hirdetés

Hálás rágondolás Balassa Péterre

2003. július 3.

Ha elbúcsúzunk egy jóbaráttól, azt kérjük, gondoljon ránk. Ez nem azt jelenti, képzeljen el minket, s nem azt, hogy valami képet alkosson rólunk, hanem azt, hogy maradjon velünk. Ilyen kérelem az olvasás is. Hálás rágondolás valami kimondhatatlanra, amely a költészet révén és általa is velünk marad. ,,Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben" - mondják az emmauszi tanítványok a Mesternek, amikor még nem ismerik fel.  (B. P.)      

hirdetés

A fekete ikonosztázion jobb oldalához húzom a vékony létrát, megyek fel egészen a mennyezet alá, a szép, vékony létra íjként meghajol, Ady, Adorno, Andric, Arany, Babits (könyveik máris mind segítenének, kinyílnának, a könyvtár értelmezi magát, széttárulnának, a Költő máris tudja, melyik két sorára lenne nekem most szükségem:
     
     Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
     Te vagy álmok s hópelyhek menedéke...

    
Igen, pontosan, akár meg is állhatnánk itt, leemelve a kis fekete bibliapapírra nyomtatott könyvet, hogy a Sárba veszett hó című verset elemezzük a Miért? néhány mondatával természetesen: Nemcsak a filozófus, a költő is olyan barázdát húz a nyelvben, mint a földműves a földjén. Hűséges marad a földhöz; benne áll a földi létben; látni kell, hogy ez mindenkori lázadás azzal a jelennel szemben, amely elszakad a helytől, a földtől, a van szó érzékelésétől; az Esztétikai elmélet is tárulna már, esetünkben, az Interpretáció, kommentár, kritika kis fejezeténél, igen, mármint hogy e formák által boldoggá tétetik a mű, ezt elfogadná, örülne, ha egész művét e gondolat alapján próbálnánk értelmezni, boldoggá tétetik a mű, hogyan boldoggá tenni a művet, elfogadná a folytatást is, hogy a boldoggá tevés mellett e formáknak filozófiává kell erősödniük, ám mi ezt nem tudjuk, mármint hogyan is erősödik valami filozófiává a mi nyelvünkön - szedem le, ott a jobb sarokból Péter könyveit, látom, noha a nagy ezüstkönyvet rakom alulra, kétszer is kell fordulnom. Lenn a franciaágy sarkára pakolok, kapaszkodom tehát vissza ismét az íjként hajoló, vékony létrán. És ahogy a második rakás könyvvel indulnék alá, a szobára találok pillantani. Megállok, akár egy pók, itt fenn van belőlük, orosz takarítónőnk libaszárnya ide nem ér fel, próbálok kényelmes pózt találni, bevackolni, beékelődni, jóllehet nem vagyok tudatában, hogy akár egy íjvessző, a vékony, fekete létra minden pillanatban kilőhet a marék könyvvel. Az ágy, az immár rongyolódó pachworkkal - még Amerikában, Columbusban vette Jutka (épp most jelentkezett egy veszprémi textiles lány, aki egyszer, még új korában megcsodálta, hogy örömmel rekonstruálná (hogyan újradarabolni, újrafoltonfoltozni, újramontázsolni, hogyan újraírni ami per definitionem eleve abszolút szétírt, egy pachworkot?! - van a nagy amerikai festőnek, Andrew Wayethnek egy képe, amelyen egy csodálatos pachworkkal leterített ágyon, kiterített idős, szürkeruhás, majdhogynem fekete embert látni, ez az idős ember különben Wayeth más képein is felbukkan, már-már