hirdetés

Hadas Miklós–Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete

Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal

2012. április 26.

Mindig is úgy éreztem, hogy sok tekintetben a fölöslegesség az, ami a kultúrát kultúrává teszi. Ha nincs csilovek, ha nincs csábítás, vágyódás, akkor mi a fenének az egész? - Hadas Miklós és Zeke Gyula Vázsonyi Vilmossal folytatott beszélgetéseit közlő kötetből, melyet ma mutatnak be a Balassi Könyvesboltban, Zeke Gyula esszéjét ajánljuk.

hirdetés

Hadas Miklós–Zeke Gyula
EGY FÖLÖSLEGES EMBER ÉLETE
BESZÉLGETÉSEK VÁZSONYI VILMOSSAL

Zeke Gyula: „Wer jetzt kein Haus hat…”
Töredékek Vázsonyi Vilmosról

Amikor e szokatlan könyv végén az olvasó elé bocsátok néhány Vázsonyi Vilmosról szóló baráti emlékbekezdést, csupán furcsa szerzőségem helyzeti előnyével élek. Hiszen számos kortárs és barát ismerte őt nálam jóval régebben, emlékeik és mondandóik érdekesebbek és fontosabbak lehetnek az enyémnél. Magam egy nemzedékkel vagyok fiatalabb Vilmosnál, ám 1956 legalább olyan fontos év volt a számomra, mint az ő és nemzedéktársai életében. Október 16-án jöttem ugyanis a világra, de nem kívántam az anyatejet, s így három hónapos koromra elvesztettem tekintélyesnek amúgy sem mondható születési súlyom hatodát. Mondhatom ezért, hogy míg ő azokban a (hó)napokban nemzedéke és az ország számos tagjával együtt az újjászületés gyönyörével és kínjaival volt elfoglalva, én a megszületésem okán küszködtem hasonló problémákkal. Az életben maradás már közös feladatunk volt, amelyet egymástól távol ugyan, de mindketten sikerrel oldottunk meg.

Időm a kádári konszolidációban, majd a rendszer végévtizedének bizonyult nyolcvanas években kissé vontatottan haladt, így harmincegy éves voltam már, amikor életemben másodszor – az első 1981-ben egy szellemi szempontból érdektelen turistaút volt az akkori barátnőmmel –, 1987-ben kijutottam Párizsba. Bizonyos értelemben először, hiszen egyedül mentem, kövér ösztöndíjam volt, és túlérett, ám annál hevesebb vágyaim a formákra, színekre, írásra. A szeptembert tölthettem ott, és október első napjait. Nem tudom, miként esett, de Karády Viktor barátom – s mentorom az azóta elhagyott zsidóságkutatásban és történetszociológiában – nehezen tudott összehozni Vilmossal. Vártam pedig nagyon a találkozást, mert tudtam, hogy ki volt a nagyapja és az apja, és felvillanyozott, amit másoktól addig hallottam róla. Végül az utolsó estémen, október 5-én randevúztunk hármasban az Odéonnál, közel a hotelhez, ahol Ady lakott egy időben, emléktáblája is van a falon. (Bementem a recepcióra még 1981-ben, hogy megkérdezzem, melyik szoba volt az övé, de elharaphattam a múlt időt, mert ezt a választ kaptam: „Már nem lakik itt.”) Mormoltam azért magamban a Margita élni akar ide vonatkozó két sorát, amíg a színház lépcsőin Viktorral Vilmosra vártunk: „Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,/De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.”

