hirdetés

Ha lekerül rólunk a fehér lepedő

2017. október 3.

A Visegrádi jövőkép '89 című beszélgetésen, a Budapest Transzfer nemzetközi fesztivál egyik nyitóprogramján, a rendszerváltás előtti és utáni elképzelésekről, a kelet-közép- avagy közép-kelet-európai identitás és összefogás lehetőségeiről vagy épp lehetetlenségeiről esett szó. Ott jártunk.

hirdetés

Szeptember 28-án csütörtökön fél hat körül mosolygós úriemberek foglaltak helyet a Petőfi Irodalmi Múzeum pódiumán. A Budapest Transzfer nemzetközi fesztivál egyik első programja a Visegrádi jövőkép '89 című beszélgetés volt, amelyen a múzeum igazgatója, volt diplomata Prőhle Gergely beszélgetett a meghívottakkal. A diplomata múltat nem csak a teljes igazság kedvéért kell kiemelni, inkább mivel a beszélgetés témája is szorosan ehhez kapcsolódott: a rendszerváltást megelőző és az azt követő jövőkép a közép-európai értelmiségek körében, illetve a régió kultúrájának, irodalmának, úgy egyáltalán a régiónak a jövője. A beszélgetőkör is olyan meghívottakból állt, akik irodalmi tevékenységük mellett diplomáciai fogékonysággal is rendelkeznek. Prőhle kifejezése, a fogékonyság érzékeny és pontos találat, hiszen az ennél konkrétabb szó (diplomata, politikai szakember stb.) nem tudná tökéletesen lefedni a társaságot. Ott ül ugyanis a többiek között Kemény István költő, aki, mint a bemutatásból is kiderül, generációs hovatartozásának és legújabb, Lúdbőr című esszékötetének köszönheti a meghívást. Rajta kívül a néhai Václav Havel cseh(szlovák) elnök két tanácsadója, a Szlovákiában élő magyar Péter Hunčik (aki pszichiáterként is dolgozik, Határeset című könyvével pedig Bródy Sándor-díjat is nyert) és Michael Žantovský (volt londoni és washingtoni cseh nagykövet és műfordító, jelenleg a prágai Václav Havel Könyvtár igazgatója), illetve a magyarul tökéletesen beszélő lengyel diplomata, a Budapesti Lengyel Intézet volt vezetője, Rafał Wiśniewski a meghívottak.

Jobbról balra: Prőhle Gergely, Hunčik Péter, Michael Žantovský, Kemény István és Rafał Wiśniewski

Prőhle Gergely elsőként a kelet-európai egyűttműködés tervére kérdez rá, az együttműködés és a diskurzus jövőképére, mi valósult meg ebből, releváns-e erről beszélni. Wiśniewski elmondja, a '89 előtti Közép-Európa-koncepciót az a felismerés ihlette, hogy a térségbeli országok összefogása nélkül nem érhető el a függetlenség, az összefogáshoz viszont félre kell tenni a politikai sérelmeket, sőt, meg kell érteni a többi ország hasonló sérelmét. Prőhle rá is kérdez a sérelmi politizálás jelenlétének módjaira, amire Hunčik Péternek Szlovákiában élő magyarként összetett rálátása lehet. Hunčik 1988-ban pár írótársával levelet írt a pártvezetésnek arról, hogy az országban senki sem szabad, és nem kisebbségi, hanem emberi jogokat kértek. Ha lenne egy határok nélküli Európa, ahol mindenki kisebbség, az ő életük minőségileg megváltozna. Hunčik elképzelése szerint tehát Európát csak kisebbségi identitással lehet megalkotni, működtetni. Prőhle a beszélgetés során többször is kiemeli, hogy úgy véli, a visegrádiak közül Csehország a legnyugatiasabb, a leginkább ideológiamentes, a legpraktikusabb ország. Michael Žantovský el is mondja, hogy kívül érzi magát kicsit, szkeptikusan viszonyul a fesztivál témájához, a jövő kérdéséhez. Samuel Goldwin híres mondását idézi: „Nehéz jóslatokba bocsátkozni – főleg, ami a jövőt illeti." Ezért is hálás, hogy most a múltról kérdezik. Elmondja, '89 felkészületlenül ért mindenkit, és Havel kérdéssorozatát idézi, amelyre tulajdonképpen választ is ad: nem, politikailag soha nem fognak közös pozíciót találni a V4-ek, és milyen ironikus, hogy az egyetlen közös politikai téma a menekültkvóta ellenzése volt.

