Halál, leszámolás, számvetés, újrakezdés
Ex Symposion 65. szám
Az EX Symposion TOR – száma a csontvázak fölött ül lakomát, és elfekvőben levő ígéretekre gondol: ilyen mondjuk a közösség és a közös intellektuális kalandozás. Az ínyencek szerepe a világban. Azoké, akik hozzá akarnak szólni ahhoz, hogy milyen mondatok hangozzanak el a világban.
- 2008. június 9.
Egy este összegyűltünk, egy kis mulatozás, némi elmélkedés arról, hogy úristen, már hány évesek is vagyunk, egyesek (én) tamáskodtunk, mondván, senki nem felelős azért, hogy a szülei mikor is ovuláltak, ejakuláltak, etc., azaz mikor csinálták. Tehát nem számít, hányadik születésnapunk ünnepi kellékei hevernek a lakásban, különös tekintettel a sörre meg a borra, aztán a táncolgatás előtt még áttekintettük a világ nagy ügyeit, mert műfajunk a beszélgetés.
Mesés bablevest celebrált.
A piros fazékban, az eMDéeFpiacon vettük, aki hallja, adja át. Mondja el, hogy mi is volt az (egy rendszerváltó politikai párt megmosolyogtató popularista ötlete, ma fazekakat, zsebből árult, lejárt szavatosságú gyógyszereket, erdélyi műszőrme-bundákat és üveg nélküli petróleumlámpákat árulna ott a földre terített viaszosvánon), meg azt is, hogy e különös piac-fogalom még létezik, őrzi a megszokás és a nyelv. Arról nem gondolkodtunk akkor még, hogy a politikai múlt fölött sem ártana tort ülnünk. Akkor még csak a bableves volt.
És hát szót szó követett, aggódtunk, mint mindig azon, hogy vége a lapnak, már megint nincs rá pénz, aztán jöttek regulárisan az ötletek, hogy így megy úgy szerezzünk, vagy dobjuk össze valahogy, de mindenképpen csináljuk, Symposion nélkül ezt már nem lehet elképzelni. Ezt az életet. Egészen jól sikerült. A bableves. Meg a számvetés. Záporoztak az ötletek. Mit tegyünk, hogy az EX ne váljon ténylegesen ex-szé. Hogyan előzzük meg a múltunkká válásunkat. Szerkesszünk, például szerkesszünk Tor számot. Megszavaztuk.
Mert mi a TOR? És milyen a tor? Kérdeztük magunktól. Lakoma, dáridó, trakta, evészet, lakmározás, zabálás, zaba, evészet, eszem-iszom – egyfelől. Halál, leszámolás, számvetés, újrakezdés – másfelől.
Évtizedes illúziókról, vívódásokról, közép-kelet-európai szorongásokról esett szó. És arról, hogyan gondoljuk újra egy olyan régió szellemiségét, amelyben csaknem a száz éve a csalódottság az uralkodó, mondhatnók: trendi szellemi közeg. Az EX Symposion TOR – száma a csontvázak fölött ül lakomát, és elfekvőben levő ígéretekre gondol: ilyen mondjuk a közösség és a közös intellektuális kalandozás. Az ínyencek szerepe a világban. Azoké, akik hozzá akarnak szólni ahhoz, hogy milyen mondatok hangozzanak el a világban. Elhangoztak mindazok a fogadalmak, amelyeket az ember ilyenkor tenni szokott, amikor kijelöli az új limest. Újragondolandó Közép-Európa-képre szoktunk ilyenkor gondolni, és arról, hogy leszokni kellene, elsősorban a kánonainkról. Te mit temetsz, te mit temetnél el – kérdezzük kedves, felkent szerzőinktől, te minek ülnéd torát? Gondolj arra is – javasoltuk - ha már tort ülünk: asztalunk nem csak a léleknek, a testnek is táplálékot nyújt. Azt mondják: a felnőtt ember valamennyi szokása közül az étkezésiektől szabadul meg a legnehezebben. Ezért főz gulyást-paprikást megannyi emigráns. – hiszen, tudjuk: a haza nem kis részben az étel s az ital.
