A Puskin Utca alapítója, szerkesztője vagy. Hol tart a lap, milyen pontokon találkozott ez a közösség, mennyire „rögzítettek”, milyen „szavatossággal” bírnak ezek a pontok, beszélhetünk-e új líráról?

Krusovszky Dénes: A Puskin Utca most éppen egy nehezebb időszakát éli, ha lehet így mondani. Egyrészt egyre kevesebb támogatásból kellene gazdálkodnunk, ami szinte már lehetetlenné teszi a munkát, mert nem elég, hogy mi, szerkesztők ingyen dolgozunk, sőt, honoráriumot sem tudunk fizetni a szerzőinknek – ami hosszú távon nem tartható fönn –, most már a nyomdaköltségre sem futja, úgy kell összekaparni, kiegészíteni (néha akár saját zsebből is) a támogatásokat, hogy egyáltalán valahogy túléljünk. Másrészt, az elmúlt időszakban a szerkesztőség is szétszóródott kicsit. Szabó Marcell több mint egy évig Franciaországban volt, mire hazajött, én mentem el Stuttgartba egy ösztöndíjjal, végül mire én hazajöttem, Urfi Péter utazott ki Lisszabonba. Szegény Deres Kornéliának kellene szilárd pontként összetartania minket, de hát ez szinte lehetetlen. Mindenesetre azért még nem adtuk fel, és a nehézségek ellenére is tovább próbálkozunk - ha minden jól megy, a jövő év elején lesz új számunk, és hosszabb távon is vannak terveink. Első körben csináltunk egy új honlapot, ahol az összes eddigi számunk elolvasható, és számos fontos információ megtalálható. De ezek a nehézségek nem csak a Puskin Utcánál jelentenek gondot, én az Ex Symposionnak is szerkesztője vagyok, és hát ott sem éppen rózsás a helyzet, de az Ex is kitart még, remélem.

A „rögzítettség”  meg a „szavatosság” innentől kezdve nagyon óvatosan kezelendő fogalommá válik. Különben pedig úgy látom, van új líra, bármit is jelentsen ez. Mert egyfelől új líra mindig van, ha ezt úgy értjük, hogy mindig felbukkannak újabb generációk, tehetséges fiatal szerzők. Másfelől, ha ezt minőségi újszerűségként próbáljuk értelmezni, úgy is azt  mondhatjuk, hogy van új líra. Az ezredforduló után néhány évvel feltűnt új szerzők szerintem határozottan más hagyomány(oka)t tartanak folytathatónak, mint, mondjuk, a kilencvenes évek fiatal költői. Ezek nyilván nem kizárólagos, de azért feltűnő különbségek. De persze el lehet vitatkozni a témán, én mindenesetre látok egyfajta líra-boom-ot, ehhez elég talán csak Lanczkor, Pollágh, Bajtai, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa vagy Sopotnik Zoltán már megjelent, Simon Márton, Ayhan Gökhán, Szabó Marcell várható köteteit megemlíteni. Hogy e szerzők többsége már a Puskin Utcában is publikált, az (nekünk, de remélem, nekik is) külön öröm.

Első  számotokban külön blokkot szántatok a 2001-ben elhunyt és azóta nem igazán emlegetett költőnek, Simon Balázsnak. Hozzá hogyan jutottatok el? És kik azok, melyek azok a hagyományrések akiket/amelyeket „előkerestek” az elmúlt évekből?