Előbukkant hamar, sietve, hevesen gesztikulálva, mint aki a kis késésével megtisztelni óhajtja csupán azokat, akik várnak rá. Pár perc múlva, az első mondatváltások után tudtam, hogy minden rendben. Viktor, ha jól emlékszem, egy hármasban elköltött kávét követően hazament, mi pedig elkezdtük róni a Quartier Latint Vilmossal, akinek akkor még nem volt ellenére a gyaloglás. Át kell mennie, mondta, a túloldalra a Marais-ba, mert van ott egy lakása, amit nem használ, és fölvenné a postáját a concierge-nél, aki portugál, mert Párizsban általában portugálok a házmesterek. Ugye vele megyek, kérdezte, és megbocsátom neki, hogy csak azután ülünk be újra valahová, és folytatjuk a beszélgetést? Hogyne, mondtam, menjünk. Addigra már bent voltunk a sűrűben, habzsolva, mindent egyszerre mondva a Latin Negyed, a családtörténet és a magyar irodalom sűrűjében, van azóta is egy párizsi mélyálmom, amelyben ott vagyok valahol a Montparnasse vagy a Raspail környékén kissé elveszetten, és ebbe a sűrűbe vágyom. Vilmos boldog volt, hogy némi ismerettel kérdezem a nagyapjáról és az apjáról, és csodálkozásomra nyomban elmesélte – amit csak a nagyanyjától tudhatott –, hogy hogyan halt meg Badenben a nagyapja. Coitus közben, merev taggal, mondta, épp mint Balestrieri, a festő az Unalomban, mondtam én, amire ő szokatlan nyugalommal helyeselt. Magunk mögött hagytuk közben a Saint Michelt, a Citét, a Szajna udvariasan folyt alattunk. Átértünk hamar a Mocsárba. Ő sem szerette a túl forgalmas és zajos bulvár Sébastopolt, befordultunk ezért a Beaubourg felé. Mondom, megnyugtató és visszavonhatatlannak tűnő volt a szellemi és ízlésbeli egymásra találásunk, mégis meglepett, amikor hirtelen a nagyapja Végrendelet című versével hozakodott elő. Tudja, mondta, hogy nem volt költő, ő maga, mármint a nagyapja sem gondolta ezt, de szeretett verseket írni, mert megnyugtatta, és olyasmiről beszélhetett bennük, amiről cikkben vagy politikai szónoklatban nem. És elkezdte mondani a vers utolsó négy sorát: „Hamvadjon el velem az ősi átok!/A meddő vágyat, nyughatatlan álmot,/Az ősök lázadó, bolyongó lelkét/Haló porommal együtt eltemessék.” Az a célja, a mindenekfelett való elhatározása, mondta, hogy ő ennek a próféciának megfeleljen, és beteljesítse azt. Ebből persze következik, hogy családot és gyereket sem akar, szó sem lehet róla. Mindig hevesen beszélt, folytatásra, párbeszédre, vagy akár csak közbeszólásra éhesen, de ezekben a mondatokban ellentmondást nem tűrő határozottság volt. Hümmögtem bizonytalan humanista reflexből valamit, hogy ez azért nem jó így, de láttam, bölcsebb maradok, ha hallgatok.

Már a szűk rue Saint Martin-en lépkedtünk, s elértünk hamar a rue Chaponig. Marx is lakott ebben az utcában egy ideig, mondta, csak mint információt. Minden utcában és téren mondott valami ilyesmit, úgy ismerte Párizst, mint én Budapestet sem, minden várost így ismert, ahol lakott, és azokat is eléggé, ahol nem, vagy csak keveset. Egész Európát így ismerte és szerette, helyszínesen, nevekkel, eseményekkel, freskók és festmények előtt állva, prózát és verseket olvasva és betéve tudva mind az öt nyelvén. Elutasította a házasságot, de szerette a házakat, mindegyikhez volt egy jó szava, amelyik a Bauhaus előtt épült. Odaértünk hamar az utca közepén álló 48-as számú épületig. Amíg ő bement a postájáért a házmesterhez, én kint álldogáltam, és nézelődtem. Nem tudhattam még, hogy öt év múlva Vilmos öt hónapra rendkívül baráti áron nekem adja majd a hatodik emeleti kis padlásszobáját, amelyben megírhatom életem első prózakötetét. (Illetve nem ott írtam, hanem a Saint Germain egyik kis kávézójában a füzeteimbe, a szobában csak legépeltem.) Nem tudhattam, hogy megállok majd a három házzal odébb található használt bútorkereskedés előtt, hogy valami asztalfélét vegyek, amin gépelhetek, mert nem volt ilyesmi a két kis traktusból álló atelier-ben. Keresgélek a galérián halomban álló kopott, poros holmik között, és amikor kiválasztom magamnak a megfelelő méretű asztalocskát, elém áll a tulajdonosnő, mintha az idős Lesznai Anna takarítás közben, és megkérdi: „Mivel foglalkozik, Uram?”, és amikor nem merek megszólalni, mert nem írtam még egy sort sem, helyettem válaszol egyszerre kérdő és állító hangnemben: „Író?!”, majd letépi az árcédulát, amelyre 200 frank volt írva, és azt mondja: „Száz frank, Uram”.