A bableves beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egyvalaki okozott csak csalódást a bablevesek mesterének: e sorok írója, aki tejföllel ette, mondanom sem kell: gyerekkorom óta szerepel a tejföl a bab ízfokozójaként a kulináris emlékezetemben.
Sok volt tehát az élmény: barátság, együtt vagyunk, ki tudja, mikor leszünk újra, finom étel-ital, jó beszélgetések, zene, félelem az elmúlástól, mi mindent akarunk még addig, a tor a számvetés kényszerévé vált. Vajon tudunk mi még egyáltalán tort ülni? Vagy kiesett volna a kultúránkból a tor rítusa? Nem, nem hinném. Egyszerűen csak – mint mindent – ezt is másként csináljuk. Jó étvágyat kívánok.
Józsa Márta
Tartalomjegyzék
Mesés Péter: Ubi bableves, ibi patria
Danyi Zoltán: Hajnali hús
Bozsik Péter: Tor
Zalán Tibor: Reflex-ívek
Bodor Béla: A vigasztaló nyúlpástétom
Keresztesi József: Tarzan halott
Sladjan Lipovec: Back in black
Nemes Z. Márió: Bauxit
Józsa Márta: Jókedv, bőség, áldás
Ferdinandy György: Aranylakodalom
Óváry Emma: Lányregény (részlet)
Tahar Ben Jelloun: Anyámról
Senadin Musabegović versei
Balázs Attila: Humberlandi razglednicák
Lővei Zsolt: Hang a múltból
Konrád György: A városi kávéházban
Kőrössi P. József: Születésnapi tor
Mile Stojić: Mostar la morte
Refik Ličina: Április
Bretter Zoltán: Tor magam fölött
Részletek a lapszámból:
MESÉS PÉTER
UBI BABLEVES, IBI PATRIA
„Hagymát, kolbászt és szalonnát ennénk.”
Jánossy Lajos
Feltehetően igaz, vagy legalábbis nem teljesen légből kapott Józsa Mártának a felkérőben írt azon állítása, miszerint egy felnőtt ember a különféle szokásaiközül legkevésbé az étkezésieken szeret, tud, képes vagy akar változtatni. Ezaz én jelenlegi olvasatomban annyit tesz, hogy lett légyen bárhol, vetődjék a világ akármilyen távoli szegleteibe, igazán csak az „ott honi” ízekre vágyik, vagyis magyar ember esetében ez kvázi azt jelenti, hogy lelkének kibillent egyensúlyát egy jól sikerül, zaft os pörkölt rázhatja helyre. Ahogyan Bárdi Nándor barátom fogalmazta egykoron, egy dél-alföldi marhapörköltben benne van a magyar lélek kvintesszenciája. Óriási tévedés tehát, legalábbis ezek szerint, amit oly előszeretett el hangoztatunk magunkról, miszerint nekünk Mohács kell. Dehogy kell, kell a fenének Mohács, volt már, nem kell több, elég volt abból egy is, sőt, pontosan eggyel volt több belőle a kelleténél. Nem, nekünk más, nekünk kaja kell. Persze lehet, hogy mégiscsak szükségünk van Mohácsra, de ha már mindenképpen Mohács, akkor legyen az egy jó kis dunai halászlé, bár én magam a tiszait, a szegedit sem vetem meg. Miazhogy. Háromféle halból (mondjuk harcsa, keszeg, ponty), csípős paprikával, de olyannal, hogy az aztán befelé és kifelé is csípjen… Így vagyunk mi ezzel, jó kárpát-medenceiek. Én magam legalábbis így vagyok vele. Igen, mitagadás, szeretem én ugyan alkalmanként a kínai eledelt, egészen oda tudok lenni bizonyos tengeri gyimelcsekért, ó istenem, az a jó kis horvát lignje, nem beszélve a csevapról, a knédliről, a mititeiről, de azért ha gyomrom mélyére nézek, hát bizony ottlakozik benne a magyar igazság és élet. Bevallom, a gyomrom akárhogy is tetszik — nem tetszik, bizony a gyomrom az miépes.
