hirdetés

A láthatatlan történet – 50 éve halt meg Hamvas Béla

2018. november 7.

Arra szorítkozhatunk, hogy jelezzük: azon a tájon vert gyökeret, ahol az európai bölcselet áramlatai megkésve, búvópatakokban keresték medrüket, amelyek közül Hamvas a tradíció forrásait kutató ambíciókban talált otthonra, az archaikumban lelte fel világát. – Hamvas Béla halálának 50. évfordulóján Szekeres Dóra, Modor Bálint és Jánossy Lajos kommentárjait olvashatják.

hirdetés

Mit jelent a 36 éves énemnek Hamvas? A múltat, a noszalgiát: azt a bizalmat, várakozást és robbanás előtti állapotot, amelyben a kamasz szivacsként szívja magába az ismereteket, érzéseket, mindenfajta új, bölcs és mindenképpen a megszokottól eltérő gondolatot, amellyel meg tudja alkotni, saját maga számára konstruálni önmagát. Pedig Hamvas se nem volt új, se nem volt forradalmi, egyvalami viszont volt, amelytől a tizenhat éves kori kereső, furcsa és kusza érzéseivel kezdeni mit sem tudó önmagam valami mást kapott. Ez volt a kulcs: valami más, valami személyes, valami, a dolgok mélyéhez, önmagamhoz férkőző iránytű - ezt jelentette akkor Hamvas, a kilencvenes évek végén nekem. Úgy olvastam, mint sokan mások: a bőrkabátom vagy hátizsákom zsebében hordtam egy-egy kötetét, Weöressel felváltva, füzetekbe jegyzeteltem ki sorait, barátnőimmel közösen vezetett idézetes könyvecskékbe gyűjtöttük a Hamvas-kincseket, rögöket. Hogy mit jelent most, húsz évvel később nekem Hamvas? Feladatot. Hogy megismerjem, hogy újra átéljem, immár mélyebben, érettebben. Hogy ne csak az idézni való, ismeretet átadó gondolkodót lássam benne, akit régen. (Szekeres Dóra)

Hamvas Béla: Eksztázis (részlet)

Ha az eksztázis sugallat, vagy ihlet, minden előzmény nélküli hirtelen felvillanás és nem tudatos fegyelem eredménye, sehová sem vezet. Olyan elszigetelt mozzanat és szemvillanásig tartó mámor ez, amelyet egy pillantás kelt, amikor valaki egy véletlenül keletkezett résen át a valóságba lát, de még mielőtt arra feleszmélne, a káprázatba visszazuhan. Ihlet, vagy sugallat az ember tudatának szerkezetét nem változtatja meg. Nincs koncentráló és tisztító hatása, nem kelt megnyugvást és bizonyosságot. Lásd, kevés kivétellel, az egész költészet, zene, művészet, tudomány, filozófia!A diszciplinált eksztázis természete és állandó légköre a meditáció. Ez a tudat-módosulások eltüntetésének eljárása (dhjána-héjász tad-vrittajah). Ez a távlat. Ez a megnyugvás gyakorlata. A meditáció atmoszféráját a választott objektum állandó szemlélete teszi koncentrálttá és nyugodttá. Meditálni bármilyen lelkiállapotnak megfelelő tárgy fölött (jathá-abhimata-dhjánád vá). Három nagy objektum van, tulajdonképpen három fokozat, az Én, az Isten és a semmi. Mind a három projekció ezúttal tudatos. Semmi sem olyan fontos, mint ilyen kivetítést tudatosan végrehajtani és eksztázis-objektumot teremteni. A világ úgy, ahogy az ember látja, kivetítés, de nem tudatos. És nem is az egyéni tudat projekciója (Na csa ékacsitta-tantram vasztu). A világot az én-fölötti egyetemes emberi tudat vetíti ki.


Füstölőket gyújtanak, almát hámoznak, és napszálltakor bort nyitnak az emlékére. Könyveiben az egyetlen utat látják, a profán szent sarujához zarándokolnak; Fényességünk, Hamvas!

Flegmán fittyet hánynak rá, indulattal helyre utasítják, kinevetik, a szellem szégyenpadjára küldik.  Ásatag és mérgező, visszahúzó, retrográd, a mélymagyar zűrzavar kútfője; Abzug Hamvas!