Vilmos öt perc múlva kilépett a kapun, mehetünk, mondta. Úgy este kilenc felé járhatott, megkérdezte, hogy mikor megy másnap a gépem. Mondom, nyolc ötvenkor az Orlyról, vagy valami ilyesmi, de hétre kint szeretnék lenni, nehogy lemaradjak, és előtte össze is kell csomagolnom, és korán kelnem, hogy kiérjek a reptérre a Cité Universaitaire-ből, ahol lakom. Azt mondja, jó, akkor van időnk. Számos kávéház kínálkozott a folytatásra, Vilmos azonban a Saint Michel tövében fekvő zöld pamlagos Le Départ-t javasolta, mivel az egész éjjel nyitva áll, mondta, s így szükség esetén nem kell a záróra miatt máshová költözködnünk. (A hely neve – elindulás, elutazás – most látom csak, nem csupán az én akkori beszédhelyzetem pontos metaforája volt, de azóta visszavonhatatlanul e könyv foglalatává tette az idő.) Boldogan ültem be vele, miatta, Párizs, és a hely miatt is, melyben addig, hiába habzsoltam abban az egy hónapban mértéktelenül a várost, nem voltam még. Több félig nyitott boksz is üresen várt bennünket, jó kilátással az esti fények forgatagába gabalyodó bulvárra, ő azonban egy olyanhoz tessékelt, amelynek szomszédságában fiatal pár ült. Nem értettem az indítékait, többször mondta már ugyan az este, hogy a lányok, a lányok, hogy nem érti, mi van, mert már három nap eltelt, és ő nem ismert meg új lányt, de egy veszekedő pár mellé beülni, ezt nem értettem. Persze szép volt a lány, úgy huszonegy éves, barna hajú, kissé hosszúkás arcú, a gyönyörű Anouk Aimée-re emlékeztetett, ám nélkülözte annak érett erőterét. Nem is a kora, inkább a színpadias hadonászása miatt, amellyel a kapcsolatban láthatólag már nem bízó, megbántott arcú fiút próbálta újra maga iránti odaadásra bírni. Vilmos tettre kész tekintettel közvetítette és értelmezte a csata jeleneteit, a heves szóváltásokat, amely mögül amúgy egy eléggé szokványos helyzet bontakozott ki. A fiú kedvetlenül korholta a lányt, hogy nem tudja szeretni, ha ő másokkal flörtöl, és nem találkozhatnak úgy és bármikor, amikor a szerelmesek szoktak, és hogy a múltkor is mit csinált a nem tudom kivel, és így tovább. Küszködtek vagy másfél órán át, mi közben folytattuk a beszélgetést, sok egyéb szellemi bravúrja mellett Vilmos figyelemmegosztó képessége is bámulatos volt. Aztán egyszer csak elcsendesültek, a fiú megadóan hallgatott, és engedte, hogy a lány megfogja a kezét. Vilmos cseppet sem volt elkeseredve, én viszont első ízben lehettem tanúja a helyzetek és az emberi szándékok mibenlétét csalhatatlan pontossággal feltáró érzéki zsenialitásának. Azt mondta, oda nézz, a lány most, hogy megfőzte a fiút, hátradőlt, és újra fölvette a napszemüvegét. És tényleg, amíg folyt a küzdelem, nem volt rajta, avval is hadonászott, dobálgatta, tolta-vonta az asztalon, de most a tekintete visszahidegedett, és fölvette újra. Megéreztem ekkor, hogy ebben a nő-(pontosabban: lány)dologban Vilmosnál valami hivatással állok (azaz akkor: ülök) szemben, amit éppoly odaadással űz, mint a jó séf a főzést, muzsikus az oratóriumot, költő a verset. A fiatal pár kimerülten távozott, mi viszont vagy négy kávé mellett átbeszélgettük az éjszakát. Vilmoson az álmosság legkisebb jele sem mutatkozott, sőt, mintha egyre frissebb lett volna, én pedig euforikus fáradtsággal vettem tudomásul, hogy vízszintes helyzetbe legközelebb Budapesten helyezkedhetem, ahol akkor még a reformkommunisták sikeréért kellett aggódnunk. „Este, éjszaka, reggel V.V.-vel – írtam akkori naplóm végére indulás előtt, míg ő körülményesen a toilettes-re ment. – Világosodik a Saint Michelen. Mindjárt vége.”
Nem számoltam össze, hány ilyen éjszakát töltöttünk együtt életünkben Párizsban, Pesten és Hollandia különféle városaiban, ahol két ízben is meglátogatott. (Bécsben sajnos sosem voltunk egyszerre, amit máig igen sajnálok.) A párizsi éjszakák nagy többsége mindenesetre hasonló koreográfia szerint zajlott. Délután kettő körül kezdődött egy telefonnal, fél kettőnél sosem korábban, hogy írok-e, ráérek-e ma, mert lesz ötkor a Belleville-ben – vagy akárhol – egy vernissage. Voltak szavak, amelyeket nemigen használt magyarul, ez is közéjük tartozott. Ihatnánk előtte egy kávét, mondta, és ha van kedvünk, utána is. Ha a megnyitó szendvicsekkel, italokkal vagy aprósüteménnyel volt összekötve, arra külön is felhívta a figyelmemet, ám ő maga sosem tartozott a „megélhetési” kiállításlátogatók közé. A randevú helyszínét akkurátusan tisztáztuk a telefonban, mindig sok ismétléssel, túlbiztosítással annak érdekében, hogy ne kelljen túl sokat gyalogolnia, amit életideje előrehaladtával mindinkább szem előtt tartott. Ha a felszínen találkoztunk – mert a hidegtől-széltől való félelmében gyakorta javasolt egy-egy metrómegállót, a szerelvény legelső, avagy leghátsó kocsiját –, mindig volt az érkezésében valami lefegyverző szívélyesség. Mosolygott, széttárta a karját, és kérdezett valami kedveset, szellemeset. Az ugyancsak előre megbeszélt kávézó felé menet kihúzgálta az útjába eső szemetes kosarakból a beléjük hajigált napilapok olvasható állapotban maradt példányit, mert tudni akarta a legfrissebb híreket, de pénzkidobásnak tartotta volna újságot vásárolni. A Figarok, Libérationok, Le Monde-ok sokszor több tíz oldalas fólióiból pillanatok alatt kiszedte és pár lépés közben ki is értékelte a politikailag vágy bármilyen szempontból fontosnak tetsző információkat, majd az eredeti törésvonalak figyelembevétele nélkül visszahajtogatta és a soron következő szemetesbe dugta őket.