A rendszerváltásnak alighanem volt sok értelme, nincs igazán kedvem fölsorolni mindet, de egyet feltétlenül meg kell említenem. Megszűnt bezártságunk a béketáborba, immár majd’ húsz éve nem kell emigrálnunk
ahhoz, hogy elhagyjuk a hazánkat (upsz), oda megyünk, ahová csak akarunk és akkor térünk vissza, amikor csak kedvünk tartja. Egészen természetesnek tűnik ma már mindez, de hát emlékezzünk csak vissza, két évtizede még egyáltalán nem volt természetes, mármint az utazás ugye, a gyerekeim pedig, ha erről mesélek, bár átérzik a súlyát, de azért röhögnek rajta kellőképpen, igazuk is van, tehát emlékezzünk csak, hajdanán ugyebár éppen ellenkezőleg, inkább az volt természetes, hogy be vagyunk zárva, ami persze nyilván nem tetszett , lelke mélyén, vagyis nem csupán ott , berzenkedett is ellene az ember, de valahogy úgy szocializálódtunk, hogy bár szeretni egyáltalán nem kell, de ez van, bazmeg.
Történelem előtt i időnek tűnik ma már mindez. Én például az utóbbi
szűk húsz esztendőben, egészen pontosan tizennyolcban, másodszor járok
úgy, hogy hosszabb időre, vagy legalábbis előreláthatólag hosszabb időre
kerülök külföldre, annak ellenére, hogy valójában mindig is ott honülő embernek tartott am magam, s ahogy telik-múlik az idő, tényleg azzá is váltam. Valójában nem rajongok túlzott an sem az utazásért, sem azért, hogy hosszú ideig — mondjuk úgy — az ott hontól távol legyek. De van az néha úgy, hogy nemigen adódik más választás, ilyen-olyan okok miatt menni kell, s ha úgy adódik, akkor bizony menni kell. Van ennek persze nem csak rossz, de jó oldala is, ami hasznos lehet akár még egy ilyen magamfajta antivándor számára is. Mi, akik még egyáltalán olvasunk, jól tudjuk, hogy egyes szakértők szerint nem minden magyar tehet arról, hogy magyar, mások szerint viszont igenis tehet róla, úgymond minden magyar magának keresi a bajt. Én nem akarom a jeles szakértők vitáját eldönteni, de saját magamra vonatkozóan azt hiszem elmondhatom, hogy a magyarságomban nem vagyok teljesen ártatlan. Vagyis ha úgy tetszik, én speciel magamnak keresem a bajt. De éppen ebből a szempontból jön néha kifejezett en jól az, hogy hosszabb időre eltávozván képesnek tartom kívülről is látni magam, no meg azt, amit mindközönségesen a Magyarország elnevezéssel szokás illetni. Így van, s ez még úgy is előnyösnekó tűnik, hogy én — sokakkal ellentétben — tulajdonképpen általában elviselhetőnek szoktam tartani a földgolyóbis Magyarország nevezetű térségét, annak minden előnyös és előnytelen tulajdonságával, bájával, nyűgével-bajával. Sőt mi több, olyan időszak is adódott , amikor úgy gondoltam, talán nem is voltam ezzel egészen egyedül, hogy ez a csöppnyi hely a Föld legjobb országa, illetve ez így nem pontos, nem a legjobb, hanem a legizgalmasabb és legérdekesebb, s minden adott ahhoz, hogy valóban az egyik legjobbá váljon. Nemigen hiszem, persze csakis társadalmi értelemben véve, a magántörténelem ebbe most ne keveredjék bele, szóval nem hiszem, hogy történhet felemelőbb az ember életében, minthogy megéli azt a gyönyörűséget, amint a szabadság bekopogtat, egyre erőteljesebben döngeti a zárt kapukat, majd ledöntve azokat megtelepszik, s úgy tűnik, nem csupán rövid vendégségnyi időre marad. Hirtelen, de mégis szinte észrevétlenül változik meg minden (hál’ Istennek nem tetszett ünk forradalmat csinálni, végül is nem volt szükség rá), csodálatosnak és szépnek tűnnek a kilátások, azt lehet képzelni, hogy fi atal, életrevaló, tett re kész, nyitott és okos erők veszik kézbe a dolgokat, s megszabadulván a Kelet nyűgétől és tanulván a Nyugat hibáiból majd létrehoznak valami sosem volt, nagyszerű álladalmat. Tudom, nem volt ez más, naivitás és illúzió csupán, de annak legalább jó. Mondom, nem hinném amúgy, hogy én egyedül éreztem volna így, szerintem mindenkiben élt bizonyos mértékben az illúzió. Mindenesetre bizonyosnak tűnik, most külföldről szemlélve, hogy mentálisan legalábbis sokkal jobb helyzetben volt az ország, amikor ezeket az illúziókat kergett e.
