hirdetés

Győrffy Ákos: Nem mozdul

A Magvető Kiadó ajánlata

2007. május 30.
Győrffy Ákos
Nem mozdul
Versek
Magvető Kiadó, 2007.
Méret 135 mm x 197 mm
Kötés keménytábla védőborítóval
106 oldal, 1.990 Ft
ISBN 978-963-14-2567-3
hirdetés

A Nem mozdul fiatal ember verseskönyve, mégis tíz év alatt készült el. Győrffy Ákos a nagy gonddal megkomponált prózaverseket nagy gonddal építette ciklusokká, majd kötetté. Költészete erős tájköltészet: természetleírásai fegyelmezettek, szinte eszköztelenül ír, mégis úgy válogatja a képeket, hogy hatásuk fölerősödik, képei hol álomszerűvé, hol szimbolikussá válnak. Ez az erő vezeti el az olvasót a nagy kérdésekhez, a tudás, a nem-tudás, a tudhatóság kérdéseihez. „...félhomály, ősz, köd, alkonyat, ösvények, madarak, fák, vizek:

 
 
 Versek a kötetből:
 
Van egy ív
 
A folyó közepéig pontosan. Nem lenne meglepő,
ha kiderülne egyszer, hogy tényleg pontosan azon
a vonalon fordulnak vissza a hattyúk, miután széles,
úszóhártyás lábukkal egy ideig tapossák a vizet,
hogy felemelkedhessenek végre. Az egész csapat
elindul a túlpart felé. Egy egyenes vonalban repülő
hattyúcsapat közvetlenül a folyó felszíne fölött,
a télvégi délelőtt ritkuló páráiban.
 
A folyó közepe fölött aztán, egy hosszú, több száz
méteres ívben fordulnak vissza. Ismét hallani szárnyaik
suhogását. Alighogy elindultak és máris a landolás,
ugyanott. A megérkezés e látszólag céltalan repülésből.
Talán csak ennek a gyönyörű ívnek a bejárása miatt,
hogy láthatóvá tegyék ezt az ívet. Hogy van egy ív.
Lehet, hogy csak ezért.
 
 
Beckett Magyarkúton
 
Le a patakhoz. A patak áll. Áll a vize. A sűrű sövény
mögött valaki jár. Nem látom és nem hallom, de tudom,
hogy lassan lépked el. Körben minden, a forrás körül
minden bűzlik. Bűzlik minden, csak a forrás mohalepte
vascsöve nem, és a medence, ahová a víz kicsorog.
Szaglászom magam, hogy nem belőlem jön-e a bűz.
Nehéz eldönteni, mert ugyanúgy érzem a bőrömön,
mint a forrás melletti platán törzsén vagy a deszkakerítés
lécein. A forrást valaki száz évvel ezelőtt, a felesége
halála miatti bánatában építette. Vagyis építette ki,
mert a bánat előtt is volt itt forrás biztosan. Ennek a
bűznek nincs forrása. A bánatnak van. Itt csillog a
kőmedencében.
 
A vendéglő kertje üres. Rozsdás kalitkákban papagájok
és más, errefelé honos madarak ülnek mozdulatlanul.
Ülnek szemben a réttel, kilátnak épp a szeméttel
teleszórt, senyvedő fenyők övezte bűzlő rétre. Kinyitom
az egyik kalitkát, amelyikben egy feketerigó ül. Nem
akar kijönni, úgy kell kirázni belőle. Leesik a fűre, áll
a füvön, nem mozdul.
 
Aztán visszarepül a kalitkába. A vendéglőben kövér,
vörösképű férfi, mocskos kötényben. Ül a sarokban,
nincs ott rajta kívül senki. Magában beszél, és közben
a szemközti falon függő poros, karácsonyfaégőkkel
sűrűn teleaggatott muflontrófeát nézi. A vendéglő falát
egy közepes erejű rúgással be lehetne törni. Mintha
kartonból lenne az egész. És kartonból az erdő, az ég
és a házak.
 
Iskoláscsoport, tucatnyi kamaszgyerek ácsorog
a forrás mellett. Röhögnek, az egyik beleköp a forrásba,
és odakiabál egy másiknak, aki szinte ugyanolyan, mint
ő, talán tényleg ugyanolyan, odakiabál, hogy ez nem az
a hely, amit ők kerestek. Nem kerestem semmit eddig
se, kiabál vissza az az ugyanolyan. Én se, mondja az, aki
beleköpött, csak úgy mondtam, mindegy. A kövér, vörösképű
kiáll az ajtóba, egy régi vadászújsággal legyezi magát. Egy
repülő messzi, délutáni búgása. Az egyik papagáj megmozdul,
száraz madárszar szitál a kalitkából a fonnyadt rózsatövekre.
Áll a patak. Vagy inkább mintha alig észrevehető lassúsággal
visszafelé folyna.
 
Teknős alakja volt
 
Minden attól függ, kezdett bele bő két hónappal első
találkozásunk után az erdei ház fél szemére vak
gondnoka, a patak nemrég újjáépített hídján állva,
erőteljesen megnyomva az attólt, mer’ rájöttem, kezdte,
vagy nem is, inkább egyszer csak tudtam
valahogy, hogy ezt az attólt eredetileg biztos hogy
nagybetűvel mondták, vagyishogy így értették:
minden Attól függ,
 
hogy ez a szófordulat, vagy micsoda, semminek se tudom
a pontos nevét, ne haragudjon, tehát hogy ez a szófordulat,
maradjunk ennél, amit mindenfelé hall az ember, buszon,
boltba, kocsmába, mindenhol, hogy ez igazából milyen
fontos, hogy mit jelent ez valójában,
 
ez egy ima énszerintem, fiatalember, semmi más, és ha
elkezdené sorra venni a szavakat, kiderülne, hogy
mindegyik szó ima, mondom, eredetileg, csak valahogy
elsüllyedt, kirohadt belőlük az, amitől ima lehetne
még máma is mindegyik, mint az az üres teknősbékapáncél,
az jutott még eszembe erről, amit egyszer nagyon
 
régen találtam az Ipoly mellett, valahogy úgy történhetett
a szavakkal is, hogy ami mozgatta őket, éppen az hagyta el
őket, formára persze olyanok maradtak, mint annak előtte,
teknős alakja volt annak is, annak a páncélnak is, amit
találtam, csak hát az már mégse teknős, nem igaz,
 
ha nem haragszik, felém fordul, addig mintha az olvadék
vizektől megduzzadt pataknak beszélt volna, kínáljon már
meg valami rendes cigarettával, borzasztóan kívánnák egy
normális ízű cigarettát a sok, asszem hogy ukrán mocsadék után.
 
Nincs, ami
 
Egy előadás. A színpadon azért nem történik semmi,
mert a nézőtéren sem történik semmi. A nézőtéren
azért nem történik semmi, mert a színpadon sem
történik semmi. Sem a színpadon, sem a nézőtéren
nem történik semmi. Valahol történnie kell valaminek.
 
Ahogy leesik a kancsó tele vízzel és széttörik, és mégsem
esik le és nem törik szét. Beszélnek  a halálról és nem
mondanak semmit a halálról. Beszélnek a szerelemről
és szót sem ejtenek a szerelemről.
 
A homokká őrölt sziklák nem adnak hangot többé,
megszűnt az ellenállás, akadálytalanul folyik el.
De nincs, ami folyna. Nem folyik.
Ami nincs, az hová folyna.
 
Ami történik, arról egyszer is, ha hallhatnánk valamit.
 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.