Hozzávetőlegesen e fenti, hol fellángoló, hol elcsituló tribünhangulatban, a kultusz és az antikultusz híveinek szembenállásában fulladt ki Hamvas Béla befogadás története.

Abban a dermesztő hagyományban vetettek neki ágyat, amelyben mindenki fekete-fehér és igen-nem.

A politikai gyanakvás illetve rajongás senkit nem kímél, ellenségekre zúdul össztűz, és bajtársakat véd szövetség.

Hamvas rendhagyó alakja a magyar szellemtörténetnek. Egyediségét első rendben itt, ebben a szövegkörnyezetben kell mérjük.

Alkotói pályájának ívét, annak szakaszait nem vehetjük sorra. Arra szorítkozhatunk, hogy jelezzük: azon a tájon vert gyökeret, ahol az európai bölcselet áramlatai megkésve, búvópatakokban keresték medrüket, amelyek közül Hamvas a tradíció forrásait kutató ambíciókban talált otthonra, az archaikumban lelte fel világát. Ez irányú, archeológusi terepmunkájában, az eredet feltárására tett, az alapító könyveket minduntalan megszólító, velük párbeszédben maradni kívánó erőfeszítéseiben nem volt egyedül, Szabó Lajossal, Várkonyi Nándorral, Fülep Lajossal, Tábor Bélával, Baránszky-Jób Lászlóval, Kotányi Attilával életét végigkísérően állt állandó eszmecserében.

Hamvas, olykor a Nietzschéhez közelálló, máskor a tőle elütő értelemben korszerűtlen szellem volt, vállaltan az. Az akadémikus keretek axiómáit zárójelbe tette, az egyházi kánont kétségbe vonta, a modernitás haladás elvű perspektíváját elutasította. A hanyatló ember történetét írta, a krízisekben időről időre megmutatkozó, az elrejtettre fényt vető szövegek, a láthatatlan történet elbeszélője volt.

Művei a szakrális, a transzcendens meghatározottságú, teremtett ember iránti elkötelezettség manifesztumai. Stílusa, esszéisztikus hanghordozása finom és erőteljes árnyalatokban gazdag.

Karnevál című regényéről Esterházy azt mondta, ha a maga idejében megjelent volna, más volna a magyar irodalom története.

Az sem elhanyagolható, milyen hatása volt a korabeli, hatvanas-hetvenes évekbeli neoavantgárdra. Elég Szentjóby Tamásra gondolnunk.

Hamvas konzekvenciáikra törő, mi több, azokból elrugaszkodó, minduntalan koncentrikus körökben mozgó észjárása, a pátosztól sem idegenkedő akcentusa, az igébe vetett hite ma is imponáló.

A varázstalanított kor (Max Weber), amelyben élnie adatott számkivetett sorsot mért rá. Nem ez ellen lázadt, a belső emigráció, majd a külső, a kitelepítés természetes létformája volt. Önazonossága kikezhetetlen.

Halálának évfordulóján fellapozva írásait, úgy tűnik, jócskán alá fordult a világ, megérett ítéletére. (Jánossy Lajos)

Hamvas Béla: Antikrisztus (részlet)

Az Antikrisztus, mondja Ferdinand Ebner, az Evangélium által keltett szellemi nyugtalanság legerősebb egzisztenciális megnyilatkozása. A nyugtalanság abban a pillanatban kezdődött, mikor Jézus első szavát kimondta:
— a zsidó népben, amely az elhivatottság bűvöletében, kettős rabságban, a rómaiak és saját hatalmasai alatt, rangjának megtartásáért küzdött, és a megszabadítót várta,
— de a tanítványok között is, akik egyébként többször aludtak mint nem.

Amit az Evangéliummal szemben történeti kereszténységnek hívnak, semmi egyéb, mint Jézus által keltett hallatlan irritáció eredménye. Kétezer évig tartó küzdelem, hogy az Evangéliumból semmi se valósulhasson meg. Jézus az embert olyan világba állítja, amelyet nem tud többé nem létezőnek tekinteni; olyan isteni lény elé, aki elől nem tud többé kitérni; saját lényének olyan eddig el nem képzelt fokára, amelyről nem tud többé nem tudomást szerezni. Úgy látszik a kitérés egyetlen módja úgy tenni, mintha semmi se történt volna.

2.