Amikor még csak gondolkodtunk egy lehetséges lap profilján, abban rögtön megegyeztünk, hogy egy olyan rovatot mindenképpen szeretnénk, amiben számunkra fontos, de valamiért szélesebb körben kevésbé ismert, közelmúltbeli szerzőkkel foglalkoznánk. A szélesebb körben különben azt jelenti, hogy már a magyar szakos hallgatók sem tudnak róluk, ami sokat elárul az irodalomoktatás strukturális és minőségbeli problémáiról is. Mi pedig mint egyetemi kötődésű lap, szerettük volna legalább a Múzeum körúti hallgatóknak könnyebben hozzáférhetővé tenni, mások mellett, Simon Balázs életművét is, akire még középiskolás korunkban találtunk rá, előbb folyóiratokban, majd önálló kötetei révén. Én sajnos már nem találkozhattam vele személyesen, de főleg a kései költészete, vagy a Parafakönyv vagy legutóbbi novelláskötete nagyon közel áll hozzám. Amikor egy szerkesztői megbeszélésen az első szám kapcsán fölmerült a neve, mindenki rögtön rábólintott. Ilyen egyszerűen. De hasonló összhang volt Sziveri vagy Erdély Miklós kapcsán is. A Petri-számunk kivétel ebből a szempontból, mert ő jóval ismertebb, már-már klasszikus szerző, de éppen az ő blokkjának összeállításakor tűnt fel, hogy mennyire kevesen olvasnak tőle is valójában, és mennyire kicsi szeletét az életművének, pedig ő legalább elérhető számos kiadásban, nem úgy, mint Erdély például, aki gyakorlatilag nincs kiadva.

Második köteted, az Elromlani milyen, ciklusokra bontott-szerkesztett kötet. Milyen motívumok mentén rendeződött a könyv?

Az elmúlt néhány évben írott szövegeim, amikből a kötet válogat, azt hiszem, alapvetően nagyon hasonló problematika körül mozognak, de céljuk szerint másféle közelítéseket kísérelnek meg ehhez az alapproblematikához. Most ez így nagyon bután hangzik, de ez az alapprobléma én magam vagyok, a személyiségem, illetve annak hiánya, vagy legalább is hiányszerűen működő széttartósága, az, ahogy a különféle személyiségrétegeim egymásra helyezve, csúszkálva, inogva mégis kiadnak valamilyen figurát, akivel jobb híján azonosítani vagyok kénytelen magamat. Vagy,  éppen ellenkezőleg, elhatárolódni tőle valamiképpen, ami különben pontosan annyira lehetséges, mint az azonosulás: lényegileg semennyire, gyakorlatilag, a létfenntartás érdekében, mégis valamennyire. Ez egy kompromisszumos helyzet, amiből győztesként (leegyszerűsítve: problémátlan individuumként, még inkább leegyszerűsítve: teljes emberként) nem lehet kikerülni. Ráadásul ennek a személyiségnek közben még mindenféle viszonyai is vannak – ha viccelni szeretnék, azt mondanám, hogy átvitt- és szó szerinti értelemben egyaránt. Ugyanakkor ez nem pesszimizmus, én legalább is sok szépséget és örömforrást találok a saját elégtelenségem bevallásában. Azt hiszem, ebből az irányból értelmezhető hogy arra érzem kényszerítve magam, hogy egy falból kimeredő csőhöz való személyes viszonyomat szóba hozzam. De nyilván ez az egész, ahogy én látom a verseket, csak addig érdekes, amíg én beszélek erről, ha én már hallgatok, vagy más is beszél, az egész beszélgetés megváltozik. Érdekesebb lesz, gondolom.

A különböző  verstípusok pedig e különféle közelítési kísérletek nyomán formálódtak ciklusokká, a ciklusok meg kötetté. Legalább is remélem, hogy összeállnak a részek, ugyanakkor azt is remélem, hogy nem valamilyen statikus szerkezet kerekedik ki belőlük, hanem megmarad a könyvben egyfajta mozgékonyág, képlékenység, ami a líra sajátja, ami miatt a vers működése semmi máshoz nem hasonlítható. Van az egyik versben egy ilyen sor: „ez a fehér csempével kirakott / folyosó sem több semmivel önmagánál / néhány részlet, ha akarod, összefüggenek”. Hát, valahogy így.

A kötetben a prózaverseknek is jut egy forduló. Vers, próza és prózavers viszonyában hol látod a műfajhatárokat?

