Gyors, gyors, lassú
Ágoston Vilmos: Lassú vírus, Noran, 2008
Zagyvának is mondhatnánk, de a zagyvaság mögött ott a rend, pontosabban a kegyetlen rendszer a maga elnyomó technikáival és a kevés számú túlélési stratégiával. Ágostonnak pedig sikerült érzékletesen leírni az áporodott és gyötrelmes kor miliőjét.
- 2008. július 25.
Ha hatásvadászkodnék, azt állítanám: íme, Ágoston Vilmos személyében itt az erdélyi magyar Venyegyikt Jerofejev, az 1981-es Lassú vírus pedig az 1970-es Moszkva-Petuski. Az időpont kb. egyezik, csupán a helyszín tevődik át kissé nyugatabbra, de hát a blokk ugyanaz. Miképpen minden más is: jövés-menés, tingli-tangli, masszív alkoholizálás, tönkrement életek, tönkrement ország.
Ám Ágoston regénye több és kevesebb is, mint Jerofejev kultikussá vált műve.
A kötet fülszövege a következőről számol be: „a puha és kemény diktatúrák cenzori ellentmondása: annak ellenére, hogy sikeres regény volt a romániai kemény diktatúra idején, Magyarországon nem jelenhetett meg.”
Nos, hogy mit is jelentett a siker ott és akkor, Romániában 1981-ben, hogyan olvasták, azt sehogyan sem sikerült megtudnom, de gyanítom, az, hogy Magyarországon nem jelent meg, nem pusztán a három T számlájára írható, hanem annak is köszönhető, hogy a centrum nem figyelt oda a perifériára, különösen nem a határon túlira. Erdély vonatkozásában elég arra utalni, hogy Bodor Ádámot akkor fedezték fel, amikor már Budapesten élt. Hasonlóképpen igaz ez Ágoston Vilmosra, aki – úgymond kalandos fordulatokkal teli fiatalsága után – 1986-an költözött át. Nevét most már talán többen ismerik, jellemző azonban, hogy ehhez aktuálpolitikai vonatkozású művet kellett írnia, A kisajátított tér (2007) címűt, Wass Albert munkásságáról.Noha e regény miatt idejekorán alaposabb figyelmet érdemelt volna.
A Lassú vírus mindazonáltal eléggé zavaros mű, mondhatni, zavaros, akár a korszak, amelyről szól. (Első olvasásra sok minden nem éppen világos, a történet és a regény íve sem. A recenzens pedig nem hajlandó többször elolvasni elejétől a végéig – mint az mostanában divatos: „amikor azonban másodszor is elolvastam...” –, mert a recenzens egyszeri olvasó, a szó többszöri értelmében. Persze lapozgatni az első olvasat után is lapozgatta a kötetet.)
Valamikor a hetvenes évek Erdélyében járhatunk. De nem a magyar sorsközösség témájával találkozunk a könyv lapjain, nem a „mindent vissza”, a magyar autonómia megszűnése, a falu elsorvadása, a hagyományos értékek eltűnése, a nagy történelmi kérdések, a traumák a téma – azaz mindaz, ami az etno-kisebbségi diskurzust, irodalmat jellemzi, és ami miatt az jórészt olvashatatlan –, hanem az egyén maga (hogy ilyen sután jelöljem). Maga Á.V. adja közre Rangi Tangora nevezetű ismerőse („ágytársa” volt a kórházban) szövegét, aki Jédé pszichiáter szerint gyógyíthatatlan betegségben szenved. Á.V. jelzi, átírta a szöveget, ugyanakkor odabiggyeszti Tangora megjegyzését:
„Ui. Amikor Tangora megnézte ezt a bevezetőt, elhúzta a száját: 1. miért mondtad meg, hogy ágytársak voltunk? 2. nem az orvosoknak írtam; 3. mi az, hogy ’a mondanivaló nem változik’, ha átírjátok?”
