A gyermekké válás azonban nem olyan egyszerű, mint első hallásra tűnik, ugyanis nem infantilizmust jelent. Ha valaki látta a gyerekeket játszani, az tudja, hogy a játék halálosan komoly. Ha valaki ott megbolygat valamit, akkor üvöltenek, a gyerek ugyanis egy rettenetesen komoly lény. Ezért szokták hol Istenhez, hol az állathoz hasonlítani. Nem véletlen az Újszövetségben a jézusi magvaknak az a tanítása, hogy ők azok, akikről példát kell vennetek, akikhez föl kell emelkednetek. Mármint az apostoloknak. Tehát gyerekké kell válnotok ahhoz, hogy bejussatok a mennyek országába.

„Remélem, én is majd egyszer annyira vihetem, hogy gyerek leszek” – mondja ezt a nagy dán filozófus, Kierkegaard. Az a tudatállapot, amit isteninek, angyalinak, paradicsominak nevezünk, az jelenik meg a költészet nyelvében. Írtam négy ilyen kötetet, és nagyon nehezen tudom elfogadtatni, hogy ezek ugyan mások egy kicsit, de nem függeléknek tekintem őket, a legteljesebb mértékben az én verseim. A gyerekversekben talán még szabadabb tudok lenni a játékban, a groteszkben, az abszurdban, a nonszenszben. Nehéz megmondani, hogy ez felnőtt vagy gyerek líra, mert a gyerekben állandóan ott a késztetés, hogy ezt a komoly világot, amit a nyelvhasználat fejez ki, lerombolja, felfüggessze, feje tetejére állítsa.

A kulturális antropológia és az antropogenezis, tehát az ember keletkezésének újabb elméletei ott tartanak, hogy a nyelv különböztet meg bennünket minden más lénytől, az, hogy egy szimbolikus jelrendszert használunk. Megszoktuk, hogy fecsegünk, semmi nehézséget nem okoz órákon keresztül beszélni. Abban a szóban, hogy pohár, semmi nincs a valóságos pohárból, és ez egy iszonyatos teher, a művészet, a költészet, a nevetés pedig arra szolgál, hogy ledobjuk magunkról. Azt is szokták mondani, hogy a költő megőrzi, kevésbé fojtja el a gyermeki énjét, ezért sebezhető meg hiú meg becsvágyó meg olyan, mint az óriáscsecsemő. Weöres Sándornak a sokat idézett replikája – szereti-e a gyerekeket?, ó nem, kifejezetten utálja őket, soha nem írt gyerekverseket – egy gyereknek a válasza.

A gyerek nem szereti a gyerekeket. A felnőtt szereti a gyerekeket, aki leguggol, gügyög hozzájuk. A költő pedig teljes lényével gyerek marad. A kettősséget, hogy van gyerekvers meg felnőtt vers, képtelenségnek tartom. A hasadás ott van, hogy üzleti és nem üzleti. Nemes Nagy Ágnes, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna nem azért kezdtek gyerekverseket írni, mert megkísértette őket a piac, ez a költészetük következménye. Ám szinte elhanyagolható, láthatatlan részei a gyerekkönyv-termelésre, -fogyasztásra, -eladásra beállított piacnak. Amiről most nem beszélünk, a disneylandizált változat, az körülbelül hetven százalék, húsz százalék a magyar őstermelők, gyermekgiccs-termelők, és van egy öt-tíz százalékos sáv, amibe az említettek beleférnek.


Az ötvenes években a polgári irodalomra rótt szilencium miatt fordultak sokan a gyerekekhez: Nemes Nagy, Mándy, Mészöly, Szabó Magda, Kormos István, Pilinszky. A pár éve megjelent és igen jó kritikával fogadott Friss tinta! antológia viszont már százötvennél több kortársat idéz, többet, mint a Szép versek, s a prózaírók ebben még benne sincsenek. Tekintsük ezt a jelenséget posztmodern szerepjátéknak?

Nem szeretem a posztmodern szót, de hát használjuk. Szerintem ez a magyar költészetnek az utolsó tizenöt-húsz évében végbement fejlődésével függhet össze, amely felszabadította a groteszk szemléletmódot. Kinél hogy. Az egyiknél szürreálisabb, a másiknál abszurd és nonszensz értelemben. Aki az irodalomba lép, az nem koturnuson lépked, nem születik papnak, varázslónak, prófétának, nem kell azonnal a társadalom, a nép, a nemzet, az emberiség nagy ügyeit világgá kiabálnia vagy megválaszolnia. A nyelvhez való viszony őrületesen nagy lehetőség mindazok számára, akiknek a költészete a játék jegyében áll.

Nádas Péter nem hiszem, hogy fog írni valaha gyerekművet, írhatna egyébként, Pilinszkynek is vannak egészen kitűnő, úgynevezett gyerekversei. Parti Nagynál, Varró Dánielnél végképp nincs különbség „saját líra” meg „gyerek líra” között. Hogy a mai kortárs irodalom derékhada, a fiatal és középnemzedék elkezdett gyerekirodalmat írni, az annak az irodalomnak a felelősségéből következik, amit képviselnek. Nem gondolom, hogy ez egy stílus, ez egy világállapot, nem tudom, hogy hová fogunk megérkezni, lehet, hogy soha sehova, most csak azt érzékeljük, hogy utána vagyunk valaminek. Valami nagyon véres és súlyos játéknak – a huszadik század történelmére gondolok. Ötven-hatvan éve békében élünk Európában – ezt mindig elfelejtjük, ilyen még nem volt. Játszhatunk.


