hirdetés

György Péter: Már réges-rég nem az

2017. március 23.

Az egyetem állandósága és a folyamatos megújulása ugyanannak az éremnek a két oldala, s kitanulni, hogy miként működik mindez, mi a megfelelő arány a hosszú időtartamok és a gyors lefolyású divatok között: ez az igazi pedagógiai probléma. - A katedrán; oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. György Péterrel beszélgettünk. 

hirdetés

A tanítás milyen fokon volt evidens irány az életedben?

György Péter: 1979-ben végeztem, s Almási Miklós jóvoltából bent maradhattam az egyetemen, azóta eltelt pár év, s én még nem dolgoztam más munkahelyen. (Korrekció: Jópár éve dolgoztam félállásban a BME Szociológiai Intézetében, ahol egy egy kortárs, digitális médiával foglalkozó kutatócsoportot állíthattunk fel. Ennek köszönhettem, hogy közelről láttam a csodálatos Detrekői Ákos rektort dolgozni, s valamennyire mégis megismertem egy, az ELTE normáiról eltérő egyetemet. )
De a tanítás volt és maradt az alap, és ha kívülről mindez akár monotonnak is tűnhet, valójában nem az. Lévén eltelt pár évtized, s a korszak, amely a diákokat és a tanárokat termeli és egymásnak rendeli, már régen nem ugyanaz. Azaz életfogytig tanítani annyit jelent, mint a lehető legváltozatosabb munkát végezni.

Az esztétika szakon kezdtél, aztán több mint húsz éve létrehoztátok a Média és Film tanszéket. Felteszem, ezek a szakok az elsők között vették figyelembe, hogy a kultúra átalakulóban van, a hangsúlyok bővülnek, áthelyeződnek. Emlékszel-e, milyen megfontolások, minták, elképzelések adódtak össze, amikor az előkészületek zajlottak? Milyen körben, kik voltatok a beszélgetések résztvevői?

Almási Miklós, Csörögi István (1953-2016), Kovács András Bálint van, illetve hát volt, a törzs. Ennek a két szaknak az egymást követő létrehozása valóban tudatos válasz volt arra a kulturális, technológiai, politikai átrendeződésre, ami 1989 után kezdődött meg. Azaz: létrejött egy piaci alapon működő kulturális szerkezet, amelyben megjelent a szólásszabadság gyakorlata, s ugyanakkor a rendszerváltozással gyakorlatilag párhuzamosan megkezdődött egy technológiai forradalom, amelyet utólag mindközönségesen internetnek, vagy digitális fordulatnak nevezünk. Azaz végetért az a geopolitikai és technológiai keretrendszer, amelyben a kultúra és a művészet értelmezése addig érvényesen folyt. Az állami magaskultúra kivételezettsége és ellenőrzöttsége egyszerre szűnt meg - bár ez a folyamat a mai napg nem ért véget. Nyilvánvaló volt, hogy az esztétika szak, amely a döntően a magas kultúra, a nagy művészet kánonjában helyet foglaló művek értelmezésével foglalkozott, jól kiegészíthető azokkal a megfontolásokkal, amelyek a tömeg- illetve mozgóképkultúra területén belüli gyors változásra reflektálnak, amelyeket többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az elmúlt évtizedek alatt az Intézet, melyet Almási Miklós, majd Bacsó Béla vezetett, jó otthona lett ennek a három tanszéknek, s itt jegyzem meg, hogy idén elindult egy szinháztudományi minor képzés, amely bizony azt jelenti, hogy a Bölcsészkar felismerte, hogy a kortárs művészet közötti átjárások, együttállások egyidejű tanítása elkerülhetetlen. Itt említendő az is, hogy az Esztétika tanszék kicsiny, szabad, és elit szak volt, mindannyian név szerint ismertük egymást, kevés tanár, kevés diák, személyesség uralta a mindennapi életet. Ma az Intézetnek többszáz diákja van, vagy félszáz oktatója, rádió- és vizuális stúdiói, archívuma, s tény, hogy ez az új világ, amit mi magunk teremthettünk meg a Kar dékánjainak, az egyetem vezetésének a segítségével, ez az új világ igen tágas, de olykor zavarbaejtően személytelen. Visszatérve a beszélgetésekre: ma már bizony egy-egy beszélgetésen tucatnyi ember ül az – amúgy botrányos állapotú - asztalok körül.

A kultúra és művészet fogalmai milyen jellegű, megkerülhetetlen újragondolásra szorultak? Hogyan válaszoltatok arra a kérdésre, amit voltaképp küldtél is nekem: "miért nem elég a történetiség, és a műelemzés, miért kell a dolgot magát művelnünk"?