Az első mozdulat, hogy letépje magát róla, holott tudja, hogy ez nemcsak életének, hanem az egész emberiség öröklétének egyetlen komolysága, nemcsak saját de minden ember sorsának végleges rendje. Meg van zavarva korrupciójában, és ezért meg van zavarva földies kényelmében. Azt kellene tennie, ami a legegyszerűbb, de nem teszi. Nem látja be azt, ami egyedül értelmes, S nem fogadja el annak ellenére, hogy tudja, minden egyéb érvénytelen. Ez a hallatlan sötétség, amelyről János beszél, s amely a világosságot nem képes befogadni. Mert a sötétség szól Baader, nem a fény távolléte, hanem terror lucis, a fénytől való rettegés. A belátás határai körül tévelyeg, és minden lehetőséget végigjátszik, nehogy azt az egyet, ami kell, megtegye.

3.

Maga az Evangélium tanítása egészen rövid idő alatt elmerül az Evangélium ellen tanúsított ellenállásban. Az ellenállás teljes egészében reménytelen s kétségbeesett. De már nem látni, hogy van kereszténység, csak néhány tiszta és világos főt, aki egyedül áll. Nemsokára már csak az irritáció révén tudjuk, hogy kereszténység van. Hogy van valami, amit közmegegyezéssel elhallgatnak. Semmi sem jelzi, sem a vallásban, sem a papságban, sem a társadalomban. Már csak mint megtagadott és elárult van itt. Mint Antikrisztus van itt. Ez csinálja a történetet, és ez ösztönzi az eseményeket. Minél hangosabb és diadalmasabb tömeg veszi körül, az eredetről annál inkább megfeledkeznek. És amikor Nagy Konstantin a vallássá lett kereszténységet hatalomra emelte, már alig volt mit rontani.

4.

A hagyomány az emberi lét nagy formája. A nagy formának két jellemzője van, az abszolút orientáció és a transzparens egzisztencia. Egyik sincs a másik nélkül. Az értelem egész horizontja nyílt és érzékeny. Az emberi lény maga teljesen átlátszó. Mert a világ a maga egészében csak annak és olyan mértékben nyílik meg, akiben és amennyire a gondolat-szó-tett egysége szilárd. Minden hagyomány a nagy forma testetöltése.

5.

A hagyomány mindig ugyanazon a legérzékenyebb helyen törik ketté, ott, ahol az univerzális értelem és az átlátszó egzisztencia találkozik. A kettétört egység két darabja a vallás és a világ. Társadalmi megfogalmazásban a szellemi (brahman) S a lovagi (ksátrija) kaszt. A szó és a tett nem fedi egymást. A kettő viszonya, hogy egyik sem tud meglenni a másikkal, és egyik sem tud meglenni a másik nélkül. A vallás és a világ az emberi lét középformája. Itt válik ketté az individuum és a kollektívum. A társadalomban a szellemi és a kormányzói kaszt egymástól elszakad. Az emberi életben a szó és a tett elszakad.

6.

A középforma ismét kettétörik, filozófiává és tudománnyá. A szellemi kaszt hagyatékát a filozófia örökli, a kormányzói kasztét a tudomány. A filozófia mindig elmélet, a tudomány mindig gyakorlat. Idea és praxis. A filozófia nem tud meglenni a tudománnyal, de nem tud meglenni a tudomány nélkül, a tudomány sem tud meglenni sem a filozófiával, sem a filozófia nélkül, mert a létforma ott törött el, ahol az egység a legérzékenyebb. A filozófia a transzparens egzisztenciát akarja realizálni univerzális orientáció nélkül, a tudomány az univerzális orientációt átlátszó egzisztencia nélkül. A filozófia így lett önkényes, a tudomány pedig elmerült az értelmetlen ész démonizmusába. A legjellemzőbb példája ennek az emberi lét és eredet kutatási stratégiája, ami kettős alapra épít: a zoológiára és a masinizmusra.

7.

