Gyina Rubina: A Leonardo-kézírás
- 2010. május 24.
Cirkusz, zene, szenvedély – ez három címszóban összefoglalva Rubina regénye. A fantasztikus akrobatatudással és még fantasztikusabb gondolatolvasó képességgel megáldott – vagy megvert - Anna története a rejtélyes halálát követően élete főszereplői (az artistatárs férj, a jóval idősebb muzsikus szerető, barátnők, hozzátartozók, ismerősök) emlékeiből rajzolódik ki.
***
…Mondanom sem kell, hogy addigra, mire a Sors hármas koppanása betört az életembe, a cirkusz nevű intézmény egyetlen szereplője sem volt képes kicsiholni belőlem egyetlen romantikus szikrát sem.
Ezt a leányzót is örömmel elintéztem volna azzal, hogy megpaskolom a fenekét, és elküldöm a dolgára… ha nincs az a hajdani este, abban a kijevi lakásban; ha nincs az a mulatságos kislány, ha nem látom-hallom az ugrándozását, a csörömpölését, a dobogását, és ha nem mondta volna meg – csak úgy mellesleg, csintalankodás közben – a születési dátumomat. És mit tagadjam: ha nincs az a furcsa remegés és az az ólmos érzés, amely egész testemet elöntötte, amint ezt a kopogtatást meghallottam.
Egyébként előző nap láttam a számukat – azt a híres számot, a deszkával. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell ismernem, hogy ezért halasztottam el egy nappal a pétervári utazásomat. Egyszerűen beállítottam este az előadásra.
Csakugyan hatásos, romantikus szám volt. A zenét is pontosan választották meg hozzá: a Space együttes száma volt, csupa könnyű, testetlen, holdfényes hullámzás.
A teljes sötétségben a fényágyúk keresztező fénye egy fehér atlasztrikós férfialakot rajzolt ki. Kivonult a kötél közepére, egyensúlyozó rúd helyett egy jó hat méteres deszkával, letette a kötélre, és lábbal könnyedén kiegyensúlyozta. Aztán a két szemközti állásból, legyezőkkel egyensúlyozva, puha léptekkel elindult két nőalak. Középen összetalálkoztak…
Értek annyira az ilyesmihez, hogy tudom, milyen nehéz volt a folytatás: a két tornásznő jobb lábbal hajszálpontosan egyszerre rálépett a deszkára, és mellé emelte a balt. Itt a legtökéletesebb szinkronra volt szükség, nehogy az egyik oldal túlsúlyba kerüljön, pontosan ki kellett számítani, hová tegyék a lábukat, mikor emeljék oda másikat, ki kellett egyenlíteni az esetleges lengést… Egyszóval mindhárman mesteri munkát végeztek…
A két lány lassan, csúsztatott oldalazó lépésekkel elindult a deszka két vége felé. Lehetett látni, hogy a deszka meghajlik, vibrál. A fényágyúk párosával siklottak a két akrobata után. Mindkettejük alakját vörös és kék fénycsóva rajzolta ki. Aztán amikor kiértek a deszka két végére, külön trükként, mindkettejük sarka egy pillanatra kilendült a tátongó üresség fölé, majd a közönség ájuldozó sóhaja mellett visszatért a deszkára. Ekkor szinkronban megfordultak a deszka közepe felé, és fél támadóállásban mozdulatlanná dermedtek. A közönségből kirobbant az ováció.
Ekkor a férfi légtornász elhagyta a kötelet. Ott maradt a két magányos nőalak a deszka két végén.
Bekapcsolódott egy tükörgömb, fehér fénypihét szórt szét a csarnokban, mintha lassú havazás eredt volna meg. És ekkor, a közönség számára váratlanul, a deszka egyik vége süllyedni kezdett lefelé. A két lány libikókázni kezdett, egyre tágabb lengéssel. Hát igen… ez csakugyan hatásos volt: a széles hinta ott libegett a hóesésben, a tízméteres magasságban, s a végein két könnyed nőalak egyensúlyozott a reflektorok fényében, egyre vakmerőbb billenésekkel, a tükörgömb őrült forgása közben…
A közönség egyszerűen tombolt.
Az én tekintetem csak az egyik alakra szegeződött. A másik kitűnő, igazán kitűnő, profi tornász volt, nagyszerű és nagyon nőies idomokkal. De ő… repült, mint a fecske, egyszerűen ez a lassú hóesés, ez a holdfényes repülés szülte, s úgy éreztem, ha félrelépne, ha lecsúszna, akkor is tovább emelkedne, mintha mi sem történt volna, fel, egészen a tartórudakig, aztán szép lassan leereszkedne, szinte a szőnyegig, és megint fel…
Nem hallgattam végig az ovációt, nem néztem végig a virágdobálást és a hálás közönség rajongásának egyéb kifejeződéseit. A zsebkendőmmel megtöröltem izzadt tenyereimet, és kimentem a levegőre. Elhatároztam, hogy elég a hülyéskedésből, még aznap este elutazom Pétervárra.
…És akkor tessék! Már össze is csomagoltam, amikor bekopogott. Belépett, látszatra szinte még kamasz, megvetőn félresöpörte az én csaknem hisztérikus tiltakozásomat. – Nem, nem, a világért sem!
Azt hiszem, azt mondta: mostantól fogva egymáshoz tartozunk – vagy valami efféle silány frázist.
Mi az, kérdeztem, be van dilizve, kis fruska, kis taknyos? Tudja-e, kérdeztem szigorúan, mennyivel öregebb vagyok nála?
Hallgass, felelte, fütyülök rá.
Már megbocsásson, mondtam én, nem vagyok pedofil. Tudja meg, én az érett hölgyeket szeretem, a súlyos kebleket, a lógó feneket, a zongoralábakat…
Szó nélkül, lendületből mellbe lökött, rám vetette magát, ahogy a hídról ugrik az ember a folyóba, a földre zuhantunk, a félelmetes áradat könyörtelenül, ellenállhatatlanul magával ragadott bennünket, dobált, forgatott, mint a forgácsot.
Attól a pillanattól fogva… igen, igen: A törzs, a kar, a lábak feszülése, míg tengelyén a test megpenderül, szüli a repülést, melyre a lélek, mint pártában maradt szűz, áhítoz. Attól a pillanattól fogva – hogy is írták a klasszikus regényekben? – a sorsom eldőlt…

Hozzászólás