Sok oka és összetevője van annak, hogyan is sikerült komoly erőfe3
szítésekkel leküzdenünk magunkat éllovasból sereghajtóvá, mintaországból szinte kész röhejjé, amelyre ha rávetik pillantásukat azok, akik bennünket korábban nem egyszerűen csak jóindulatt al szemléltek és jóindulatt al támogatt ak, hanem ránk mint követendő példára utaltak, szóval sok oka van, hogy mindezeknek most a magyar szó hallatán, még ha a jóindulat nem is tűnt el, a hajuk az elképedéstől azért égnek áll. Nem csupán amiatt , hogy a gazdaság romokban, az úgynevezett feltörekvő társadalmak közül csak az nem köröz le jóformán minket, aki nem akar, de az egykor — amúgy szerintem jogosan — toleránsnak és befogadónak tartott országban burjánzó intolerancia, xenofóbia és hát igen, erősödő rasszizmus és antiszemitizmus miatt is. A különféle népszavazási agyrémekről meg alig tudják elhinni, hogy igazak. De így volt evvel amúgy az a szlovákiai — magyar — taxisofőr is, aki miközben fuvarozott bennünket, azon szörnyülködött , ami nálunk zajlik, némi sajnálattal állapítván meg, hogy nem vagyunk képesek észrevenni a marhaságainkat, s bizony az a Szlovákia, amelyik sokáig csak kullogott utánunk, immár messze-messze előtt ünk jár. Igen, kívülről talán jobban látszik, belülről megélni mindezt pedig már sajnos egyáltalán nem felemelő érzés. Ráadásul mondom, én tulajdonképpen ha éppen bent vagyok, az átlaghoz képest bizonyára jobban viselem azt, ami Magyarország. Kívülről is úgy látom, hogy a fentiek ellenére az egy élhető hely lehetne, ha mondjuk kevesebb lenne a neonyilas és ha kevesebb, sokkal kevesebb lenne a politika. Élnek bennem ugyan bizonyos vonzódások az anarchizmus iránt, de jelen esetben nem fejthetem ki ezeket, s mivel megpróbálom kerülni a populizmust, így nem kívánom a minden rendű és rangú politikusokat oda, ahová alkalomadtán egymást is kívánják. De azért igen jól esne, ha azzal foglalkoznának, ami a dolguk, és semmi mással, tudniillik a köz ügyeinek intézésével, méghozzá legjobb tudásuk szerint. Igen, majdhogynem bizonyos vagyok benne, hogy amennyivel kevesebb lenne a politika, az ország annyival lenne jobb állapotban. Csupáncsak annyit kéne belátni, hogy a köztársaság mindannyiunké és mindannyiunknak megvan benne a magafeladata. Aki történetesen a köz szolgálatára szegődött , annak feladata igenis a köz szolgálata, nem más. Ennek belátása tulajdonképpen alig nehezebb, mint az egyszeregy. Na de mindegy, vagyis nem mindegy, egyáltalán nem mindegy, de végeredményben nem is erről akarok én beszélni, van ennél sokkal fontosabb dolog is. Nevezetesen a bableves.