Léteznek tendenciák a mai gyerekirodalomban? Milyen hagyományt írnak újra a kollégák? Meseit-mítoszit? A svéd típusú epikus fonalat szövik tovább, mint Kukorelly? Önnel kapcsolatban bizonyos avantgárd tradíciót is szoktak emlegetni, utalva például a Tengereczki-Pengereczki párhuzamra, mely Tamkó Sirató Károly hősére mutat vissza.

Sokféle tradíció törésvonalában állnak a művek, amelyeket csak az egyéni költői karakterek szerint lehet szemlélni. Varró Dániel az angolszász világra emlékeztet, Szabó T. Anna tündérjátékai – amit én ismerek tőle – a népi szürreális vonalat követik, de a Weöres-hagyomány is benne van. Másoknál inkább a fekete humor, az abszurd a meghatározó, amit a gyerekek különösen szeretnek. Nálam sok minden. A gyerekkorom Arany Jánosról szólt, főként az egészen horrorisztikus balladáit szerettem: „Sűrű, setét az éj, dühöng a déli szél…” Félelmetes, és nem választható le a hangtól. Elementáris hatással azonban nem Weöres volt rám, hanem Kosztolányi és József Attila. Kétségtelen, hogy van egy avantgárd szál, akár Tamkó Siratóra, akár Palasovszky Ödönre gondolunk, akit még ismerhettem, s akinek teljesen elfelejtődött a neve. A magyar avantgárd a költészetben azonban nem jutott arra a szintre, amire Nyugat-Európában vagy más kelet-európai országokban. Jóformán mindenki avantgárd volt kezdetben, csak máshogy teljesedett ki a költészete - József Attila a legszebb példája ennek. A rím elvarázsol és megveszteget, és a magyar avantgárd rímtelen volt. Az orosz avantgárd nem, ott a rím forradalma zajlott le. Nálunk a rím forradalma a nyugatosokkal kezdődik, József Attila ezt már csak bekasszírozza. Ez egy képesség, van, aki nem tud rímelni, van, aki tud. Olyan, mint a zenei képesség. Van, aki, dobolni tud, van, aki hegedülni. Én értelemszerűen csak arra a tradícióra tudok építeni, ami rímjáték.



A gyerekirodalom egyfajta össz-művészet. A legjobb grafikusok állítják tevékenységüket a szolgálatába, hiszen vonzónak kell lennie a könyvnek – Bálint Endre, Würtz Ádám, Reich Károly, Kass János, Banga Ferenc, mások. Miután a gyerek sokszor nem olvassa, hanem hallja a szöveget, a zenének, az együtteseknek is sokat köszönhet, s még a televíziónak is, gondoljunk Vackorra vagy Süsüre. Ha elfogadjuk, hogy az internet- és olvasáskultúra szembeállítása hamis alternatíva, az új médiától mit remélhet ez a terület?

Akik Weöres versein nőttek fel az óvodában, iskolában, megzenésített vagy ritmizált játékos futamokat tanultak, nemcsak az anyanyelvet, hanem szemléletmódot is. Úgynevezett orális irodalom ez, noha könyvekben jelenik meg, szájról szájra terjed. Engem is hívtak sokszor iskolákba, betanulták a verseket, kórusban énekelték a Piranhát. A gyerekirodalom mindig is kilépett a körből, s ez lenne a normális a legnagyobb, legklasszikusabb lírai költészet esetében is, ott sem fér el a vers a nyomtatott szövegben. Meg akar szólalni. Amikor olvassuk, néha önkéntelenül szeretnénk elmondani. Van, akinek az orgánuma, a hangja nem olyan, de ő is néha próbálkozik, kimondja, mert érzi a ritmusát, lüktetését, a zenéjét. Azok a mediális lehetőségek, amik most megnyíltak, fantasztikusak, és természetes módon illeszkednek az új gyerekköltészethez. Hozzá kell tenni, hogy az igazi minden esetben az élő, eleven, közös jelenléten, részvételen alapuló előadás. A könyvhöz hozzátehetem a CD-t, azt bárki felteheti az internetre, szerzői jogok nemigen vannak, onnan le lehet tölteni, nem is tudom, mi mindenem van fenn, hát töltsék, egészségükre!

Miért szereti inkább saját maga interpretálni a műveit?

Elfogadom a színészi interpretációt, ha az jó, és jónak azt tartom, ami a vers hangzó testét megszólaltatja. Nem szövegként mondja a színész a verset, hanem életre kelti a hangját. A rossz színészi megoldásban nincsenek színek, nem zeng a vers, inkább egy helyzetre épülő drámai szerep, monológ. Pedig a lírai költészet áriák sokasága. És ahol dallam van, ott dallam van. Gryllusék elénekelnek egy verset, nagyon nemes kultúra-közvetítő szerepet játszanak. Az én esetemben nem arról van szó, hogy szövegeket írok egy dallamhoz, hanem kezdetben van egy szöveg- és dallammotívum. Ezer dologból nem lesz semmi, az ezeregyedikből lesz. Nem vagyok zeneszerző, motoszkálnak bennem mindenféle dolgok, abból kipattan valami, abból lesz egy vers, egy ének, egy dal. A CD-n, ha mást nem, egy hanglenyomatot tudok adni arról, hogy az a vers micsoda. És ha valaki újra elő akarja adni, abból kell kiindulnia, hogy az a vers. Hogy azután mit csinál vele, hogyan viszi tovább, az már az ő előadói tehetségén, értelmezésén múlik.