Tizenhét novellát tartalmazó új kötettel jelentkeztél a Jószöveg Műhelynél. Az írások egyikével-másikával már évekkel ezelőtt találkozhatott az olvasó, ha követte a pályád. Mennyi idő alatt készültek a novellák?

Darabos Enikő: Sok. Emlékszem, egy szegedi albérlet előszobájában kezdtem írni ilyen szövegeket. Kint volt a számítógépünk az előszobában, akkor még nem is volt sajátom, tehát olyan 2000-ben lehetett. Egy közös gépe volt az albérletnek, valami kiselejtezett egyetemi számítógép. Kiültem oda, tök sötét volt, épp a budi előtt volt az asztal. Nagyon sajátos életet él egy ilyen albérleti előszoba. A többiek már aludtak, vagy még nem voltak ébren, én meg ott klimpíroztam. Néha kiszédelgett valamelyik barátnőm és elszórakozott a bamba arcomon. Hogy vághatsz írás közben ilyen bárgyú arcot? Aztán napokig nem bírtam megnyitni a dokumentumot, a szokásos para. Mindenki ismeri az érzést, aki ilyesmivel próbálkozott. Émelyegsz a vibrálóan üres képernyő előtt, aztán hányingered van, ha már teleírtad. Mindegyik szövegemet átdolgoztam később, szinte alig van a kötetben olyan mondat, ami mondjuk, nyolc éves lenne. Egy-kettő, talán.

A Hajrá Jolánka! abból a szempontból különös vállalkozás tőled, hogy főként irodalomelméleti szakemberként és kritikusként ismernek. Az íráshoz a posztmodern irodalommal való foglalatosság vezetett?

Darabos Enikő: Nem, nem. Meg aztán miért is lenne különös? Te sem vagy szerkesztő egy randin, én sem vagyok irodalomelméleti szakember, mondjuk, az ágyban. Azt látom, hogy a magyar irodalmi közélet szereti beskatulyázni a szereplőit. Ez ilyen, az olyan, ez azt csinálja, az ezt csinálja. Mindez bizonyára alapvető emberi igény: lehessen belőni, kivel állunk szemben. Kritikus vagy író, elmélész vagy irodalomtörténész, ritkán engednek átjárást a különböző szerepek között. Márpedig nekem ez kellett – lecsatolod a tudós fafejedet és körbetapogatod magadat/másikadat egy új szerepben. Mikor már zúg a fejed a sok Deleuze-től, Kristevától, Foucault-tól vagy Derridától, kiülsz magad elé és megnézel másikadról egy filmet. Meg nem is volt akkoriban tévénk. Mikor pedig kint voltam Helsinkiben egy ösztöndíjjal, hónapokig nem tudtam magyarul beszélni, akkor azért írtam. Szomorú lenne, ha az elmélet lenne az irodalom élesztője – ezen ironizál a Szerelmes vagyok című novellám, ahol olyan húdenagyon vágja a csaj, mit hova kell tenni, miközben még a teste is szövegtestből van.
 
A novellák egyik irodalmi előképének a Németh Gábor vagy Kukorelly Endre nevével is fémjelezhető írásgyakorlat tekinthető, az önreflexív és szövegreflexív írásmód. Azért választottad a novellát, mint formát, mert rövidebb szövegtérben jobban alkalmazhatónak tartod ezt az írásmódot, vagy inkább a gyakorlat megszerzése vitt efelé?

Darabos Enikő: Nahát, meglep, hogy ezt mondod. Én azt hittem, történeteket írok. Az említett írókról pedig azt szokták mondani, hogy nem annyira. Jó, mondjuk, biztos, ők is azt hiszik, hogy történeteket írnak. Ez van, úgy látszik, nem sokat számít, mit hisz az íróember magáról meg az írásairól. Az irodalom valószínűleg ott dől el, az olvasó ingerküszöbén. Ezt most beengedem, vagy nem. Ezt még igen, azt már nem. Én például sokszor, ha olyan hangulatom volt és visszaolvastam a szövegeimet, gyakran pironkodtam magam helyett, hogy nahát, de gyökér, még egy kiadós metázásra se képes, hát minek ír az ilyen? Te pedig mintha azt mondanád, hogy milyen meta. Mondom, ez jobbára az olvasó teljesítménye. E tekintetben nem tudok semmi okosat mondani: nem választottam semmit, nem szereztem meg semmit, legkevésbé gyakorlatot. Azt végképp nem szereztem. Nincs. Volt valami elszámolnivalóm magammal szemben. Volt néhány zűrös ügy. Láttam ezt, azt. És ebből lett néhány szöveg. A Jószöveges Fóti Péter elkezdett hinni benne, egy kedves barátom, Horváth Ferenc tervezett hozzá egy izgi borítót. Most meg itt van a könyv, elhever az asztalomon. Kicsit idegen, kicsit csábító.
 