A vernissage-okra általában eljutottunk, hiszen olyanokat választott ki, amelyek valóban érdekelték, csak ritkán fordult elő, hogy egy-egy, a bevezető kávézás során adódó ismerkedés kedvéért lemondott volna róluk. Annál is kevésbé, mert a megnyitók ideális, rég bevált helyszínek voltak ehhez. Egy-két lány mindig volt ott, aki elragadta a fantáziáját, és a testbeszéddel, aurasugárzással beindított első mondatváltások után már könnyű dolga volt. A nyelvei révén a nem francia lányoknál is szinte biztosra mehetett, mert a nyugatiak az ő idejében – ha nem eleve német, angol, vagy olasz nyelvterületről jöttek – akkor is beszélték e nyelvek valamelyikét, és legalább angolul vagy franciául már az ő esztétikai és szociológiai szűrőjén át(-, és Párizsig el)jutó keleti lányok is tudtak. A megnyitók mellett különösen élvezte a múzeumi helyzeteket, hiszen irodalomról, zenéről, vagy történelemről bárhol beszélgethetett, de a káprázatos művészettörténeti tudását mégiscsak a képek, műtárgyak előtt állva mutathatta meg igazán. És amint sikerült beszédhelyzetbe jutnia, mindenkit lehengerelt. Hányszor voltam csak magam a szem- és fültanúja ilyen jeleneteknek! Amikor nagyjából öt perc alatt kiderült, hogy többet tud arról a személyről, tudományos vagy szépészeti tárgyról, korszakról, műről, akit vagy amit az éppen való beszélgetőtárs mint saját szak- vagy Phd-dolgozati tárgyát, legközvetlenebb érdeklődési, vagy épp kutatási területét nevezett meg. Ugyanakkor a dolog maga érdekelte – már természetesen a lányok mellett –, egyetlen olyan gesztusára sem emlékszem, amellyel a mások számára sokszor nyomasztó nyelvi és tárgyi fölényét szimbolikus uralmi tőkeként használta volna fel. Épp ellenkezőleg, a mondatait gyakran kezdte az „ugye te is tudod, hogy…”, vagy „emlékszel, abban a könyvében írja, hogy…” és ezekhez hasonló fordulatokkal. Mindvégig kíváncsi maradt. Ha olyan szöveget hoztam szóba neki, amit nem ismert – nem sok ilyen volt –, de érdekelte, akkor megszerezte valahonnan, és elolvasta. Cholnoky Viktor Magyar Hírmondó-beli két pompás kötetét például Pestről vittem neki Párizsba, mert ott nem jutott hozzájuk.