Szó esett már mindenféle csodás étkekről, csak minden csodák legnagyobbikáról, a bablevesről nem. Persze nem arról beszélek, amit csak úgy főznek általában az emberek, mégpedig azért, hogy egyenek. Nem kéremszépen, én arról a bablevesről beszélek, amit én magam szoktam — jobb szó híján — főzni. Az tudniillik maga a művészet, ihletett ségből és invencióból ered. Az átszellemültségben zajló alkotás folyamata maga a gyönyörűség, amit az alkotó ember csak a legnagyobb művek komponálása közben érezhet. Amikor a nyers összetevőkből a végén összeáll a háromfázisú diszperz rendszer, azaz a csülkökkel teli, tálalásra készen gőzölgő bableves, valami olyasmit érzek, amit Johann Sebastian Bach érezhetett , amikor a papírra vetett hangjegyekből először fölcsendült, mondjuk, a h-moll mise. Amint pedig Bachot évtizedeken át foglalkoztatt a a h-moll mise, úgy foglalkoztat engem időtlen idők óta a bableves. (Kérem, könyörgöm tisztelt olvasó, ne arra a bablevesre gondoljon, amit maga is enni szokott , azt felejtse el, illetve ne felejtse el, egye jó étvágygyal, de ez, amiről én beszélek, úgymond a platóni értelemben, de nem is,inkább a nietzschei vagy heideggeri költészet értelmében vett bableves, s aligha van esélye rá, hogy valaha is részese lehessen az élvezetének. A receptet nem írom le, hohó, de név és cím leadva a szerkesztőségben.) Amikor pedig a zene megszólalt, azt hiszem, Bach is úgy gondolhatt a, hogy ahol felcsendül a h-moll mise, ő tulajdonképpen ott hon van. Így vagyok ezzel valahogy jómagam is. Ahol van bableves, ott hon vagyok én is. Rendben is van ez, hiszen annak ellenére, hogy nem utazom igazán szívesen, a világban való mászkálásra jobbára csak a körülmények kényszerítenek, azért mégis úgy gondolom, hogy nyitott vagyok amúgy (majdnem) minden és (majdnem) mindenki iránt, s ha úgy adódik, akkor azért képes vagyok befogadni a másik világokat is. Csak — ó jaj! — van egy apró, de egyáltalán nem mellékes és a számításból ki nem hagyható probléma, ami — maradjunk már az említett példánál — a zenei és a konyhaművészeti alkotás különbségét teszi. Amíg ugyanis az egyik tisztán szellemi, addig a másik sajnos (vagyis nem sajnos) nagyon is bizonyos anyagokhoz kötődik. Márpedig ha fi gyelembe vesszük, hogy azt a bizonyos füstölt csülköt én eddig még csakis a Kárpátok ölelte medencében találtam meg, akkor ez a tény bizony k? elöli az alkotás egyrészt földrajzi, másrészt egyetemes művészeti szempontú korlátait is. S mivel számomra azért mégiscsak a művészeti szempontok a legfontosabbak, hát kérve kérek és óva intek mindenkit, jól fontolja meg, hogy mikor mit és hogyan kúr el.
KONRÁD GYÖRGY
A VÁROSI KÁVÉHÁZBAN
van egy nagy kerek asztal, amely körül a vendégek köre és kara cserélődik. Ülaz asztalnál egy hetvenöt éves magyar író, ellépek mögüle. Körülnézek ezzel a könyvekre darabolható élethossziglani naplóval, bárhol folytathatom, eltart,ameddig én magam eltartok. A kályhát, ha nem is fűtött em a talpam alatt ,hevült az magától is rendszeridegen írásaimtól. Ez a melléknév eltűnt a közszótárból,most inkább a nemzetidegen használatos, ezeknek illatától orrot fújni vagyok kénytelen. Alig tudok valamit erről a városról, amelybe ma reggel érkeztem, és alig tudok valamit erről a pillanatról, amelyben ez a mondat születik. Ráérek, lődörgök, belépek kávézókba, a legtöbbjéből ki is fordulok nyomban, idegesít a gépdob, vajon mi lehet ez a feketés-vörös ital, amelybe a kisasszony néha belekortyol? Rövid, fekete bőrszoknya, duzzadt harisnya az orrom magasságában, egy nyurga, meg egy tömzsi, a két szeleburdi; odakint őszi, makacs akáclombot ráz a szél. Kávét? Konyakot? A kávé iható, megfontolom, hogy esetleg vodkát, vagy rumot kérjek-e. Pálmák sárgarézvederben, ültem már itt úgy, hogy körülött em csupa megfi gyelő, a megfi gyelők hozzátartoztak az Aranymajom kávéházhoz, akár a lyukak a műmárvány linóleumhoz.
