Két hang
     
     
     M. temetésén, mikor a fehér koporsót
     négy lakkozott hajú, láthatólag alkoholista
     férfi épp kezdte volna leengedni a gödörbe, 
     az anyja egyszer csak üvölteni kezdett, bár
     inkább mormogás volt kezdetben, halk,
     ismeretlen nyelvű kántálás, ami aztán 
     egyre erősödött, majd végre elérte csúcspontját,
     amikor a koporsó kikerült látóteréből,
     félig már a gödörbe engedték, akkor
     kiszakította magát egyetlen megmaradt
     fia és rég mással élő férje karjai közül,
     ekkor már valóban üvöltött, egyfajta
     önkívületben, az arca talán az orgazmus
     pillanatában feloldódott archoz hasonlított
     leginkább, a lelkész elfordította a fejét,
     a kápolna borostyánnal befuttatott falát
     nézte meredten, amikor az egyik közeli
     utcában megszólalt a fagyasztott
     zöldségekkel és jégkrémekkel házaló
     kisteherautó jól ismert dallamkürtje,
     s ez a két hang, M. anyjának üvöltése
     és a kisteherautó dallamkürtje, valami
     elmondhatatlan módon egyesült az
     erős szélben, kavargott a fejünk fölött,
     láttam, más se nagyon tud mit kezdeni
     ezzel, zavart tekintetek, egy kisfiú csak,
     halványzöld gyereköltönyben, csokornyakkendővel,
     ahogy rángatta az apja kezét, hogy apu,
     siessünk, puncsot csak, érted, csak puncsot
     vegyél, ne epret, mert az szar, érted, puncsosat.
     
      
      
     Megborult
     
      
     A mécsest még, igen, le kell ugranom a mécsesért
     az alsó házba, a kereszt alá kell, kell, hogy mindig
     égjen ottan egy kis lángocska, mondta az erdei 
     ház fél szemére vak gondnoka, bár nem tudom,
     folytatta, hogy a fiatalúr hogy van ezekkel, mármint
     a vallásossággal, vagy esetleg nem-e ateistának tetszik
     lenni, persze, közöm nincsen hozzá, csak úgy
     kérdezem, nem, nem kell válaszolnia, csak napok óta
     nem beszéltem senkivel, ilyenkorra tele lesz a fejem
     mindenfélével, aztán az első emberre rájazúdítom
     az egészet, nézze el nekem, a vörösfenyőről meg ne
     feledkezzen meg, tudja, a ház mögött, begyújtani a
     legjobb azzal, kurva egy sár van, gyerekkoromba 
     ilyenkor már méteres hóban húztuk le a hegyről a
     rönköket, valami poshadtság van mindenen, 
     megborult a rend, legalábbis én úgy tapasztalom, 
     az évszakok eltűntek, az emberek meg megvadultak,
     na nem tartom fel tovább, ja, a mécses, nézze meg
     majd sötétedés után, szép fénye van így a keresztnek
     a gyertyánok között szerintem, a kulcsot a tuskó alá
     tegye, ha elmegy, akkor a vörösfenyő, meg, ha kedve
     van, a kereszt, de nem erőltetem.
     
     
     
     Nem mozdul
     
     
     Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz,
     tudni nem, semmiképpen, a húsába ragadt tölgylevelek,
     a hátsó lábaira hurkolt zsinegek, ahogy fellógatták a
     földbe vájt kunyhó korhadt tetőgerendájára, kutya, nyúl,
     róka teste, nem tudom eldönteni, a fejét levágták, 
     elered az eső, vagy ködszitálás ez inkább, megnyomorított,
     nyomorult erdő, félni kezdek, az út az erdészeti
     kocsiktól járhatatlan, járhatatlanná teszik az utakat,
     a nehéz gépek gumiabroncsainak nyomában bokáig
     süllyedünk a sárba, nincsenek utak, a kunyhó falára
     fordított keresztet festettek, harkály kopog egy öreg
     cserfán, ügyetlen munka, látszik, siettek ezzel a
     kereszttel, a harkály átrepül egy másik fára, folytatja
     a kopogást, most érzem meg a szagát, nincs olyan 
     hideg még, hogy ne legyen szaga, miért kell látnom
     ezt, nem oszt és nem szoroz a látvány, egy állat 
     megnyúzott, fej nélküli teste, szenvedett- e vajon,
     élve nyúzták-e meg, van ilyenkor egy madár, a nevét
     nem tudom, egyedül ő pittyeg csak, ő az egyedüli
     hang ilyenkor az erdőn, nincs visszaút, nincs hová,
     tompaság, kezdődő szürkület, és ahogy mozog, ahogy
     leng a megnyúzott teste, pedig esküszöm, nem mozdul
     a levegő.