Verbalitása átütő erejét azonban nem csak a többnyelvűsége és a műveltsége adta, de legalább annyira az a még ritkább képessége, amely e tudás minden – akár már több évtizede megszerzett – elemének azonnali mozgósításában, s a legkülönfélébb, más számára általában rejtett összefüggéseik feltárásában állt. Többen, akik nem ismerték személyesen, értetlenkedhetnek most, miért nem mondom egyszerűen azt, hogy okos volt. Azért, válaszolhatom nekik, mert próbálom körülírni a legfontosabbat, hogy ebben az egészben, Vilmos szellemi módjában volt valami érzéki luciditás. Vagy ellenfényben talán még pontosabb: valami lucid érzékiség. Műélvezet volt a számára az értelem is. Vigaszt, azt hiszem, a neki hagyott világban nemigen talált benne, de alkalmi gyönyört igen. Alkata is a befogadásra szorította, nála ideálisabb műélvezőt művész és tudós – író és festő, rendező vagy színész, költő vagy muzsikus, történész, szociológus, filozófus vagy etnológus… – maga elé sem képzelhetett. Élvezetre hangolt libidóval fogadta be a művészi és a szellemi alkotásokat, egész életében forgatta őket a verbalitásban, és a szintetizálásuk folytán így bizonyos értelemben bennfentesebb szerephez jutott, mint maguk az alkotók. Semmi nem bosszantotta jobban, mintha nem értett valamit. Álltunk például egyszer éjjel három körül a Châtelet-nél a föld alatt, és ő két harminc körüli lányt nézegetett hosszan töprengve, akik egy oszlop mellett beszélgettek, és ügyet sem vetettek ránk: „A kurva istenit – mondta –, mit csináltam harmincöt éven át, ha most nem tudom, mit keresnek ezek ilyenkor itt?!”

A zsidóságát sorscsapásként élte meg, ám büszkeséggel és méltósággal viselte. Élvezte, ha a barnasága, és az alkatában meglevő szefárd jelleg miatt arabnak nézték, és a tenyeres-talpas szőke lányok iránti rajongásában nem volt nehéz felfedezni a testi-faji stigmatizáció érzéki kompenzálásának vágyát. A maga módján a nagy ünnepeket is tartotta. Bandukoltunk egyszer este például a rue de Rivolin, az akkor még Chirac vezette Hôtel de Ville, a Városháza előtt, és a hízott, fekete részecskeként rohanó patkányok között meghódítottuk Gwenaëlle-t, a breton csendőrlányt, aki szolgálatban sétált föl-alá. Magas volt, szeplős és szőke, kicsit esetlen, de roppant kedves. Elfogadta a közös kávézásra szóló meghívásunkat, amelyet néhány nap múlva meg is ejtettünk, oda persze már civilben érkezett. E helyzetekben nekem is Vilmos játékszabályai szerint kellett viselkednem. Féltékenység egy cseppnyi sem volt benne, sőt barátságból az én másfajta szememmel is elkezdte nézni a nőket, de az elképzelhetetlen volt, hogy ne tegyem magamévá a szakadatlan udvarlás külön indoklásra nem szoruló imperatívuszát. Nem vágott volna utánam egy palack bort, mint tette Krúdy a Mélypincében a harmadik napon dezertálni kívánó Kellér Andorral, ám én nem elégedhettem meg a csendestársszereppel. Ha együtt voltunk, nekem is vele kellett udvarolnom, hivatásszerű figyelemmel. A randevú után meg is dicsért, mint mester a tanítványát, mert a sokfelé ágazó beszélgetés egyik pontján megkérdeztem Gwenaëlle-t, hogy maguk mossák-e az egyenruhájukat. Ez jó kérdés volt, mondta beavatásszerűen, mint Kassák annak idején Vas Istvánnak azt a „mágá költő!”-t. Ha hibáztam, akkor viszont idegesen leintett, majdnem elrontottam például egy másik alkalommal az éjszakáját, mert a Saint-Germainen elkottyantottam az utolsó metrót lekésett lány előtt, hogy van itt még egy éjszakai busz is… Szóval ügyünk szépen haladt a csendőrlánnyal, megbeszéltünk egy harmadik randevút is. Annak az estéjén viszont Vilmos csüggedten jött felém a járdán az előzetes, kettes találkozóra, és lehajtott fejjel így szólt: „Nem lehet, Gyuszikám, Jom Kippur van.” A főbb imákat is tudta héberül, hallottam egyszer megrendült arccal Kaddist mondani a nagyapja síremléke előtt.