Szombat délben üres a kávézó, kivert alakok üldögélnek benne, nem hajléktalanok, de szegények, hosszú haj, szakáll, balsiker. Maga miért nem cselekszik semmit újabban, kérdezi egy vendég, aki úgy tesz, mintha ismerne, valószínűleg csak azért, hogy kérdezzen valamit. Mire én olyasfélét dünynyögök, hogy a nem-cselekvés is akció, a hallgatás, a nem-ott -lét is tett , meg a figyelmetlenség az időszerű ügyek iránt. De ezt már nem hallja a kérdező. Annyira azért nem vagyok elkeseredve, mondja valaki. Tarkakendős újságárusnő: Nem jössz? — Nincs pénzem. — Gyere annyiért, amennyid van. Egy idegen megszólít: — Akár hiszi, akár nem, uram, ott hon mindig az enyém az utolsó szó. — Kérdőn nézek rá. — Egyszerű, belépek, köszönök, és senki sem válaszol. Magának még van valak? e? Az enyéim már mind a temetőben vannak. Egy reggel fölébredtem, meg akartam csókolni a feleségemet, de ő nem ébredt fel. Ez hogy van? A saját halálomról majd értesülni fogok, netán a gyászhírek rovatából, ha elolvasom őket. Egész nap megyek valahova; foglalkozásom: járókelő, gyalogjáró; útszakaszonként mások csatlakoznak hozzám, párbeszédekbe keveredem, és aztán vissza a magánbeszédemhez; a sétatársak eltűnnek mellőlem, majd újra feltűnnek; a közelállók között lehetnek rég elhaltak is, akik a fejemben sétálnak. Az a dolgom, hogy járjak, nem állhatok meg hosszabb időre; járjak, ameddig bírom. Ebben az írásban szabad feltámasztanom a halott akat; köszönök az anyámnak, hazamenet a vásárcsarnokból viszem a kosarat; mellett e ülök a Rózsakertben, vagy egy tóparti padon.
Egy sétatéri sakkasztalnál körülvesznek, akik egykor kizártak, kihallgatt ak, a feleltetők, a vizsgáztatók, a keresztkérdésekkel fölényeskedők. Élt egyszer egy ember, aki igen régen, egy nappal április elseje után született a kos, a kakas és a skorpió jegyében; és ahogy kidugta a fejét az anyja testéből, rögtön gondolkodóba esett , hogy vajon egészen megszülessen- e, vagy már az emberré válás kezdetén megálljon-e ezen a bonyodalmakkal járó úton, és netán vissza forduljon-e. De ha már benne van, vagyis odakünn, akkor gyerünk! elordított a magát, jöjjön a levegő a torkán át a tüdejébe, és ez jó döntés volt. Kötetlen állapotában ez az ember előrehaladott korában is jól van, nincs mitől félnie, és nincs mit elveszítenie, beéri azzal, amit adnak neki. Kedveli a nyílt helyzeteket, és nem látja szükségét, hogy célirányosan mosolyogjon. Nehezen bírta a hivatalokat és az üléstermeket, az üres beszédektől vad türelmetlenség fogta el, és elinalt. Kelletlensége az idők során riadozó képtelenséggé változott ; igyekezett hamar elpárologni olyan helyiségekből, ahol sokan vannak és egyvalaki beszélt; az első sorban, középen is jól tudott aludni. A sorstól minél több bámészkodást kért, és minél kevesebb erőlködést. Ha elutazott is, mindig visszajött , hogy nézhesse a menyasszonyi ruhában álló meggyfát, és rákönyökölhessen a vörös márvány sírkőasztalra, amely alól a halott elporladt. Meghitt ágyában is utas volt, ott honosan idegen. A maga útján közeledett valamihez, ami őt meghaladta. Nem látt a értelmét annak a kérdésnek, hogy ki tud többet, mert aki igazán tud, az olyan mint a bárány. Emigrációban van itt , idevándoroltak az ősei néhányszáz éve, a fennálló elviselésének a tudománya foglalkoztatja. Annak a kapunak a közelében marad, ahol le akarták lőni. Hozta magával az atyafi ságot, nehezül a hátizsák: beszél sok más gyerek és felnőtt helyett , akik már nem élnek, vagy mert megölték őket, vagy