Tolnai Ottónak

Boross úgy érezte, ezt a véletlent kiérdemelte, bár sem égi jóvátételekben, sem önmaga érdemeiben nem hitt igazán. A tavasz nélküli özönvizek és fáradalmak után mindenesetre erőt adó ajándék volt a nyár első pillanata.
     Két sürgős munka is várta, de július elsején legalább egy órát a szokott szertartással töltött. A nyár lelki nyitánya az adriai könyvek lapozgatása. Nemcsak régi és új bedekkerek tartoznak közéjük, hanem a néprajztudós Solymossy Sándor útleírásai éppúgy, mint a Cholnoky-fivérek novellái (utóbbiak egyúttal nyitva tartják az átjárókat a nélkülözhetetlen hátország, a Balaton felé is). Boross, akár a Jadran-társaság nagy tengerjárói, fönt, Rijeka táján kezdte az utat, de az utóbbi években egyre sebesebben haladt dél felé, a kékebb kék irányába. Korčula közelében megállt. „A kis Vrnik-szigetnek még római időkből származó kőfejtői nevezetesek. Vrniki kőből épült nemcsak Dalmácia műemlékeinek nagy része, hanem az itáliai építkezésekhez is sokat szállítottak innen” – olvasta a Panoráma Jugoszlávia-kötetében (máig e nem létező ország útikönyve a leghasználhatóbb).
     Vrnik. De hiszen járt már itt, emlékszik a hatalmas kráterre, amelyet a sokszázados fejtés kiharapott a sziget testéből, és azt is hallja, ahogy Gajdos kijelenti: „Itt a legtisztább az Adria vize”. De nem, nem volt itt mégsem, Korĉulán többször is - vagy Split vagy Orebiĉ felől -, erre a hajóútra is emlékeznie kéne.
     Csöngött a telefon. Kedves kolléga kérte Borosst, írna a lapjába köszöntőt Tolnai Ottó hetvenedik születésnapjára. Mintha egy redőnyt húztak volna föl a visszhangos házban. Időzavarában Boross kínnal hárította a felkérést – a hatvanadikra annak idején boldogan írt -, aztán robogott a könyvespolchoz. Hát persze, A gyönggyel töltött browning, Tolnai ’84-es hosszúverse szól Vrnikről, amely a természet és a történelem közös metaforája, az önmagát pusztítva teremtő létezés látványa. „Ilyen sziget nincs” – közölték Tolnaival a turistairodában, s valóban, Vrniknek csaknem az egésze Dubrovnik és Velence palotáinak falába került, tán a pesti parlament is kapott belőle. Hiánya mégis hely, a bácskai-homoki költő azúr birodalmának kellős közepe. És ebben a versben a legtisztább a víz Adria-szerte (különös módon Boross a kiáltást Gajdos hangján hallja mindig).
     Már bánta, hogy nem vállalkozott az újabb köszöntőre, hiszen soha ennyire hétköznapi, tehát lenyűgöző bizonyságát nem élhette meg annak, amit a nyelvi teremtmények önállósulásáról, a szótestek életéről maga is annyiszor leírt. Gyerekkori olvasások jutottak eszébe, amikor hirtelenjében ezernyi kifejezéssel ismerkedett meg, el is raktározta őket emlékezetében, anélkül, hogy pontos jelentésükkel, értelmükkel tisztában lett volna. Rajongott a kötőfékért meg a szamárkóróért, de még csak elképzelni sem volt fontos, hogy amit jelölnek, milyenek - a szó gyűjtése, élvezete esett jól, akár a bélyegeké az első albumokba. Egy belső világ összképében lett helyük, zavartalanul, hisz kötőfékkel és szamárkóróval a Visegrádi utcai valóságban nem találkozott. Ebben a másik valóságban voltak jelen.
     Ott, ahol Tolnai Ottó, a „Tolnai-lexikon” szavai is. A szószobrok, amelyek tárgyiasak és fantasztikusak, rusztikusak és légiesek, bennük egyszerre a szépség fensége és a bennünket elemésztő intézményes agressziók véres, vak komikuma. Létezik tehát  puskaszar, bonbontagló, árvacsáth, új, irizáló jelentéssel birtokoljuk az elefántpuszit és a lepkevért. Meg Vrniket, amely pedig „csak egy lyuk az azúrban”.
     Amikor a család először járt az Adrián, a fenyőligetekből hallatszó szüntelen, átható lármára magyarázatot keresve Boross fia kijelentette, hogy azok a fűrészmadarak. Nem láthatta őket, a fatörzseken a kabócákat kitartó megfigyeléssel sem lehet fölfedezni, így az elnevezés jogos volt: ha a láthatatlan élőlény hangjának a leírása pontos és találó, akkor fűrészmadár is van. A browningos versben a költő lánya kérdezi: „Apu, van gyöngy az Adriában?” Minthogy azonban a szövegben nincs központozás, a sor így fest: „apu van gyöngy az adriában”. Azaz kijelentő módban is olvasható. Boross pedig némi szeretetteljes csúsztatással indokoltnak véli ezt is: „Apu van. Gyöngy az Adriában.”
                                                         
                          

Reményi József Tamás