Úgy volt otthon minden kávéházban, mint a régiek, és a naponta megivott kávéinak száma csak Kosztolányiéhoz volt hasonlítható. (Amikor nálam lakott Hollandiában, láthattam, hogy a fél kettő körüli ébredését követő órában négy erős kávét kellett meginnia ahhoz, hogy el tudja kezdeni a napot.) A mindennapi eufóriához azonban sosem volt szüksége alkoholra vagy dohányra. Szerette finom vacsorákhoz szűken kortyolni a bort, de ez volt minden. Tudta a különféle mámorok kultúrtörténetét, de személyes kapcsolatban csak a koffeinnal és a morfiummal állt. Ez utóbbival is csak azért, hogy elhárítsa a fizikai fájdalmat, amelyet a legkisebb mértékben sem volt hajlandó elviselni, és amelynek a puszta léte mélyen felkavarta. Mindig idegenkedett a magyar Pimodán világától, a felejtés és a másfajta látás vizenyőjében csillogó részeg szembe nem szívesen nézett, nem volt füle a beavatottak számára mély értelmű beszédre, a későbbi stációktól, a hangoskodástól és az érzékek elszabadulásától pedig tartott, és lenézte őket. Amikor egyszer Pesten sikerült összehoznom kiváló barátaimmal, Jánossy Lajossal, Lőrinczy Attilával és Solymosi Bálinttal, az este egy kései pontján a fülembe súgta, mennyire tetszik neki, hogy ezek a fiúk ugyan láthatólag egyre részegebbek lesznek, de még mindig Beckett, Tandori és Ottlik izgatja őket. Egy-egy üveg bort azonban a lányok miatt általában tartott otthon, és szép párizsi gyufákat is mindig hordott magánál, nehogy a tűzadás elmaradása gátolja meg egy-egy párbeszéd beindulását.

Persze nem volt mindig fenékig tejfel, nem egy éjszakán maradtunk magunkra, és beszélgettünk vég nélkül. Miután sosem lehetett tudni, hogy nem ül-e mellettünk magyarul tudó akárki, először mindig csak óvatosan, halkan. Élveztük, hogy a nyugatiak láthatólag nem tudnak bennünket azonosítani a nyelvünk alapján, és ha azt akartuk, hogy még a tárgyról se legyen fogalmuk, amiről épp beszélünk, kínosan ügyeltünk a latin és görög eredetű, vagy bármilyen más nyelvből származó szavak használatának elkerülésére, még a személyneveket is lefordítottuk vagy körülírtuk. Így lett Hundertwasser Százvízi, Platon Teherkocsi raktéri, Shakespeare Körterázó, Camus Mellébeszélő, Freud a Szivarozó, Jung a Fiatal lelkész, így lett Anglia Ködföld, Franciaország Hatszög, Izland Sziget, Oroszország Medveállam, Spanyolország Bikavéritató, így lett a szimmetria középvonalas tükrözés, a szociológia társadalomtan, a depresszió nyomott lelkiállapot, geciség a pedofília, pénznyelő intézet a bank, a muzsika pedig egyszerűen zene. Magunk is meglepődtünk, hogyha kicsit odafigyelünk, minden idegen szó kikerülhető a magyarban, pontosabban olyan kifejezéssel helyettesíthető, amelynek nem magyar eredetéről már mi magunk sem tudunk. Persze olykor leültek az éjszakák. Hallgattunk, ismételtünk és tétováztunk is sokat, amint az az egymáséhoz közelálló érték- és ízlésvilágú emberek közt gyakran megesik. Néha Vilmos is elfáradt, hümmögött és nézett maga elé pár hosszú másodpercen át. De aztán fölkapta a fejét, és elkezdte szidni a prolikat, a bolsikat, vagy Franciaországot. Ő, aki egy győztes ötvenhat után a demokratikus Magyarország – vagy megfelelő körülmények között nem egy nyugati állam – külügyminisztere is lehetett volna már fiatalabb korában, akkoriban meggypiros röpcédulákat hordott a zsebében, hogy lopva elhelyezze őket a kávéházak toilettes-jeiben, a metróüléseken vagy a mozikban. A francia forradalom ismert jelszóhármasának mintájára nagy, fekete betűkkel ez volt rájuk írva: FRANCE: SALETÉ  PAGAILLE  INCOMPÉTENCE. A jobb alsó sarokba pedig: GET LOST. Vagyis FRANCIAORSZÁG: MOCSOK  ZŰRZAVAR  HOZZÁ NEM ÉRTÉS, fricskaként pedig a végén angolul: TŰNJÖN EL. Ritkán fordult elő mindemellett, hogy hajnali három-négy óránál előbb hazajutottam volna, ami sosem jelentette azt, hogy le is feküdhettem. Megszólalt ugyanis minden esetben a telefon, ő volt a vonalban, és megkérdezte, hogy van-e még egy kis időm, mert nem beszéltünk ma arról, hogy mi történt volna Magyarországgal és Európával, ha a németek nyerik meg az első világháborút, vagy mit szólok Bernard-Henri Lévy tegnapi, Le Monde-beli esszéjéhez, vagy micsoda mocsokság, hogy Magyarországon nyolcvankilenc után egyetlen ávósnak sem görbült a haja szála sem. Újra kezdtünk tehát mindent, zakatolt az agya, mint valami elhagyott malom. Éber volt még több órán át, tele ki nem használt szellemi energiával, közlés- és vitatkozásvággyal. Padlásszobám – az ő szobája – kicsiny ablakában már rég újjászületett a tegnap fénye, mire a sokadik lezárás, elköszönés, és „még valami!” után letehettem a kagylót, hogy végre ledőljek, és délután kettő körül – az ő életritmusát mindenestől átvéve – ébredjek.