Az egyetem intézményének - világszerte – számos átalakulást kell megérnie. Így szembesülnünk kell azzal, hogy az 1990-es évek végén, a 2000-es években született hallgatók egy, az általunk ismerttől radikálisan eltérő technokulturális környezetben nőttek fel, amelynek a belső struktúrája, ismeretelméleti normái, tudáskészletei ugyancsak eltérnek - nem pusztán az én archaikus világomban ismerős normáktól, de a fiatal kollégákkal gyakran ugyanez a helyzet. Ennek a mediatizált, virtuális tapasztalatokkal, tudásokkal teli világnak fontos ellensúlya a személyes tapasztalat: a filmkészítés, a kiállításokkal való ismerkedés, a színházcsinálás csapatmunkája, amely kivezeti őket a tükörlabirintusból, és visszaadja számukra a közös élmény, a munka semmihez sem hasonlítható örömének, felszabadító tudásának lehetőségét. Azaz, amint ma mondják az újak, a ’frontális tanítás’-nál, azaz a diákok oktatásánál sokkal több figyelmet szentelnek a tanáraikkal közös feladatoknak, azaz egy szorosabb és demokratikusabb viszonyrendszernek. A film, szinház, média csinálása, azaz készítése miért ne lenne része a képzésnek? Persze, hogy az. A bölcsészet- és művészettudományi karok kollíziója, vagy kooperációja ismét nem magyar jelenség. Figyelnünk kell az olyan ’apróságokra’, hogy például a filmszakos diákok – a nyilván még mindig szerény technológiai háttér ellenére - sorra nyernek diákfesztiválokon, alternatív szemléken díjakat. Azaz: a minőségi elméleti képzés megmaradt, mindössze kiegészült, szembesült egy új tudáskészlettel.

Végül hadd említsem meg, hogy a BTK hagyományában nagy szerepe van a 60-70-es évek egyik legfontosabb magyar szinházának: az Egyetemi Szinpadnak, amely a Piarista közben, a volt gimnázium kápolnája helyén működött. Amúgy a kápolna Golda János gyönyörű tervei alapján újraépült az elmúlt években, mi pedig erősen dolgozunk azon, hogy a Trefort kertben, a mai campuson léttehozzunk egy új, azonos nevű műhelyt.

Te mivel kezdted, milyen témákkal a pályát, vannak-e azóta is tartó, állandó kurzusok és hogyan jelölsz ki, miylen szempontok alapján újakat?

Ez bizony sokat változott, s a tanári munkám nyilván követte a tudományos érdeklődésemet. Azaz bizony az avantgárdtól megérkeztünk a kulturális örökséghez, az emlékezetpolitikához, múzeum- és médiatörténethez stb. Nagy kiváltság és adomány, hogy egész életemben azt kutatattam, amit fontosnak véltem, s a tanári szabadságomban sem akadályozott más, mint az egyetem konzervatív szerkezete, amellyel magam is egyetértek, de végül mégis mindig azt taníthattam, amit alapvető fontosságúnak véltem.

Ha az egyik, általad úttörőként kutatott területet nézem, a múzeumok, a kiállítások világát, a kiállítás, a múzeum, mint műalkotás kérdését, ebben milyen erőfeszítésekre volt szükség, hogy a hagyományos "képek és műtárgyak felakasztva, beállítva" felfogás és elvárás megváltozzon?

A múzeumtörténet iránti érdeklődés és a kritikai múzeumok gyakorlati normái egyaránt azt jelzik, hogy ezek az intézmények nem véletlenül egyre önreflexívebbek, egyre többször tekintik munkájuk részének a saját történetük elemzését. Hogy az általad jellemzett hagyományos kiállítási stratégia, szemlélet változzon, ahhoz egyrészt muzeológia képzés kellene, ami – bár ez abszurd – nincs a magyar felsőooktatási kínálatban. Másrészt vissza kellene adni a múzeumok anyagi biztonságát és megbecsültségét, azaz identitásukat és hivatásukat, s akkor végre a magyar múzeumok is olyan közintézmények lennének, mint amilyenek szerte a világon. Ehhez elsősorban arra van szükség, hogy a vidéki múzeumok ne maradjanak ki a támogatásból, azaz fennmaradjon a múzeumi rendszer egésze.

A diákokkal kapcsolatban mik a tapasztalataid? Az akkor még újnak számító, a mára kézenfekvő médiumokhoz milyen volt, és milyen most a viszonyuk?

Nézd, a mai diákok és köztem mondjuk 40 év a korkülönbség. Ez egy (rövid) de igazi élet. Következésképp, én épp annyit tanulok tőlük, mint ők – remélem – tőlem. Csak épp mást. S ez a különös alkímia, egyensúly az, amiért még mindig feszült és izgatott vagyok óra előtt: mert minden év mást hoz. Dinamikus rendszer ez, s ők mindig ugyanannyi idősek, én viszont nem. És ez igazi, remek terepgyakorlat.