azonos fekete, vak hősével, na már most azért mondom, hogy fantasztikus Wayeth pachworkja, mert szinte az egész amerikai absztrakt expresszionizmus eredményeit - Pollock jól ismerte az indiánok művészetét - kamatoztatta elkészítése közben, úgy is mondhatnánk, hogy egy nagy homage az a pachwork!), szemben a pachworkkal letakart ággyal, az ablak alatt, a preparált, nagy, szobába zárva szinte hatalmasnak tűnő, szürke gém, amely egyik üvegszemével az ágyat, a mindenkori alvót figyeli, őrzi álmát, a másikkal lesi a kinti baromfiudvart, madársereget, falnak döntött csónakunkat, az alacsonyabb polcokon nagy tengeri kagylók, kínai dobozok, a szabad falrészek túlzsúfolva képekkel, az üveges szekrényben egy palackba húzott hajóval kitámasztott Muzsika-szám, födelén Kurtág fotójával, az ismert horvát festő, Knifert Meander-sorozatának néhány lapja, egy fotó a befagyott Velencéről, amelyen gyerekek hólabdáznak... Arra gondolok, visszapillantva a palackba épített hajóra, egyik könyvében valahol ír egy óceánjáróról, persze Ulrich könyve kapcsán, amely a töredékesség, a szétesés határán imbolyog, ha nem egyenesen törmelék, írja, meddőhányó, kibelezett óceánjáró, tündöklő roncstelep, amelyet valahonnan elvonszoltak, és útközben általalakult, hátára fordult, mint egy fényes , ízeltlábú rovar, valahol, egy másik könyvében pedig a bárkáról ír, mondván Kedvenc állatom tehát, amelyet magammal vinnék a bárkára - maga a bárka. A bárka - így szól hozzám a szöveg - nyilvánvalóan élőlény. Élő, úszó sziget. Útjáról, mozgásáról semmit sem lehet tudni, végig áll és hagyja magát. S ha már hajó és a vizek, ha befagyottak is, akkor a csillagok, mert noha Babits kapcsán előbb a Babits-filológiáról írt tanulmánya jut eszembe, az, ahogyan a datálások, papírfajták, lejegyzésmódok, írásjelek differenciáinak mikrofilológiai világán keresztül Kelevéz Ágnes helyenként fölülírja az értelmezői hagyományt az ,,objektív" költőről, a Töredék a korszellemhez című esszét így indítja ugyanis: ,,Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagokra" - írja Babits 1928-ban az írástudóról, s hatvankét évvel később minket, engem, talán majdnem mindnyájunkat továbbra is ez foglalkoztat. Még gyanakvóbban, még elkeseredettebben, közöny és felháborodás határán - hogy hát hihetünk-e abban, hogy értelmes még egyáltalán ez a kijelentés. Ugyanis ha igen, akkor sem egészen veszélytelen ez a hit, az ideológiai forradalmak szörnyű századának végén. Nézem, próbálok megállapodni egy-két pontnál, igen, Kurtágnál talán, hiszen kérdeztem, faggattam is a jubileumi koncertről, ahogy Mártával egymás mellett ültek, játszották a Játékokat, az a legnagyobb történelmi eseményeink egyike számomra, mondtam neki, az én történelemkönyvemben ilyesmik vannak. Vagy mégis a meanderek tisztaságánál, Knifer, e nagy aszkéta és Kurtág rokonságánál kellene megállapodni, ahogyan Knifer egész életében alapozza, ismét és ismét fehér festékkel megy át - át menni -, ahogy fehér festékkel megy át a nagy vásznakon, hogy majd ráfesthesse a fekete meandert...
    
Itt aludt Péter. 
  
