Ha beszél, mi van az alatt

Kukorelly Endrével Keresztury Tibor beszélgetett Pulán, 2004. július 29-én

2004. július 30.
A Bárka-kikötőben a csütörtök volt a Példáulszamba-nap. Hogy ez mit jelent, nem tudom. Volt már Felütés, Nyelvhús 3. (Parti Nagy Lajossal), Csak férfiak, ez volt az a nap, mikor Oravecz Imrével beszélgettek, Má’megin’mulaccság, mert másodszor is berontottak Rémusz, Kapa és Pepe a Mrozek-színpadra megkeresni a zenészeket, a jókedv-móka-kacagást, a tutit, de még mindig nem találták, csütörtökön pedig Példáulszamba-nap volt.

Hogy ez a Heiner Müller Kvartettjéből készült Veszedelmes viszonyoknak szólt-e, vagy a Duende-bemutatónak, esetleg Kukorelly Endrének, kérdés marad, hisz sem az előadást, sem a Duende-lemezbemutató koncertet nem láttam, de Kukorelly Endre gyaníthatóan kiesik a lehetőségek sorából: ha rá alapoznak, a nap címe nem lehetett volna más, mint Példáulfoci.
Mindent áthat a futball. Átgázol, rástartol, keresztülhajt mindenen, kicselez, felrúg, ledönt mindent, alámegy s berúgja, nem kegyelmez. Oda a szamba, hacsak nem vonunk párhuzamot a tánc és a testcselek mozgáskultúrája között.
Sok szó esik a völgyről, de nem arról, ahol vagyunk: Tündérvölgybe kalauzolnak a focihasonlatok. Itt egy kicsit járkálunk. Talán kevesebbet, mint kellene. Arról tudunk, hogy kimódolt a szerkezet, arról is, hogy az utolsó pillanatban is mennyit alakult, de arról nem, miben is alakult, s hogyan állnak összefüggésben a kilenc nagyobb fejezet elején álló számsorokban kiboldolt évszámok a regény egész szerkezetével. Meglehet, nem egy kötetlenebb bemutatkozó-beszélgetés témája. Többet tudunk meg viszont az indulásról: kik, hogyan befolyásolták a tapogatózás korát, amikor még nincs ott, nincs bent, de be akar jutni a pályára, s ha lehet, nem a védősorban játszana, hanem csatár lenne, a támadósor játékosa. (Jó szívvel nem merülnék bele a csapatfelállás különböző módozatainak egymásba alakulásába a hatvanas évektől máig, e területen nem rúghatok labdába, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy valamikor még volt ilyen, hogy csatársor, meg védősor.)
Ami megfog: egy életvidám ember. Elhatározza, hogy szeretni fogja az életet. Mert a legfontosabb a szív? Mert minden, ez az egész a szíven alapszik (a szív pedig egy jó nagy, kövér bálnán alapszik. Mert ilyen nincs is igazán)? Igennemtalán. Hosszú ujjak egy hosszú kézfejen. Ez is. Megfog.
Nem úgy. Hanem. Hogy látod. A látvány, ahogy megragad. Hosszú kézzel. Utánad nyúl. Közben beszéd. Meg ami van az alatt. A kéz alatt. A beszéd alatt. Hogy mi van ott.
Ilyen kis szöszölések.
Zárójelek, vagy ések, vagy vagyok.
Kérdések.
Kérdvagyok.
Mi az oka? Az elhatározás? Hogy akkor most ez van és ezt kell szeretni. Tökmindegy, élet, és/vagy irodalom. Megengedő szerkezet vagy tautológia? Hogy vagyok, ebben vagyok, akkor legyek ebben, benne? Így valahogy.
Jó mondat. Minden döntés a frusztráción alapszik. Egy boldog, frusztrált regényíró költő. Mert a magyar irodalom a századfordulótól a hetvenes-nyolcvanas évekig még másmilyen volt, más volt a hierarchia. Költészet, próza, dráma. De változott. És, persze, részben miatta is változott, de akkor magamagát frusztrálja? Hogy a vezető műfaj, és akkor abban lenni benne, példáulkézfejig. Tenyérhát, az olyan jól hangzó falunév is lehetne akár. Beleillik a völgykörnyezetbe. Tenyérháton jártam, kék ibolyát láttam, egy, kettő, három, azt kívánom, hogy, szabad-e locsolni?
Nem szabad. Álljon el. Zárják el a csapot, s maradjon csak a hangcsörgedezés, de ez a maximum, egyébként semmi vizet. Sósat se, könnyeket, semmi meghatódás, semmi elérzékenyülés.
Amúgy meg persze nem igaz, mert ibolyát nem láttam. Legalábbis nem tudok róla.
Csak egy elég kellemes beszélgetést. Azt láttam. Legyen ez. Minden döntés a frusztráción alapszik. A frusztráció meg egy jó nagy, kövér tenyérháton alapszik. Mert ilyen nincs is igazán.

Györe Gabriella