Radnóti Sándor ezt nyilatkozta nekünk, hogy biznyos könyvei megírásához nagy segítségére volt a tanítás, mintegy tesztelte a témáit a diákokon. Rád is jellemző ez a módszer?

Hát csak módjával. Azért abban lett volna valami diszkrét báj, ha például a legutóbbi könyvem, Az ismeretlen nyelv-et mondom el nekik: azaz a zsidó hitközség, identitástörténet és a lehallgatások, feljelentések kulturális világának összefüggéseit. A helyzet az, hogy megkíméltem őket ettől. Épp elég szabadság nekem, hogy még soha nem tanítottam meg ugyanazt kétszer. És ez a szabadság, ez mámorító felelősség. Az egyetem állandósága és a folyamatos megújulása ugyanannak az éremnek a két oldala, s kitanulni, hogy miként működik mindez, mi a megfelelő arány a hosszú időtartamok és a gyors lefolyású divatok között: ez az igazi pedagógiai probléma.

Nagy és szenvedélyes olvasó vagy; a diákok milyen széles körben tájékozódnak, mennyire van, mennyire esett szét ez a fajta közös szótár?

Szétesett és kész. Ez nem panaszkodás és nagyképű hiúság kérdése: már réges rég nem az. Egy, a könyvnyomtatáshoz hasonló nagyságrendű, de eltérő természetű, technokulturális szakadék túloldalán élnek: oda születtek. És mindig van pár diák: aki szenvedélyes és nagy olvasó, akikkel közös a szótár. És amúgy: kultúraelmélettel foglalkozó embereknek nincs jobb, mint közös szótárat szerkeszteni. Az antropológia, az önreflexió, a bildung ( a képzés, a műveltség) újraírása, a mintázatok megteremtése a nagy különbségek ellenére: hiszen ez remek móka, igazi öröm. És amikor valaki átszól a túloldalra, s van ám ilyen, és gyakran, s kiderül, hogy értjük egymást: a könyvtárhoz való eltérő viszonyunk ellenére – az az egyetem legjobb része. Ezért van, hogy elképzelhetetlen, hogy máshol éljek, mint a diákok között: nagy távolságra, óvatos derűvel nézve, hogy végül ugyanolyanok vagyunk mind.

"Nem tudom, hova lesz az, amit az én generációm tud, és ők már nem, de ugyanakkor olyasmit tudnak, amit meg én nem tudok. Kérdés, nekik meddig lesz szükségük arra, amit az öregek tudnak, és segíti-e őket mindez. Hogyan lehetne, hogy a tradicionális tudásunk beépüljön az ő tudásukba, és praktikusan hasznosítható legyen számukra." - mondja Károlyi Csaba. Nála nem tudok visszakérdezni most, de szerinted miben áll a fent jelzett különbség? Cezúrális-e a váltás? Mi az, amit "mi" tudunk és mi az, amit "ők"?

Mi tényleg a Gutenberg galaxisban éltünk, és élünk, és ők nem. És megtanulhatjuk tőlük, hogy remek, tisztességes, kíváló kulturemberek, nagyszerű alkotók lehetnek belőlük – a mi világunk nélkül. Ne feledd: a Gutenberg-galaxis előtt is volt világ, s mint látjuk, utánunk is van. Egy dolgot biztos el kell kerülnünk: a morális pánikot. A saját hazánkban élünk: terepgyakorlaton, a mindennapi élet expedíció, az anyanyelvi beszélgetés mindig felfedezés, az a helyzet, hogy költői és vad napokat élhetünk meg: a rutint zárójelbe téve. Itt van Enyedi Ildikó filmje, amelyben két ember ül egymással szemben, egymás fantáziájában, két remek, nagyszerű ember: akik közül az egyik túl van az üres szexualitáson, és a könyveken, a másik meg innen van mindenen. És mégis megértik egymást. A kulturális kánonok nem bunkók, nem ütésre használandó eszközök, hanem hidak, melyeket le kell engedni a látogatók, a mindenkori mások előtt. És nem szabad, egyetlen percre sem szabad semmiféle kizárólagosságot elfogadni.

A magyar oktatás sokak szerint kritikus helyzetben van. Vannak, akik azt mondják, Radnóti és Károlyi Csaba szintén itt nálunk, hogy nicns értelme a részeletkebe belemenni, az egész rossz, ahogy van. te mit gondolsz?

Erre nem tudok, mit mondani. A munkám a részletekből áll.

 

 

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.