Nyakatekerten és humorosan indul a regény, ilyen is marad, bár az előbbi jelző nem feltétlenül válik előnyére, utóbbi viszont feltétlenül. Az első passzusok különösen Jerofejevet juttatják eszünkbe: „Rangi Tangora tegnapelőtt kapott fizetést. Délelőtt tizenegytől este hatig állt sorba érte, megivott egy üveg sört, talponállóban vacsorázott, majd visszament a barakkba és lefeküdt. Így szokott ünnepelni.” Aztán megjelenik Jeremiás, a féllábú fűtő, aki teknősbéka- és egérgyártással foglalkozik, mindkettő három lejbe kerül, ezzel házalnak, éppoly reménytelenül és kedélytelenül, mint ahogyan mi követjük végül a motívum fel-felbukkanásait.
És aztán – némiképp leegyszerűsítve – hőseink belekeverednek „egy furcsa históriába”, ami már csak azért is különös, mert az igen sajátosan fejezetekre tagolt könyv még sajátosabban tagolt részekre bomlik, például olyan (abszurd) kihallgatásokat olvashatunk kérdés-felelet formájában, amikor is a „szerv”, avagy a pszichiátriai intézet embere hol Jeremiásról, hol Tagoráról érdeklődik. Utóbbi levelében az építőtábori életről számol be, s bár Tangora szakképzetlen munkásként tengődik, igen művelt, Shelley-ről, Shakespeare-ről, Radnótiról elmélkedik. Felbukkannak versrészletek, dokumentumok, egy új-guineai vírusról szóló orvosi szakleírás és egyebek. Zagyvának is mondhatnánk, de a zagyvaság mögött ott a rend, pontosabban a kegyetlen rendszer a maga elnyomó technikáival és a kevés számú túlélési stratégiával. Ágostonnak pedig sikerült érzékletesen leírni az áporodott és gyötrelmes kor miliőjét (elszorul a szív, őszintén szólva, és örülünk, nem akkor és ott éltünk), bár utóbb modorossá válik a hetente többször megfőzött „paszulyleves és a hagyma szagá”-nak emlegetése. A kötetet ugyanakkor akár neoavatngárdnak (posztmodernnek?) is mondhatnánk, mindenesetre oda merném tenni a korai Tolnai Ottó vagy Balázs Attila könyvei mellé, akiket szintén avval vádoltak unos-untalan, hogy „olvashatatlanok”, és nem törődnek a valósággal (ti. a kisebbségi sorssal), noha a neoavantgárd manírok mögött sokkal inkább ott volt (van) az ún. élet, mint azoknál, akik az ún. valóságot írták meg lineárisan,szépen, érthetően elbeszélve a történetet, noch dazu a mondanivalót tálcán kínálva.
Persze minden hiányosságért, érthetetlenségért, megfejthetetlenségért kárpótol bennünket Az én NAPLÓCSKÁM című alfejezet is, mely a havi fogyasztást lajstromozza. Például:
„21-én borpárlat (összepótoltuk)
+ sör (a raktárból)
+ bor (Béla bácsi, a sofőr, hogy jó utat kapjon)
+ pálinka (Sanyi, a sofőr, hogy jó utat kapjon)
(egész nap kántáltunk)”
Tangorát végül már a könyvtárban is figyelik, felesége jegyzi fel otthon, mikor hol járt, nehogy összekeverje, ha faggatják. (A legszebb jelenet könyvtárban játszódik: lásd 113-114. o.) Nem kérdéses, hogy Ágoston Vilmos önéletrajzi elemekre támaszkodhatott, hiszen őt nemhogy pályán kívülre helyezte a rendszer, de még a pályán történteket sem követhette igazán. Ám sokakkal ellentétben a margínára kerülést, a megalázások sorozatát, az ellehetetlenítést, a szegénység és a kihallgatások, az alkoholizmus és a pszichiátria világát nem csak érzékletesen sikerült leírnia (még ha „kerek egésszé” talán nem is válik a könyv), de humorral és (ön)iróniával is, az egyébként oly jellemző önsajnálatot mellőzve. Valódi szenvedéstörténet ez, de nem szenvelgés, és mivel fűszerei vannak, hát jó ízzel fogyasztható, azaz olvasható is.
Hozzászólás