Mindig is ápolgatta magában az öngyilkosság gondolatát. Szinte büszke volt a nagyanyjára, hogy annak idején, 1949-ben volt ereje méltósággal itt hagyni a világot, mielőtt Magyarországra rátelepedik az újabb diktatúra. Félt a rá váró fájdalmaktól, és mélységesen lenézte a kiszolgáltatott kórházi véget. Az orvosokat ő is csak fehér köpenyes gyilkosoknak hívta, hisztérikus rohamai során pedig le is Mengelézte őket, emiatt – az utolsó hónapjait végigkísérő barát, Wiener Pál közlése szerint – megesett, hogy ki is rakták a kórházból. Mindenképp saját maga akarta lezárni a sorsát. Döntése legfőbb indítéka azonban a betegségeivel előállt helyzet volt, amely lehetetlenné tette, hogy megszokott életmódját tovább folytassa. Nem járhatott volna már kicsit is szabadon a városban heti három dialízis nélkül, és mindenképp el kellett volna viselnie a további kemoterápiás kezelések fájdalmait. A halála nem minősíthető eutanáziának. Külső segédlettel végrehajtott öngyilkosság volt, amely ez idő szerint Európában – fárasztó hivatalos tortúra és komoly költségek árán – egyedül Hollandiában és Svájcban lehetséges. Ő az utóbbit választotta. Egy Zürich melletti üdülőtelep hotelje lett a kijelölt hely, ahová a törvény szerint erre jogosított Dignitas nevű alapítvány képviselőivel a saját lábán elutazott Párizsból, miután elintézte legfontosabbnak tekintett ügyeit. (A halála napján a Le Monde-ban közzétett hirdetésének magyar szövegét a nekrológomban olvashatják el: A Gare de l’Esten. www.litera.hu). Két napot töltött a hotelben az alapítvány megbízottjaival, két fiatal lánnyal és a Bécsben élő másod-unokatestvérével. Az utolsó előtti napon fölhívta azt a párizsi családot, akikhez az utóbbi években szoros barátság fűzte. (Még gyerekvigyázást is vállalt egy-egy estén náluk, komolyan megkérve őket, hogy erről senkinek se szóljanak.) Videofelvétel készült róla, amint az alapítvány munkatársainak kérdésére utoljára is megerősíti, hogy külső kényszer és ráhatás nélkül, a saját elhatározásából akar megválni az életétől, s e mondatok után felhajtja az előre elkészített méregpoharat. Ledőlt egy ágyra, és a fél percen belül bekövetkezett halála előtt ezek voltak az utolsó szavai: „Je suis très heureux!” (Nagyon boldog vagyok!)
Magam személyesen utoljára Pesten találkoztam vele. Az egykori házuk földszintjére települt Mensa caféban ültünk és beszélgettünk hármasban, a New York állambeli Syracuse-ban élő, kitűnő Krúdy-fordító és kilimológus, John Bátki barátommal 2007 őszén. Akkoriban fedeztem fel magamnak – gyér némettudásomon is átütő erővel – Rilke Őszi napját. Tudjuk, versfordításaink költőink és a nyelv ereje folytán sokszor eredményeztek jelentős „új” magyar verseket, ebben az esetben nem ez a helyzet. Kosztolányi Dezső, Komlós Aladár, Rab Zsuzsa, Kányádi Sándor és Tandori Dezső – vagy újabban: Parti Nagy Lajos, Réfi János és Kerék Imre – amúgy értékes átültetéseiből egyként hiányzik valami fontos, ami roppant nyelvi erővel van jelen az eredetiben. Hogy a szó 19. századi értelmében mindörökre vége a világnak, hogy nem otthonunk többé a Föld, és hogy a személyes létezés terhe embert így még nem nyomott. Ilyesmit fejtegettem ott Jánosnak és neki, s kezdtem bele félénk boldogsággal a sötéten hullámzó indító képek utáni sorokba: „Wer jetzt kein Haus hat… –, Vilmos azonban átvette a szót, és az egész verset végigmondta nekünk a gyönyörű németjével. Ez az arca maradt meg utolsónak bennem, s ha recitálom néha magamban azt az öt sort, azóta is az ő hangját hallom:
„Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.”

