hirdetés

Halász Rita: Triptichon

2017. szeptember 27.

Azon gondolkodom, vajon eddig is ilyen nagyvolt-e a melle. Két hetet hiányzott, talán megcsináltatta. Nézzék meg, folytatom, képileg mennyivel izgalmasabb a pokol, a kifacsarodott testek, eltorzult arcok. A menny unalmas, mindenki egyforma tekintettel, mereven áll egymás mellett. – A Hévíz folyóirat idei dupla számából Halász Rita szövegét ajánljuk.

hirdetés

HALÁSZ RITA
Triptichon


Piros és forró, az emberek jajgatnak, így képzeltem sokáig. Ha valami rosszatcsinálok, odajutok. Ellopom az öcsém túrórudiját. Emiatt még nem, ez bocsánatos bűn, az Isten szemet huny. Ha önkielégítek, pokolra jutok. Ha elválok a férjemtől, akkor is. Ha megver, nem jut pokolra, mert én provokáltam.

Anya, szerinted van pokol? Öt és fél éves, a póniját szorongatja. Keverem a krumplilevest, megkóstolom, talán tárkony kell még bele. Régen mindig volt a kamrában, anyósom hozta ecetesen. Amióta elváltam, se kamrám, se tárkonyom. Miért kérdezed ezt? Szorongatja a szárnyas rózsaszín pónit, a lila csillámok már alig látszanak. Mindenhova magával viszi, mindenkinek magyarázkodom, nem én vettem. Apa szerint van pokol, mondja. És szerinted? Bólogat. Nem néz rám, a pónit szorongatja, az egyik lába kezd leválni, három hónapja ígérem, hogy megvarrom. Fél hat, már csak két óra és leteszem aludni. Megiszom majd egy-két felest, pornót nézek, maszturbálok, legyen már nyolc. Apa szerint te a pokolba jutsz, mert elváltál tőle. A templomban azt mondtad, nem fogsz elválni soha. A tejfölt a levesbe kanalazom, nincs türelmem kavargatni, kicsapódik. A pokol rózsaszínű plüss pónikkal és ízetlen krumplilevessel van tele.

Az órán egy Bosch-festményről beszélek. A kép előterében meztelen emberek várnak az utolsó ítéletre, középen a szőke hajú Szent Mihály a lelkeket mérlegeli. Akit balra küld, a pokolba megy, akit jobbra, a mennybe. Miért van férfi neve, amikor úgy néz ki, mint egy nő, kérdezik. Nyílik az ajtó. Elnézést, tanárnő, a késésért. Az órára nézek, húsz perc, intek, nem gond, üljön le. Folytatnám, de hosszan meséli, miért késett. Azon gondolkodom, vajon eddig is ilyen nagyvolt-e a melle. Két hetet hiányzott, talán megcsináltatta. Nézzék meg, folytatom, képileg mennyivel izgalmasabb a pokol, a kifacsarodott testek, eltorzult arcok. A menny unalmas, mindenki egyforma tekintettel, mereven áll egymás mellett.

A repülőtéren átverekedem magam a tömegen, néhányan lökdösődnek, nem nézek senkire. A számon keresztül veszek levegőt, hogy ne érezzem az izzadságszagot. Meleg van, nagy masszaként párolgunk. A bőröndöm nehéz, alig bírom húzni. Elnézést, s’Hertogenboschba szeretnék menni, jó helyen vagyok, kérdezem az előttem álló nőt. Sosem hallottam még Sertogenfosról. Sertogenbos. Bével, mint a festő, javítom ki automatikusan, és az orrából kiálló három szőrszálat figyelem.

Anya, nem akarom, hogy a pokolba menjél, mondja, miközben kavarok a levesen, és teszek bele még egy kevés sót. Kérdezem, milyen szerinte a pokol. Azt mondja, piros és fekete, van benne kicsi lila. Barna, patás emberek összevissza hajladoznak, mert fáj a fejük és hányingerük van. Eszembe jut a Bosch-kép, a görnyedt emberek, igaza van, tényleg hajladoznak. Ne aggódj, mondom, és az ölembe veszem. Ha lenne is pokol, az Isten nem ilyen kicsinyes, hogy emiatt odaküldene. Hogy mi az, hogy kicsinyes. Hát hogy nem nagyvonalú. Hogy mi az, hogy nagyvonalú. Nincs kedvem magyarázni, a póniját nézem. Na, gyere, mondom, és előveszem a tűt meg a cérnát.

Tanárnő, igaz, hogy Bosch szedett valami pszichedelikus cuccot, kérdezi, miután hosszas kotorászás után előveszi a füzetét. Nem tudjuk biztosan, mondom, de lehet. A Wikipedián olvasta, hogy Bosch boszorkánykenőcsben utazott, aminek erős a hallucinogén hatása. Hosszasan meséli a kenőcs hozzávalóit, csattanó maszlag, beléndek, ebszőlő, csucsor, nadragulya. Kanyarodjunk vissza Boschhoz, mondom. Csörög a telefonja, elnézést, ezt fel kell vennem, mondja, és kimegy a teremből. Biztos, hogy nem volt ekkora melle. A tanárnő szerint van pokol? Nem jelentkezik, elnyúlva fekszik a padon, szemüveges, múlt héten még szőke volt, most barna, szokatlan. Nincs. Hamar rávágom, határozott a hangom. Felül, nyújtózik. Szerintem sincs, örülök, hogya tanárnő is ezt gondolja.

Hasogat a fejem, a hányinger erősödik, a repülőtéren ötpercenként hozzám ér valaki. Fellöknek, kérdeznek, rálépnek a lábamra. Órákig várakozom, mire sorra kerülök. A pultnál fiatal, szőke fiú. Elveszi a bőröndömet, a keze hideg, az enyém nedves az izzadságtól. Az arcát figyelem, van benne valami nőies, talán az arccsontja, vagy a finoman ívelt szája. Negyvenhárom kiló, mondja száraz hangon. Ne vicceljen, fel sem tudnék emelni annyit, alig pakoltam pár dolgot. Nem mond semmit, hosszú mutatóujjával megkopogtatja a kijelzőt. Nézze, ez a bőrönd biztos nincs negyvenhárom kiló, de ha magának ez kell, kiveszek belőle pár dolgot. Rázza a fejét, közben mosolyog, sajnálom, erre nincs lehetőség. Akkor kifizetem a túlsúlyt. Arra sincs. És akkor most mégis mit csináljak, kérdezem. Egye meg. Parancsol? Szájába veszi, összerágja, lenyeli. Maga most viccel, könyvek vannak benne meg ruhák, néhány jegyzet, tudja, konferenciára készülök. Leszarom, hogy hova készül, szólal meg a mögöttem álló nagydarab férfi. Nem hallotta, mit mondott, egye meg, nem érünk rá, tetszett volna előbb gondolkozni. Elnézést, de ne szóljon bele, mondom remegő hangon, és letörlöm az arcomra fröccsenő nyálcseppet. A pulthoz lépek, a fiatal fiú kinyitja a bőröndömet, vastagon szőtt pókháló mindenhol. El akarok futni, de a nagydarab férfi lefog. Kiabálok, senki sem figyel. Körbenézek, a repülőtéren nyitott bőröndökből emberarcú sáskák rágcsálnak. A férfi a hajamnál fogva a pulthoz vezet, fejemet a bőröndbe nyomja, edd meg, amit főztél, sziszegi a fülembe. A forró gőz égeti az arcom.

 

 

A Hévíz 2017/4-5. dupla számának tartalomjegyzéke:

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.