hirdetés

Halász Rita: Pelikán

2017. október 18.

Szeptember 27-én nyílt meg a Fehérvári Irodalmi Napok. Az alkalomból Németh Gábor vezetett irodalmi biciklitúrát, amelynek során a város kulturális életében pótolhatatlan szerepet játszó, fájdalmas hirtelenséggel elhunyt Garami Richárd három biciklitárolóját avatták újra. Másodiknak Halász Rita írását olvashatják.

hirdetés

Halász Rita: Pelikán

Sötét van, minden fekete. A pelikánt keresem, azt mondtad, meg fogom találni. Meg azt is, hogy vegyek egy jó úszószemüveget, szükségem lesz rá. Igazad volt. Egy ideje hármas levegővel úszom, így változatosabb, és a nyakam sem gémberedik el. A zsír, amivel bekentem magam, már rég beszívódott, és apró homokszemcsék kezdik dörzsölni a combhajlatomat. Fáj a fülem, meg kéne igazítani az úszósapkát, de félek, kiesek a ritmusból. A víz és az ég összeér, egybeolvad, néha nem tudom, úszok vagy repülök. A pelikán ötvenhat kilométer per órával tud repülni, emlékszem, szorgalmiból utánanéztél, csináltál plakátot, kaptál érte kisötöst. Hosszú csapásokkal haladok előre, könyök magasan a víz fölött, kar a fül mellett. Kifúj, egy húzás, kettő, három, oldalra fordulás, levegő. Volt időm összerakni a mozgást, egy éve indultam útnak, egy éve úszom a semmibe. Azt mondtad, nem kell félnem, nem tudok eltévedni. Amikor a pelikán fehér tolla feltűnik a távolban, tudni fogom, megérkeztem. A sötétséget hamar megszoktam. A magányt, és hogy csak a víz csobbanását hallom, nehezebben. Fogy az oxigén, beleszédülök, mint amikor nyáron túl gyorsan ittam a hideg vizet. Oldalra fordulok, nagy levegőt veszek, elölről kezdem. Köhögnöm kell. Víz folyik a számba, lenyelem. A mozgásom szétesik, nehezen találom meg a ritmust. Jobb talpam begörcsöl, próbálom kifeszíteni, fáj, szeretnék megkapaszkodni, de nincs mibe, egy helyben taposok. Hangokat hallok messziről, gurgulázó nevetést. Kiáltanék, de eszembe jut az a délután, amikor elmeséltem neked a konyhában, hogy elindulok megkeresni a pelikánt. Azt mondtad, a ritmus a legfontosabb, ha az megvan, menni fog. Csak a hosszú lábú nőkre vigyázz, suttogtad. A hosszúlábú nők a pelikán előtt úsznak. Csivitelnek, mint a kismadarak, nyújtogatják a nyakukat, gumimatraccal és szőlőcukorral kínálnak, lesz náluk ragtapasz és békauszony. Kérdezgetnek majd, tudtad-e, hogy a pelikán ötezer kilométert repül megállás nélkül, hogy a fesztávjuk több mint három méter, hogy a csontjuk üreges. Ha válaszolsz, lehúznak a mélybe. Ússz tovább, és csak a ritmusra figyelj, mondtad a végén, és beleharaptál egy kovászos uborkába. Hosszú ideig csendben ültem az ablak előtt, néztem az áprilisi esőt, nem kívántam az uborkát.

Minden úgy van, ahogy mondtad. A hangjuk egyre közelebbről hallatszik. Kedélyeskednek, kérdezősködnek a hosszúlábúak, de nem válaszolok. Rendezem a mozgásomat. Vállak lazán, kar hosszan előre, könyök magasan. A nevetés halkul, újra csak a víz csobbanását hallom. Távolról halvány fény fehérlik, a pelikán kitárta szárnyait.

 

(Leadkép: Oláh Gergely Photography)

Halász Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.