Második éjszaka biztosan megértette, miért variáltam beszélgetésünkön (néhány doktoranduszát hozta el Palicsra, hogy Nietzsche A történelem hasznáról és káráról beszélgessünk), a káosz megszervezésére csupán, mármint hogy a káosz mibenlétéről kellene tudással rendelkeznünk, káoszbanlétünkről, hogy azután satöbbi. Megmutattam a lebombázott meteorológiai állomás (Camus és Sartre is volt meteorológus, mondtam) mögött a Vértavat. Második éjszaka minden bizonnyal másképpen nézett szét a szobában. De olyan sűrű volt a programunk, noha alig tízen, mégis elegen ahhoz , hogy ne maradjon idő afelől kérdeznem, hogyan aludt, zavarta-e a szürke gém tekintete, nem kellett volna elfordítanom, netán ki is vinni a szobából, vagy legalább elmesélni, hogy családi trófea, meg hogy a Wilhelm-dalokban is így áll, állok a szürkeségben, a szürke gémmel, hogy fiam filmjében is felbukkan, ha nyugodt idők járnak, itt landol nálam, figyel, ő biztosan tudja felijesztett-e a kakasok hajnali rikoltása, a tömérdek énekesmadár zuhataga, Niagarája szinte, a csalogány csattogására berezonáltak-e a horganyozott csatornák, ablakpárkányok? Még mindig fenn, a keskeny fekete létrán, a mennyezet alatt hallgatom a szobát - ahogyan Péter hallhatta. Arról sem beszéltünk, hogy ez a teraszunk itt valójában újvidéki teraszunk kissé bővített változata, újvidéki teraszunké, amelyen még a nyolcvanas években valamikor, szép csöndben átbeszélgettünk volt egy éjszakát. Lassan alászállok az utolsó rakománnyal. Leülök a pachworkkal terített ágy szélére, rakosgatom a könyveket, beleolvasok a dedikációkba (a KÉK JEGYÉBEN írja az egyikben, s máris látom Péter tekintetét, ahogyan az Írók boltjában, miközben a Kéktőgolyóról beszél, szinte észrevétlen kiveszem táskámból, s kitárva elébe csúsztatom édesapám fekete tokban lévő festékes musztereit, amelyeknek kis üvegcséi adják alkímiám alapanyagát, látom Péter tekintetét, boldogságát szinte, ahogy a majd tízféle kéket silabizálja, igen, ezt az arcát őriztem meg, noha fönn még a sárról értekeztem, ezt a KÉK JEGYÉBEN lévőt őriztem meg, noha igazán a zenében adatott meg neki ez a közeg elsősorban, valamint Leonardo mosolyában még talán), rakosgatom újra, talán hogy milyen sorban lapozzam át őket, rakosgatom, s akkor látom, valami nincs rendben e könyvhalomban. De mi?! Újrarakom. És akkor látom: a Halálnaplóból két példány van. Nézem a dedikációkat, mind a kettő nekem, nekünk szól, az egyik december 15-én, a másik tíz napra rá, 25-én immár karácsonyi öleléssel. Nagyon fontosnak tudtam az első pillanattól ezt a könyvet, igaz, többszörösen is kívülről, a céhen, az országon miegymáson, könnyebb volt rálátni, alig van még egy-két hasonló könyv, amely ekkora erőfeszítést fejt ki szervesülési kísérletében: melyben legalább (?) igyekeztem nem összefüggeni. Biztosan vannak még ilyen könyvek, amelyek veresége időtállóbb a lektűröknél, bestsellereknél. Talán azért volt szükségem két példányra is. Mert ennyire fontosnak tudtam. De miért nem hagytam az egyiket a tanyán, vagy lányoméknál, pesti szobámban? Nézem, mind a kettő tele bejegyzésekkel, aláhúzásokkal. A tulajdonságok nélküli ember szétíródik, beleivódik életünkbe, tűnődik gyötrődve, az epika mibenléte fölött. Elég, ha csak hömpölyög... Egyszerre kell benne lennie a hallgatásnak és a bőbeszédűségnek. Hogyan van ez. Megyek fel ismét a vékony fekete létrán az ikonosztázionra, most a bal sarkába, mégis lehozom a kis bibliapapírra nyomtatott könyvet, hogy újra elolvassam:
     
     Fehér hópelyhek, pici melódiák,
     Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak, 
     Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
     A sárnak.

     
Mert ugye, kivel lehetett volna ezt végigtárgyalni, mármint e pici melódiák mibenlétét, valójában a milyen régi e daltól indulva, kivel, mint Péterrel, aki például azt mondta Nino Rotáról, hogy a hatvanas-hetvenes évek mahleres Johann Straussa, máshol meg csak annyit, hogy Krizantémok (egy korai Puccini-kvartett), mire én Csáthra utalnék, mármint hogy Puccini újrahallgatja az életet, Istenem, újrahallgatni az életet ilyen dalokban, pici melódiákban, de folytassuk még egy kicsit:
  
     Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
     Óh, szép a semmi, de jobb a valóság.
     Jobb a sár, mint a köd-kertben
     A rózsák.


