Présház. Ha meghallom ezt a szót, vagy ha leírva látom, mindig enyhe szorítást érzek szívtájékon. Vagyok még így néhány szóval. Rönk, ártér, dűlőút, szurdok. Mészöly egyik novellájában jut eszébe az elbeszélőnek valahol a háborús Németországban egy dunántúli présház. Sejthető, hogy melyik. Valószínűleg a Szekszárd melletti Porkoláb-völgy egyik présháza, ahol Mészölyék tanyája volt. Tizenhárom évvel ezelőtt magam is éjszakáztam egyszer a Porkoláb-völgy egyik présházában. Barátommal együtt ott kaptunk szállást egy éjszakára biciklitúránk vége felé. Akkoriban még nem ismertem Mészöly írásait, mindenesetre egész éjszaka fent voltunk, ültünk a présház előtt kékfrankossal és szalonnával, mert nem tudtunk betelni a holdfényben fürdő dombhátak látványával. Később, már Mészöly novelláit olvasva, mindig eszembe kellett jusson az az éjszaka a présházban. Azon éjszakák egyike volt, amelyre igaz a mészölyi megállapítás: Azóta történik minden ugyanúgy másképp. Bizonyos éjszakák vagy egyéb életpillanatok képesek arra, hogy évtizedekre ellássák az embert munícióval. Ez nem egyenlő azzal, amit öregek szoktak mondani, hogy ők már csak az emlékeikből élnek. Emlékekből valószínűleg nem lehet élni, csak szomorúan vegetálni. Amiről én beszélek, az a létezésnek olyan kitüntetett pillanata, olyan intenzív meg- és átélése az adott helynek és helyzetnek, ami messze előresugárzik az időben. Az ilyen pillanatok az időtlenség élményével ajándékoznak meg, egy világon kívüli pont ígéretével. Mint egy gyermekkor előtti emlék, hogy ismét Mészölyt citáljam.

Tehát a présház. Mifelénk nem nagyon vannak présházak, régebben voltak, de mára az emlékük is eltűnt. Ami megmaradt, mára garázs lett vagy lakóház, legrosszabb esetben kocsma, ahol olyan bort mérnek, aminek még a látványától is hanyatt esnének a régiek. Nagyapámnak állítólag egészen iható bora volt: a mézesfehér. A nagymarosi pincében néhány korhadt hordó, egy törött lopó és egy szakadozott fonatú demizson árulkodik arról, hogy valamikor ott borászkodás folyt. A környékről eltűnt a szőlő. Mostanában próbálkoznak némelyek a borral, de általában hozott anyagból dolgoznak, magyarán vesznek szőlőt mondjuk Eger környékén, és otthon aztán kezelésbe veszik. Ha egy vidékről eltűnik a szőlő, akkor vele együtt még sok minden más is az enyészeté lesz. A bor kultúraformáló ereje vitathatatlan. Ahonnan eltűnik a szőlő, onnan –kis túlzással- maga a kultúra tűnik el.

A présház valószínűleg azért is áll olyan közel hozzám, mert az idill megtestesítője számomra. Aranykori maradvány. Egyszerűen egy olyan hely, ami nem ebben a világban van. Mágikus történések helyszíne, egyfajta alkimista műhely, ahol megtörténik a nagy átváltozás, az unio mystica. A szőlő átváltozik borrá, a bor pedig a szellem tápláléka lesz. A présház templom, nem vitás.

A pincegádor előtt kopasz diófa, alatta kőasztal. A kőasztalon féregrágta, fagyott almák, héjuk befuttatva dérrel. A Szentgyörgy-hegyen sétálunk, a Balatont nem látni a pára miatt, csak a Gulács gyönyörű kúpját, és odébb a Badacsony hófoltos gerincét. A gyerekek a kocsiban alszanak, mi pedig felsétálunk egy elhagyott remeteszálláshoz, ami a szőlők és az erdő találkozásánál bújik meg a fák között. A kápolna homlokzatán már messziről látszik a felirat: Emmaus. A kápolna mellett még két kisebb ház, körülöttük elvadult kert. Errefelé nincsenek hajléktalanok, a pusztulást nem gyorsította semmi, csak az évszakok váltakozása és az egerek. Eszembe jut a történet Lukács evangéliumából. Jézus halála után három nappal két tanítvány szomorúan és tanácstalanul ballag az úton Jeruzsálemből Emmaus felé. Már hallottak valamit arról, hogy a Mester sírját üresen találták, de nem tudnak mit kezdeni a hírrel, csak a zavarodottságuk lesz nagyobb. Útközben egy idegen csatlakozik hozzájuk, aki maga Krisztus volt, de a tanítványok nem ismerték fel, csak otthon, vacsoránál, amikor a kenyeret megtöri és odanyújtja nekik. De abban a pillanatban el is tűnik előlük.

Az emmausi történet idején Krisztus nincs már a világban. Hogy hol van, hová tért vissza, arról nem sokat tudunk. Talán mondhatjuk, hogy semmit.

Számomra ez a rozsdás, hiányos felirat ott a falon azt jelentette, hogy mindaz, ami lényeges és jelentőséggel telített az életünkben, az valamiképp az életünkön kívül helyezkedik el. Olyasmit helyezni lényünk középpontjába, amiről semmit nem tudunk, mégis mindennél jobban vágyunk rá. Ez az „abszurd heroizmus”, ami az emberi létet mozgatja.

Az Emmaus remeteszállás elhagyatott és üres, a szőlők fagyba dermedve, a présházak ajtaján rozsdás lakatok csüngnek. A kápolna ablakából az ország egyik leginkább „szellemdús” tájára látni. Amit itt az ember szeme és tudata befogni képes, az minimum két évezred. Ott kezdődött valahol, amikor a tavat odalent még Pelso-nak hívták. Hogy előtte milyen néven nevezték, nem tudni. Az egyetlen táj, ahol a magyarnak fogalma lehet arról, milyen mediterrán ég alatt élni.

Ami itt, számomra érthetetlen módon megmaradt, az nem más, mint az aranykor lehetősége. Ott rejtőzik valahol egy pince mélyén, vagy egy öreg diófa gyökerei között, és csak arra vár, hogy végre találjon rá valaki, és hozza fel a fényre. A két gyerek az autóban biztosan érzi a közelségét. Látszik az arcukon.

Nekem meg az jut eszembe, hogy szegény Márai is egy présházat szeretett volna öregkorára, aztán mi lett. San Diego és a pisztoly, meg a közönyös, szürke óceán.