Ez is elég bonyolult kérdés, ha fellengzősen szeretnék válaszolni, azt mondanám – Szent Ágoston után szabadon –, hogy ha senki nem kérdezné tőlem, tudom, ha azonban a kérdezőnek meg kell magyaráznom, nem tudom. És tényleg nem tudom, vagy nem pontosan, de tapasztalataim mégis vannak a dologról. Egyszóval, én ezeket a szövegeket versekként írtam, de prózai sorokkal. Vagyis olyan kisprózákat akartam készíteni, amik versként gondolnak magukra, már ha lehet ilyet mondani. Azt hiszem, ez a logika a határkő, mert általában olyan verseket írok, melyeknek vers- identitásuk van, és a közelmúltban írtam olyan prózát, aminek prózai énje volt, ezek a prózaversek azonban a kettő között állnak. 

Milyen nálad egy vers születése? Miből indul, mennyit van úton, mikor érkezik meg?

Ez – szerencsére – teljesen kiszámíthatatlan, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne működőképes gyakorlat mögötte. A kiindulópont általában egy szó, szókapcsolat, mondattöredék. Van egy kis jegyzetfüzetem, amit mindig magammal hordok, abba szoktam ezeket felírogatni. Aztán egy idő múlva ezekből a részletekből összeáll valami, elkezdenek előbb mondattá, versszakká, majd verssé szervesülni, de olyan is van, amikor egyetlen ilyen mag köré nő ki a vers. Ez persze még messze nem a végleges, inkább csak amolyan szöveganyag, ami már emlékeztet egy versre, de még formálni kell. Általában ilyenkor gépelem be a számítógépbe, és akkor onnantól már a monitoron alakítom tovább. Ez hol több, hol kevesebb ideig tart, de, lényegét tekintve, befejezhetetlen folyamat, úgy értem, hogy akarni kell a végét, mert különben soha nem tudnék lezárni egy szöveget sem. De így is elhúzódik néha hetekig, hónapokig, arról nem is beszélve, hogy mielőtt kötetben megjelennének, még egy kört futok mindegyikkel. Az Elromlani milyenben is sokat változtattam néhány versen a nyomdába adás előtti utolsó pillanatban. Szóval, a kiindulópont nálam mindig valami nyelvi jelenség vagy helyzet, ami persze soha nem választható le teljesen a belső történéseimről, de nem is olyan egyértelmű a kapcsolat, mint ahogy sokan hiszik. Valójában mindig előttem jár a vers, és gyakran azt sem tudom eldönteni, ő manipulál-e engem vagy én őt.

Az Elromlani milyen utolsó sora: „biztos vagyok, egyszerűen nem lehetett kijárat.” Hol a következő bejárat?

Továbbra is inkább kijáratot keresnék ebből a bent rekedtségből, vagy legalább valamiféle átjárót más terekbe. Az utóbbi időben írtam néhány szerepvers-jellegű szöveget, de valójában pszeudo-szerepversek ezek, vagyis inkább csak alibijük a másik hang (vagy kép) megidézése. Mindenesetre ez az alibi már elég ahhoz, hogy kicsit eltávolodjak az eddigi nézőpontomtól, hogy aztán kerülő úton közeledjek hozzá megint. A Chris Burden performanszait megidéző, vagy azokra utaló szövegek például így működnek, de írtam néhány rímtelen szonettet, amik Hart Crane-hez kapcsolódnak valamilyen módon, s hasonló távolító-közelítő mozgás van bennük - vagy remélem, hogy van, legalábbis. Közben a stuttgarti három hónap alatt más műnemekkel is kísérletezgettem, írtam egy drámát, néhány kisprózát, majd meglátjuk, merre indulnak tovább ezek a szálak, mindenesetre azért a vers az alap, azzal foglalkozom a legtöbbet, vagyis az, ahogy gondolkodom, leginkább talán egy versre hasonlít.
Lanczkor Gábortól szeretném megkérdezni, hogy mi az összefüggés Federico García Lorca, Amrita Sher-Gil, Néri Szent Fülöp, Kőrösi Csoma Sándor, Hajas Tibor és a Ság-hegy között?