Fenn ragadok, beszorulok a mennyezet alá, csak így tudom kezelni, olvasni, visszadugni a könyvet, ha lepillantok a gémre, a pachworkra, szédülök, nem szoktam meg ilyen magasról tekintgetni alá, a hangya, a béka perspektíváját gyakorolom, legjobb esetben, Kosztolányi nyomán, a légyét, a legyek bálját, a fekete íj mind jobban feszül, behúzódok még jobban, nem értem, mit akarok a hóval, sárral, köd-kerttel, hiszen hát szinte elviselhetetlen a kánikula, Varga Mátyás barátunk üzent, gondoljunk Péterre, meg kell majd kérdezni tőle egyszer, a mottóul választott mondatokra gondolt, amikor azt üzente, gondoljunk Péterre, de valahogy ezt a napot mintha elvétettem volna, tegnap-tegnapelőtt hűvösebb volt, elterveztem, reggel lemegyünk Belgrádba, meg kellene néznem egy kiállítást, mondtam, de hát az 350 kilométer, mondja Jutka, hallgattam, egyrészt nem is voltam tudatában, hogy már ilyen messzire csúszott tőlünk, másrészt még korán volt, még hűvös volt, Jutka nem szól, nem zsörtölődik, de mégis mintha mondaná, azért ilyen luxust csak mi engedünk meg magunknak, egy kiállításért, ebben a kánikulában, mert Újvidék körül a kánikula szinte már felgyújtja a kocsit, Belgrád túltelített, lehetetlen parkolni, dudálnak, idegesek, több mint egy órát körözünk, s közben szétüthetnek bennünket.