A novellák beszélője változó, hol fiú, hol lány a narrátor vagy a főhős, de összességében mégis valamiféle női problémák iránt érzékeny beszélő bontakozik ki a kötet írásainak olvastán: szóba kerül a születés, az anya, az apa, az első menstruáció, a szexualitás kibontakozásának problematikája, később a húszas éveik végét, harmincas éveik elejét taposó szinglik életérzése - miért volt fontos számodra, hogy a novellák egyfajta élettörténeti ívet is kiadjanak?

Darabos Enikő: Nem volt fontos, jobban mondva, nem nekem volt fontos. Mikor elkezdtem a szövegeket összerakni, úgy láttam, mintha az egésznek lenne egy ilyen íve. Aztán a könyvem „próbaolvasói” is mondták, hogy van neki. Most mit csináljak? Végül is arra jutottam, hogy ez csak jó, hiszen így egyszerre lehet novelláskötet vagy kisregény, nem férnek a szövegek a bőrükben. A női problémákkal pedig tapasztalatom szerint jobbára az a helyzet, hogy mihelyt megjelennek, a férfiak problémájává is válnak. A két nem koordinátarendszerében nincs olyan probléma, ami ne lehetne leképezhető a másik nem tengelyén. Ez így van az ovisoknál, a kamaszoknál és a szingliknél is. Állandóan összeérünk, és ebből kisül valami. A Hajrá Jolánkában ezeket a kisüléseket is szerettem volna megérteni. Meg mást is. Például hogy milyen az, mikor azon kapja magát az ember, hogy be akarják szervezni ügynöknek, miközben ő csak le szeretne telepedni egy országban. Elmondhatnám még itt, hogy ennek az írásnak a közlésétől 2006-ban több magyarországi lap is ódzkodott. De nem mondom.

 A címadó Hajrá Jolánka! a női és férfi percepció alternáló verzióinak egymásra hatását skicceli fel eruptív nyelvi erővel. Íróként hogyan gondolsz e különbségekre?

Darabos Enikő: Elolvastam azért háromszor, hogy biztosan értsem a kérdést. Még most se biztos, hogy megvan. Látod, ez is: nehéz például ilyen nyelven értelmeznem a saját szövegemet, pedig én is simán felteszek ilyen kérdést mások szövegeiről. Hogy férfiak és nők prímán félre tudják egymást érteni/érezni nagy szerelmi szenvedélyükben, ugye, arra gondolsz? És ezt vázolná fel a Jolánka kirobbanó nyelvi erővel. Hát, igen, fáziseltolódások, tévhitek, rögeszmék, parák – iszonyú, mit tud férfi és nő produkálni egymás közelében. Az egyik azt hiszi, a másik tudja, amiről az még csak nem is sejti, hogy éreznie kellene. Végtelen a melléfogás lehetősége két ember érzelmi játszmáiban. Emberként azt gondolom erről, hogy veszélyes, frankón bele lehet betegedni. Íróként meg azt, hogy ha húsz életem volna, se lenne elég arra, hogy megértsem, ki(t akar) a másik.
 
Legutóbbi köteted a nem-játék volt, tanítasz, beszélgetéssorozatokat tartasz, írsz, szerkesztőségek munkatársaként dolgozol, de a vízfejű ország egy távolabbi szegletében, Szegeden töltöd a mindennapokat - hogyan látod a kortárs irodalmi szcénát, milyen új, érdekes irányokat látsz kibontakozni, s milyen forrásokból meríted az információid?

Darabos Enikő: Még durvábbat mondok, elköltöztem a „vízfejű ország” – nagyon tetszik nekem ez a kép – egy még távolabbi szegletébe, Sopronba. Bár nyilván, arról kellene itt beszélni, hogy mihez közel és mitől távol. És mindez meddig és hogy a legjobb. Nem beszélnék itt a munkanélküliség groteszk réméről, amivel hónapok óta küzdök, arról, hogy az egyetemeken beálló ilyen-olyan megszorítások miatt (amit sokan és sokféle hangfekvésben, hihetően és kevésbé hihetően kifejtettek már nekem), talán nem is taníthatok tovább. Ami nagyon rosszul érintene. De visszatérve a kortárs irodalomhoz, azt látom, hogy kicsit visszaesett az ironikus beszédmód irodalmi ázsiója. A mostanában jelentkező írók, költők egy árnyalattal komolyabban veszik magukat és azt, amit csinálnak, mint az őket megelőző generáció. Ami alapvetően nem baj, sőt. Azt viszont sajnálnám, ha ezzel a mondjuk úgy, etikai hozzáállással kiíródna az irodalomból a humor és az önirónia.

Györe Gabriella