hirdetés

Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből

JAK füzetek a Könyvhéten

2004. június 1.
"Mindegyik szó ima, csak valahogy kihalt, kirohadt belőlük valami" – írja Győrffy Ákos második könyvében, s örvényként működő prózaverseinek hatása alatt nem nehéz belátni, mekkora fájdalmak és szorongások táplálják ezt a kétpólusú tapasztalatot. Valóságos, tiszta, panelektől mentes költészete elemi erővel, kivételes autonómiával rázza le magáról a költői megszólalásmódok divatos változatainak kényszerzubbonyát, hogy visszanyerjen a szavak számára egykor evidens tartalmakat, jelentéseket.
hirdetés

Egy fekete-fehér film képei peregnek a kötet lapjain – félhomály, ősz, köd, alkonyat, ösvények, madarak, fák, vizek: a halvány derengésben csak a látvány az, amit tudásként birtokolhatunk. Nézünk, mint a moziban, gyanútlanul, s miközben olvasunk, egyszercsak azt látjuk, mi is ott vagyunk. Benne, ebben az egészben, s akkor az van, hogy hol van a kijárat, gyújtsanak fényeket, mert hát hogy lehet ép ésszel kibírni ezt. Reménykedni kezdünk, hátha mindezt csak olvastuk valahol.
Adhat-e többet egy verseskötet.
Emberek, esemény az irodalmi ügymenetben: új minőség született. A kortárs magyar költészetben régen volt ilyen.


Keresztury Tibor


Részlet a könyvből:


(36)


Én csak azt tudom, kiabálta a lány abban a rettenetes hangzavarban, pedig közvetlenül mellette ültem a lépcsőn, a pulttal szemben, a szomszédos teremből hullámokban csapott ki a zene, ahogy folyamatosan nyitogatták az ajtót a frissen érkezők, elektronikus zene, szaggatott ritmusok és hihetetlenül mély basszus, én csak azt tudom, kiabálta tehát a lány, hogy azon a vitorláson, amire Saint Tropez-ban szálltam fel tavaly júliusban, hogy azon a vitorláson történt minden, minden, ami eddig történt velem, és félek, hogy többé már nem fog történni velem semmi, azután nem tudom, hogy mi történhet még egyáltalán velem, délután volt, kiabálta, feküdtem a fedélzeten, meztelenül, ott nem számított, a tulaj is úgy járt, meg az a lány is, akivel voltam, úgy hallgattunk Bachot esténként, meztelenül, feküdtem egy gyékényszőnyegen, és akkor, akkor a fény, iszonyúan tud ott a nap sütni különben, de ez mégsem olyan volt, nem kívülről jött, szóval nem olyan, hogy égeti a bőrödet, kortyolt egyet a langyos konyakból, ez a fény belém hatolt, ha pontosén akarnék fogalmazni, úgy mondanám, hogy szeretkeztem a fénnyel, de talán pontosabb úgy, ha azt mondom, megerőszakolt a fény, mert először fájt, fájt, ahogy betört a testembe, és pont ott tört be, ott éreztem, és kiégetett belőlem mindent, kiégette belőlem önmagamat, és ő lettem, később mondták, hogy sikítoztam is, mert nem emlékszem utána semmire, napszúrásom lehetett, azt mondták, mikor a kabinomban, ahová úgy vittek be, magamhoz tértem, nem mondtam el nekik, hogy mi volt ez valójában, minek, minek és kinek és hogyan, és azóta van ez, hogy mintha halott lennék, hogy üres vagyok, teljesen üres, mert kiégetett belőlem mindent, és elég gyakran sírok, csak úgy sírok, hirtelen, minden ok nélkül, rámjön és kész, szóval ennyi nagyjából, táncoljunk, kiabálta a végén, megfogta a kezem, húzott magával, be, a sötét terembe, a kékeszöld lézersugarak közé, aztán néhány órával később, nála, az albérletében, ahogy az összegyűrt selyempaplanok között egyszerre ébredtünk fel, mert épp az arcunkra sütött a szemközti ház mögül előbukkanó nap, akkor láttam először az arcát természetes fényben, a nappali arcát először, Apollón, mondta bele a csöndbe, halkan, talán ébren sem volt még igazán, és mást nem, csak hogy Apollón, kapkodva öltöztem, ő visszaaludt, a villamoson már nem emlékeztem az arcára, csak hunyorogni tudtam, a szemem a fényt nem viselte el.


(41)


A folyó beszéde, figyelem a szorongást magamban, az állandóan jelenlevőt, ami már sosem hagy el. Az övé vagyok, a hullámok nyelvén szól, az erős szélben zúgó jegenyék nyelvén szól, a velem szeretkező lány sikolyából szól, aki azt mondja utána, üres vagy és hideg, mintha egy rozsdás vashordóból ömlött volna belém az éjjel.


(45)


A növekvő ősz. A korán reggel ragyogó szőlőszemek, a hegyek, amik ilyenkor közel jönnek, néha már a kertben érezni a tölgyerdő illatát. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A vízparton rakott tüzek füstje mozdulatlanul lebeg a folyó fölött. Ahogy az embereket látni ebben a megváltozott fényben. Egy gyerek áll a zöldséges előtt, sír, térdén csak néhány rózsaszín folt maradt a nyári sebekből.


(49)


A révállomás alatt, ahol a part néhány száz méteren át finom sóderral borított, ott álltak ketten, térdig a folyóban és egyfajta mákonyban, amely a nemrég elfogyasztott pár üveg sör, egy távoli ismerősük szobrainak megtekintése, és a nyári folyópart illatainak keveréke volt, mindez együtt, egyik sem kapva különösebb hangsúlyt, nem volt domináns eleme ennek az állapotnak, nem beszéltek, a túlpartot nézték, a túlparti hegygerincek ívét, amikor egyikük egy közeli csónak felé fordult, felfelé, a rév irányába, a parttól nem messze kötötték ki, mikor elsétáltak mellette, fel sem tűnt, hogy milyen különös alakja van, főleg az orra, az orrdísz, ami a leginkább szembetűnő volt rajta, az a csigaforma faragás, mint a hegedűké, de a teste is, a finoman megmunkált deszkák, mint egy viking hajó, csak kicsiben, szelíd folyamra és nem az északi tengerekre tervezve, ahogy ott ringatózott néhány kopott alumíniumladik között, az orrdíszt nézte sokáig, és mögötte a túlpart sűrű füzesét, valamire emlékeztette a látvány, ráismert, felismerte, amit biztosan nem láthatott még soha, emlékezett rá, amire honnan is emlékezhetett volna, hiszen most látta először, tökéletes kép, teljes, egyetlen, csak ezt kellene megérteni, gondolta, hogy ezt az egyetlenegy képet csak, a többi ússzon el, merüljön le, törjön szét örökre, csak ezt az egyet, fohászkodott, csak ezt az egyetlenegy képet tarthassa meg.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.