Egy Párizsban élő festő kiállításáról van szó; 1951-ben kivonulnak a belgrádi akadémiáról, pedig hát a Pesten tanult nagy festő, Tabakovic volt a tanáruk, és Zárában kezdenek el festeni. Hogy a következő évben már az Adriáról Párizsba menjenek, festőnk azóta ott él. Igaz, közben, Korculán, szinte a Korculai Nyári Egyetemmel (ami mégiscsak az egyik legfontosabb szellemi góca volt a kornak) párhuzamosan, Vela Lukában, immár nyugati művészekkel, ismét művésztelepet szervez. Én, az az igazság, az elmúlt 13 évben imádkoztam ezekért a festőkért, ne csináljanak valami butaságot. Majdhogynem imádkoztam most is, ahogy a Kosanicski venacon beléptem a termekbe. A spontán ecsetkezelés, az abszolút festőiség hirtelen megzavar, többször elölről kell kezdenem, le kell hűlnöm, hiszen még mindig robog velem az égő kocsi. És akkor lassan megfog egy három kis négyzetforma képből összerakott együttes, kettő egymás felett, a harmadik az alsó mellett. Kék, zöld és viola tenger, sejteni, itt-ott akárha hanyagságból engedne alá látni, illetve a zöldnél alul aláhúzza, a violánál körül szinte be is keretezi az alsó réteg, igen, mindegyik feketével van aláfestve, valami megtisztulása az anyagnak, az ecset boldog munkája valahol Pissarro kicsi motívum nélküli meleg, forró képei és Rothko fata morganáin túl, avagy innen. Igen, három ehető kis olaj, olajfestékkel kent felület, teszem azonnal hozzá, mert emlékszem, rálapoztam (GYŐZÖTT AZ OLAJ - egy tavalyi piszkos háború után létrejött örökkévalóságról beszél nyíltan), három isteni felület a kátrányon.... Ezt igazolja a szomszéd nagy kép, ahol a horizont és a tenger is fekete, csak oldalt sejlik valami kék. Igen, úgy kell kicsikarni, hogy mondhassam majd: A KÉK JEGYÉBEN. Már örülök. Hogy egyáltalán lenn dolgoznak olykor Korculán. És akkor megpillantom, jóllehet éppen egy kisebb teremben a képem. Amiért minden bizonnyal jöttem. Jönnöm kellett. Hogy majd mesélhessek róla Péternek. A KÉK JEGYÉBEN, jóllehet kék ezen a képen aztán tényleg sehol. Az ember és a hajó. Sötétszürkén szakad az ég, fönn, lenn is egy-két kis helyen kilátszik a sárga alapozás, a nyár, még a camus-i, mondanánk. És a jobb oldalon: a fehér hajó, két kéményéből intenzív fehér füst nyomul az általános szürkeségbe. Talán utalhatnánk Fellini És a hajó megy... című filmjére, nem tudom. Ugyanis az ember mint olyan (eddig, régi képein ez az emberforma fehér, talán gipszből készült mellszoborként bukkant fel, sötét felhőkarcolók között, egy műteremablakban) feketén mered ki a vízből, valami fehér eső veri, de csak őt, vagy apró habok fodrozzák körül a szürkeségben, s ez zavaró, a nosztalgia, a szép sétahajó, ám ugyanakkor a kátránytenger képzete is, az ember mint olyan talán már a kátránytól ragyog, igen, talán Fellini filmje, ám egy vízbe esett ember szemével, jóllehet ez az ember nincs kétségbeesve, kimered sötéten és értelmezhetetlenül, illetve egy anekdotával tudnám csak oldani valamennyire ezt a különös, majdhogynem büszke tartását (büszke büszt), ha lehet még oldani valamit is, egyik barátom fia ugyanis egy ötemeletes sétahajón, a világ tán legszebb sétahajóján zongorázik, amely, ő mesélte, a minap, Ibizánál korallzátonyra futott, Woter! Woter!, kiabálta mindenki, kiszaladtam a kajütből, mesélte, és a hegedűsöket láttam, ahogyan iszkolnak fel hónuk alatt a hegedűvel, ők meg azt kiáltozva, hogy Mentsd a hangszert! A hangszert!, de hát én mit csináljak a zongorával, gondoltam, vettem egy-két asztalterítőt és rákötöztem magam a zongorára, mire jöttek a hegedűsök, jaj, fölveszel bennünket is erre a fekete tutajra?! Végül is nem süllyedt el, leoldozták a fekete tutajról, visszavontatták őket Hamburgba. Mind a két Halálnapló tele jegyzetekkel, pörgetem, s ha Fellini nevét látom, megállok, jóllehet Tarkovszkij e könyvben a filmrendező. Ezért marad számomra mindig fontos az elsüllyedt 19. század utolsó harmadának szecesszión innen, romantikán túli, árnyékba burkolózott, alig meghatározható kultúrája, ez a vitális kolonoszi Spatstil.(Fellini '14 nyarán, tehát a múlt század igazi utolsó évében játszódó hajófilmje, az És a hajó megy... is e későiség fura nagyságáról beszél.) Korszak - most, az ezredvégen -, nem tudom, létezik-e még az elsüllyedt századvégnek ez a szava, a korszak mint ölelés. Lám, ismét milyen szép kategória mutatkozik, jóllehet csak az erőfeszítés, a szenvedés volt, mármint az ára a méltóság megőrzésének, s ha most hirtelen nem is találom a könyvekben a megfelelőbb kifejezést, csak Péter szenvedte ezt meg ennyire, én legalábbis másról nem tudok, de hát nem az én dolgom az ilyenfajta értékelés, én csak Péterrel akartam maradni, jóllehet ide felszorulva, ráadásul egy fekete íjba illesztve, mert mire hazaértünk, már várt a hír, hogy hajnalban, csak a jóbarátra akartam gondolni, nem képet alkotni róla, egy képről mesélni neki, gondolni rá hálásan, vele maradni, ahogy írta (A KÉK JEGYÉBEN), mert különben csak szótlanság van és motyogó töprengés. Állandóan elered a munkánk vére. 
     

Tolnai Ottó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.