A beszélgetésbe ezután Kemény István is bekapcsolódik, Prőhle az író találó gondolatát idézi magáról a térség megnevezéséről és így az identitásunk bizonytalanságáról. Az a kérdés, hogy akkor most Kelet-Közép-Európa vagy Közép-Kelet-Európa, említésszerűen végig jelen lesz a beszélgetésen. Kemény a régió se ide, se oda nem tartozásáról, ennek az ingamozgásnak az alapfrusztrációjáról beszél, a jövőtől való félelemről és arról, hogy a '89 előtti legnagyobb utópia megdőlését követően egy kisebb utópia következett: Európa utópiája. Az utópiából azonban disztópia lett, egyre erősödő pesszimizmussal a világvégétől félünk. Prőhle szerint viszont Kemény István új kötete nem ennek a rettegő értelmiséginek az alakját mutatja. Kemény erre elmondja, nem csak ez a tétovaság létezett, a XX. század elején az egyenjogúsítás lett volna műsoron, de a térséget megverték kétszer, a visegrádi régiónál kicsit nagyobb területről pedig '90 óta 20 millió ember ment el. Ez a második negatív kör. A beszélgetés egyre sötétebb ívére Prőhle gyorsan reagál: aggódva jegyzi meg, hogy ha ez így megy tovább, a fesztivál fekete plakátjához válik hasonlóvá a hangulat, és mi lesz itt még három nap alatt... Rafał Wiśniewskihez fordul: „Szedd össze a társaságot!" A lengyel diplomata valóban pozitív kisugárzással lép vissza a beszélgetésbe, elmondja, népe mennyire büszke lehet a kivívott függetlenségre, az eddig elértekre, és ugyan régen még a többi országnál is pesszimistábbak voltak, az, hogy az utókornak talán jó lesz, ad némi reményt. Kemény István idézett megnevezési kérdésére is válaszol: azért merülhetett fel a Kelet-Közép/Közép-Kelet kérdése, mert nem ismertük és próbáltuk felfedezni önmagunkat, hogy mi lehet belőlünk, ha lekerül rólunk a fehér lepedő. Emellett pedig Wiśniewski szerint nem csak magunkat, a Nyugatot sem jól értelmeztük: elképzeléseinkkel és a skandináv országról alkotott „mítoszainkkal" szemben többféle Nyugat létezik.

Prőhle Gergely összegezvén az optimista és a borongós-pesszimista nézeteket, Péter Hunčikot kérdezi, melyik vélekedéshez csatlakozna. Hunčik azonban abban is kezd kételkedni, hogy az, amit Közép-Európának nevezünk, egyáltalán létezik-e. Szerinte nem igaz az az elképzelés, hogy valami csodálatos, izgalmas keveredés történt, ez naivitás. Ő is a menekültválságot említi, mint ami „összehozott" minket: „amíg, elnézést a kifejezésért, szarban vagyunk, együtt tudunk működni, de Isten óvjon minket, hogy problémamentes legyen Európa". Ismét a kisebbségi attitűdről beszél, hiszen véleménye szerint csak a kisebbségi mentalitással rendelkező embernek természetes az, ami az egységes Közép-Európához kellene: hogy a szuverenitásunkból fel tudjunk ajánlani valamit. Ehelyett minden ország főként a nemzetállami eszme nyomán gondolkodik. A külső veszély általi összefogást többször is említették, így Prőhle most Kemény Istvánhoz fordul: a Kelet és Nyugat közötti hovatartozás, az identitás kérdése irodalmi, kulturális szemszögből nem politikai külső ellenségtől függ, sokkal inkább egy belső vívódásról szól. Belső ellenség, nem külső, feleli Kemény, kollektív lelki betegség ez, mondja és felvet egy humorosnak tűnő, de megkapó ötletet: mivel Európán belül ez a régió kisebbséget képez, évente egyszer Közép-Európai Büszkeség Napját kellene tartani. És bár örül, hogy ezek szerint Lengyelországban jobb a hangulat, talán ott is ráférne a lelkekre egy kis ünneplés. Az est lezárásakor Prőhle Gergely megköszöni Michael Žantovský azon meggyőző egyszerűséggel kifejtett mondatát, mely szerint ha az utópia nem tart örökké, a disztópia sem fog, majd Hrabal híres mondatát („Közép-Európa az a hely, ahol nem érdemes kijózanodni") állítja szembe a pozitív végkicsengésű beszélgetéssel. „Jó esélyekkel láthatnak neki a fiatalok a jövőről való gondolkodásnak" – adja meg a folytatáshoz az, érzésem szerint, félironikus lökést. Sebaj, az őszinte reményszálak mellett az elhangzott ironikusabb és sötétebb szólamokkal is tud mit kezdeni a következő visegrádi generáció – van miből építkeznünk.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.