mert elhaltak útközben. Dolgozik, jön-megy, ezzel-azzal egy asztalnál ül, aztán lefekszik egymagában, vagy a párja mellé, forgatja a napirend kerekét, szép álmokat! Senki ellen haragot, vádat nem táplál, vele szemben sincsen tartozása senkinek. Körülállják a tett ei, leselkednek rá a mulasztásai. Semmisségét is látva, jól van. Az a jutalma és a büntetése, ahogy az idejét tölti: a hetedik nap az állandó idő. Az a felebarátja, aki mellett e áll, az a családja, akikkel egy asztalnál eszik. Az ötezerhétszázhatvanhetedik év őszén, a zsidó új esztendő napján hirdessük a mai nap szentségének a jelentőségét, mert iszonyú és félelmetes az. Felhangzik ekkor a nagy sófár szava, s egy csendes, sutt ogó hang visszhangzik utána: még az angyalok is megremegnek, félelem és rett egés fogja át őket, és mind így kiált: „Ime itt van az Ítélet napja…” Új esztendő napján megírják, az engesztelés napján lepecsételik, mennyien távozzanak és mennyien szülessenek, ki éljen és ki haljon meg, ki érett korban és ki idő előtt , ki víz által és ki tűz által, ki kard által és ki vadállat által, ki éhség és ki szomjúság miatt , ki földrengésben és ki pusztító járványban…Újesztendő napján minden világrajött lélek elvonul a Mindenható előtt egyenként, megnyílik az emlékezés könyve, és minden ember ítélete benne van.
ZALÁN TIBOR
REFLEX-ÍVEK
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
Poggyászunkban sült kacsa és füstölt sonk.
*
Vitézek, mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog az végzetnél?
Holott kivont faszkor
Már hason, visszaszól,
vastagabb is lehetnél!
*
Fegyvert s vitézt éneklek,
Bátran, ha nincs közel lyuk.
*
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
És véle zuhanvást lankad Phoebus fasza.
Haldokló súgári halovánnyá lésznek,
de marad egy méretes emlék-igézet.
*
Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Itt en már egy jobb kor, amelyik leszékli…
*
Romlásnak indult hajdan erős magyar,
Nem látod ágyban a játszma miként fajul,
Nem látod azt, hogy két fehér comb
Közt hova vermeled el szerszámod?
*
Négy szócskát üzenek: vésd jól kebeledbe, s fi adnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz:
oly szomorú embernek lenni!
*
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Ülök s kinyílik zsebemben a puska.
*
... nyílnak a völgyben a kerti virágok.
Nézem az arcomat — és belehányok...
*
Harmadnap olyankor, egy fölleges estén
Javában ügyködtem még szeretőm testén,
Mely akár az őskert, bánatom jelével
üzente: most sem éri be kevéssel.
*
Jer Osszián, ködös, homályos énekeddel.
Szophat Homér. Nótája már kutyának se kell.
*
Midőn ezt írtam
Tiszta voltam s kúrtam.
*
Mint a Montblanc csúcsán a jég —
El se kezdtük... már eltol. Elég.
*
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Kádban baszott és sálban egy Dizőz.
*
Gyülöllek, távol légy, alacsony tömeg!
(Így legjobb nőim senki se kúrja meg.)
*
Első s utolsó mindenik dalomban:
Vágom a fát, helyett ed, hűvös falumban.
*
Anna örök, mert Annát én szerett em!
Mozdulok — és őt ölelem szeszekben…
*
Magam vagyok.
Hagyom.
Fáj a faszom.
Nagyon.
*
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Szalvétán főtt tojás.
Fasírt halom. Falom.
*
Mint aki a sínek közé esett .
A vonat meg nem mint jött . Megesett .
*
Zúg, repes, árad a tücsökzene,
Gondolkodom, gombolkozzak-e be.
Az égi róka ballag már, a hold.
Éledezőben, ki alatt am volt.
*
Káplán leszek az érsekujvári plébánián,
Vagy elhalálozok egy tetű belakta pinán...
Hozzászólás