hirdetés

György Péter: Szijj Ferenc képeiről

Szijj Ferenc kiállítása a Nyitott Műhelyben

2017. március 18.

Kevés ilyen őszinte képet látni mifelénk, ha az őszinteségen a magunkramaradottság ábrázolását értjük, s nem a megfelelően szolgáló, hasznot hajtó testért leélt életet. – Szijj Ferencnek március 9-én Hibás torzók címen nyílt kiállítása a Nyitott Műhelyben. A képek mellett György Péter megnyitószövegét olvashatják.

hirdetés

Egy költő lefényképezi a sötétben a testét, s az egy torzó lesz a képen, aztán egy szénrajzot készít arról. Egy sorozat ez, amelynek minden tagja magában is áll. Mindkét mű kisméretű, közel kell azokhoz lépni, közelről nézni, mint egy régi-régi írást, hogy meglássuk a részleteket mind, felfejtsük a kéz nyomát. Képet nem szokás ilyen közelről nézni kényszerülni, Szijj persze nem véletlen enged, és hív közel azokhoz. Ezek nem a múzeumi használatra készült, a galériák identitáspolitikai megfontolásait figyelembe vévő képek. Egy szabad és független ember munkái azok.

Szijj Ferenc művei

Szijj Ferenc műveiSzijj Ferenc művei – A képekre kattintva kinyílik a galéria

A fotográfián egy éles fénycsík világítja meg a hasfalat, és részben a nemiszervet tartó, rejtő kezet. Szűk világ ez, a szürke, a szürkület, a félhomály, az elmosódott kontúrok világa, nem tudod, honnan jön a fény, nem tudod, mire borul rá a félhomály. 

Egy férfitest magában. Mögötte egy ember áll a félhomályban elveszve. Én állok a hajnalban, testem lenyomata egy képen. Lehetnék én is. Te is, és te is. Nemcsak Szijj Ferenc. Olykor tudni vélem, hogy sokkal többen állnak éjszaka, a farkasok óráján, magukban, kezük magukon, szemük a sötétet kutatva, mint alszanak békésen, békétlen, a tudatvesztés, az álom, az öntudat határán járva. Van errefelé pár ember, aki otthontalanságában, ahogy magára maradt, magára néz. És nincs ablak, csak a vaksötét kint és bent.

Szijj Ferenc művei
Mi nem tudunk a testünkről beszélni, amikor a magáramaradottságunkról kérdezzük egymást. Holott így maradunk magunkra. Amikor a testről kezdünk el szólni, kérdezni, egy meztelen férfitestről, amely magába kapaszkodik, a farkasok óráján, akkor azonnal a testiség kifejezést használnánk, és mintha egy határon lépnénk át, a szexualitásról szólunk, mintha az nem mi lennénk, mintha biztosak lennénk abban, hogy a karteziánus ego: a lélek és a test elválasztása tény. S miért van, hogy a lelkünkről mint önmagunkról szólunk, a testünkről meg idegenként, amelyet hol ápolni kell, hol kényeztetni, hol gondoskodni kell arról, karbantartani, mint egy gépet, hol kielégíteni, mint az étvágyat, a szomjat, megszabadulni annak összes bajától, vizelni hagyni, ha kell, izzadjon, ha arra van szüksége.

Szijj minderről semmit sem tart, és semmit sem tud.

« Ezen az éjszakán, amikor nagy belátásra jutottam
tiszta lélekkel, mert én senkit sem bántanék,
hiába fordunak ellenem még a rádióból is
rejtett szavakkal, vagy a boltban puszta számokkal,
eltölt a bizonyosság, hogy a legfőbb szeretteim
megértenek, csak el kell mondanom nekik,
amit megtudtam most egyszerre. »
Idegen sötétség

Szijj Ferenc művei

Ez ugyanaz az éjszaka is lehet. Ez ugyanaz a test, ugyanaz a férfi, ugyanaz a gondolat, hiszen minden egyszerre van. Lorca (Siratóének Ignacio Sánchez Mejias torreádor fölött) ezt írja: «Délután öt órakor / ó, délutáni iszonyú öt óra! És minden órán: délután öt óra! És árnyékban is délután öt óra.» S van ennek egy másik oldala. Ha Istennek bármely pillanat alkalmas egy ima meghallgatására, akkor ugyanúgy igaz, hogy minden órán: délután öt óra van. Épp olyan evidencia ez, magától értetődő fenyegetés, mint ígéret, hogy mégis valamiként úgy áll a helyzet, hogy a kezdet és a vég nem pusztán retorikai alakzatok, finomabb szavak az öntudatlan fénybe zuhanásra és a végleges és visszavonhatatlan megsemmisülésre. Szijj verseiből, s ezekből a fényképekből és rajzokból épp az olvasandó ki, és tanulandó meg, amit ő az Idegen sötétség fent idézett soraiban ír. A bizonyosság, hogy nincs kivétel, hogy a test, amely én magam vagyok, s amely nem csak tartály, mely a hajnalban feltűnik egy tükörben, s a kezem nem egy idegen tárgyat fog, hanem magamrahagyatottságomban vagyok magammal, mindez az Ego, a korszak tébolyult betegségének: a nárcizmusnak teljes visszautasításához vezet. Mintha szerzetes lenne bármelyikünk, aki Istennek ajánlott életében el kell, hogy fogadtassa azt testével, azaz önmagával.



Kevés ilyen őszinte képet látni mifelénk, ha az őszinteségen a magunkramaradottság ábrázolását értjük, s nem a megfelelően szolgáló, hasznot hajtó testért leélt életet. Frank Auerbach, Leon Kossoff, két londoni provinciális festő tűnik elénk. Tegnap néztem ezeket a képeket, beszéltünk Ferivel pár percet – s én egy kicsit túl sokat beszéltem, és feltartottam –, mondtam neki ezt a két embert, s rábólintott. Sok-sok dolog eltér, életkor, a városok, a technika, de van, ami fontosabb és közösebb ennél. Azt részben a hazugság, ha tetszik, a jómodor, azaz a festői elegancia teljes hiányának hívhatjuk, részben az életrajz nélküli élet bizonyosságába vetett meggyőződésnek. Az eseménytelenség, a kivonulás nem bármiféle felelősség előli menekülés, csak épp a beismerése annak, hogy nem jutunk túl magunkon soha, a magány, a rettenetes magány, éppoly magától értetődő, mint amilyen szóra sem érdemes. Az Ego nélküli Én portréi ezek, a hiúság nélküli test képei, és a távlatvesztett tájak képei, amelyekből épp a magashegységek nagy ígérete: a szédületes perspektíva vész fel, vagyis a hazugságnak nincs helye.

Komoly, nagyon komoly bizalom a világ iránt, ha valaki nem kényszerül és nem kényszerít senkit a hazugságra. Kérem, lépjenek közel ezekhez a képekhez, és adjanak időt maguknak, hogy minden részletét felfedezzék.

 

György Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.