    Rainer Maria Rilke

           ŐSZI NAP

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

            Rab Zsuzsa fordítása

Vázsonyi Vilmos
Vázsonyi Vilmos (1935–2008) a múlt századforduló méltatlanul elfeledett demokrata politikusa, Vázsonyi Vilmos unokája, s az 1944-ben Dachauba hurcolt Vázsonyi János fia. 1956-ban menekült Nyugatra, s noha öt nyelven is kitűnően beszélt, s a művészetek és a társadalomtudomány számos területén halmozott magába káprázatos tudást, sosem érdekelte a karrierépítés.

A hagyományos időből és normákból konokul kiforduló, oblomovi és Rezeda Kázmér-i módon céltalan, ám ugyanakkor minden rezdülésével a művészetekre és a lányokra összpontosító, örömelvű élete szinte felszólítás volt a számunkra: írjunk róla, és ne engedjük át alakját az elmúlásnak. A kötet afféle önéletmondás, mintegy százórányi hanganyagra támaszkodva tárja fel ennek a semmilyen tárgyban nem publikáló vándornak a semmilyen közkeletű értékrendbe nem illeszthető gondolatait a világról, élete eseményeiről, a művészekről és a művészetről.

Utolsó húsz évében számtalan éjszakát beszélgettünk át vele Párizs, Amszterdam és Budapest, valamint Európa más városainak utcáin és kávéházaiban. Hozzánk hasonlóan nemigen akadt barát, kortárs, szerelmi vagy csak egyszerű beszélgetőpartner, akiben ne hagyott volna mély nyomot a vele való találkozás. Története sokarcú: 19. és 20. századi családtörténet, magyar zsidó sorstörténet, egy emigráns Don Juan története, de a modern kori Magyarország és Európa hanyatlástörténete is egyben. A főszereplő átütő verbalitását megidéző kötet lapjain a jeles elődök, családtagok, neves és kevésbé ismert kortársak közt éles közelképekben villannak fel Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Márai Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szent-Györgyi Albert, Samuel Beckett, Alexander von Sacher-Masoch, valamint Ligeti György alakjai.

A kötet borítóján szereplő szöveg - Vázsonyi Vilmostól

Ötvenhat őszén arra gondoltam, hogy ki kell tartani a szabad választásokig, és akkor kérek egy nagy nyugati ösztöndíjat, mert majd lesz csőstül, és elmegyek néhány évre külföldre tanulni. Eszembe sem jutott, hogy karriert csinálok. Az én igényem az volt, hogy dekadens legyek, vendég, utolsó mohikán.

Mindig úgy éreztem, hogy mecénás vagyok. Én voltam az úr, a vers csak cifra szolga. És ha más írja a verset, akkor még inkább cifra szolga. Vagyis én alapvetően fogyasztó vagyok, ha tetszik, Esti Kornélként. A dekadens dzsentrivé válást a zsidó asszimiláció legfelső fokának tekintettem.

Ezáltal pedig a családtörténetet méltó módon fejezem be, hiszen az asszimiláció magasabb fokára jutottam, mint a táblabíró nagyapám vagy a végtelenül elegáns és társadalmilag beilleszkedő apám. Valahol úgy éreztem, hogy az őseim azért igyekeztek, hogy aztán a gyümölcs kiteljesedjen, és eljuthassunk a semmittevés boldogságába.

Lényegében itt a fölösleges ember jelenségről van szó! A lísnyij csilovekről! És nyilvánvaló, hogy nemcsak Oblomov, hanem Ványa bácsi és Anyegin is ide tartozik! Mindig is úgy éreztem, hogy sok tekintetben a fölöslegesség az, ami a kultúrát kultúrává teszi. Ha nincs csilovek, ha nincs csábítás, vágyódás, akkor mi a fenének az egész?

Nem mindenkiből lehet Rezeda Kázmér vagy Esti Kornél sem! Merthogy az egy borzasztó nehéz hivatás! Műveltnek kell lenni, utazni, ismerni egy csomó dolgot, cipelni a civilizáció valamennyi terhét, egyenrangú félként beszélni az alkotókkal és megérteni őket, ez mind-mind hozzátartozik. Ez nagyon komoly feladat, nagyon komoly!

Hadas Miklós–Zeke Gyula
EGY FÖLÖSLEGES EMBER ÉLETE - BESZÉLGETÉSEK VÁZSONYI VILMOSSAL
Balassi Kiadó, Budapest, 2012

A könyv bemutatója: 2012. április 26. 17 óra, Balassi Könyvesbolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.