A hagyomány hitelességének mértéke a kinyilatkoztatás. Ez a mérték abszolút. A kinyilatkoztatás közvetlen. A kinyilatkoztatásban az igazságnak olyan köre nyilatkozik meg, amely bizonyításra nem szorul, mert a bizonyíthatóságon túl van. A kinyilatkoztatás az élet megértése abból, ami több mint élet. Hitelességet a hagyományon kívül csak a tudomány tudott teremteni. A tudomány hitelességének mértéke az egzaktság. Az egzaktság a kinyilatkoztatás nyomán és mintájára készült, de a kinyilatkoztatás egzaktsága sohasem tárgyi, hanem a kifejezés pátosza. A hagyomány és a tudomány hitelességének mértéke alapjában nem abban különbözik, hogy a kettőnek egymástól eltérő pátosza van. A tudománynak nincs igazsága, csupán valósága (úgy nevezett tényei), s ezért az egzakt tudomány valóság igazság nélkül. Ami annyit jelent, hogy abból, amit a tudomány mond, még ha a valóság teljes egészének meg is felel, nem következik sem mi. Nem megértés, csupán értesülés, és ennek egzisztenciálisan kötelező érvénye nincs.

8.

A tudomány ismét kettétörik természettudománnyá és szellemtudománnyá. A természettudomány a mágiából eredt, jellegzetesen ismeret és nem tudás, ezért áll a mechanizmus és a zoológia, nem pedig a humánum alapján. Következménye annak hogy a lét egy kategóriával szegényebb. Mivel csak valósága van, igazsága nincs, nincs érzékenysége az értékekre, ami annyit jelent, hogy közömbös és semleges. Ami közömbös, nem kényszerít állásfoglalásra, és még ez benne a legjobb. A természettudomány ezért végül szolgálni kényszerül, és szolgálja is Európában a hatalmi ösztönt, megalapozza a hazugságot, az erőszakot és a kizsákmányolást. A szellemtudomány tulajdonképpen beavatás volt, eredetéről azonban megfeledkezett. Egy részében természettudománnyá igyekezett válni, vagyis hatalmi (világnézeti) szolgálatba állt és eszményét az egzatság pátoszában kereste. Más részében mértékeit elvesztette és merő individuális önkénnyé vált.

9.

Sem vallás, sem filozófia, sem tudomány arra, hogy az ember abszolút tudást érjen el és életét megalapozza, nem alkalmas. Mindhárom az élet terhein való könnyítés, vagyis elrejtőzés az igazság elől. Életté leszűkített lét, amely abban a hiszemben van, hogy az élet önmagából érthető. Az igazságtól való elhagyatottság. A vallásban és a filozófiában a nosztalgia még él, a tudományban nem. Amit a tudomány mond, bármi legyen is, nem kötelez semmire. Igazság nélkül élni (aléthea nélkül, ahol alétheai a lét felé való nyíltságot jelenti), annyi, mint a Iéthében, vagyis elveszetten és elfeledve élni, rejtőzve, homályban, burokban, el bújva a turbában, nem tudomást szerezni arról, hogy az ember hol van, mit csinál, és annak, amit tesz, mi az értelme és következménye.

Hamvas Béla, mint oly sok mindenkinek, kamaszkori szerelem volt. Körbelengte a gimnáziumba leszivárgó mítosza. A B-listázott, az elhallgattatott, a fizikai munkára kényszerülő, az árokparton ezoterikus szövegeket fordító, a kertészkedés közben ezoterikus szövegeket termelő író, a modernista ember mítosza a tiszta forrás kereséséről. És mint a tiszta forrás tiszta vizének fogyasztója, az elfogyasztott tiszta vízből feldolgozott titkos tudás hirdetője állt előttünk a gimnázium kertjében, az enyhet adó gesztenyefák árnyékában, vagy ahol értük. A nem beavatott, nem titkos, nem tiszta tudás harcos ellenfeleként. Weöres Sándor, József Attila, Picasso, Bartók és Kodály rokona. Aztán ahogy kilábaltam a kamaszkorból, egyre kritikusabbá váltam a tiszta forrás modernista konstrukciójával szemben, egyre kevéssé lett kecsegtető a múltba vágyódó, a jelent ostorozó konzervatív indulat: valahogy így kopott apránként – a gyanússá vált Hamvas-mítosszal a munkáinak olvasása is.  A Karnevál maradt velem végig, amit újra és újra előveszek, mert nem kopik, ez a nagy és nehéz, bátor és ironikus, gyerekes és fennkölt furcsa regény, mely a közreadó és az elbeszélő kocsmai beszélgetésével kezdődik, hogy aztán újra elkezdődjön a könyvtárigazgató nehéz életével és halálával, aki annyira elbizonytalanítja a vörös hajú segédfogalmazóját, hogy az önmaga keresésére induljon. És az ő indulásával a harmadszor is elkezdődjön a kezdet(ek) bűvöletében és a tiszta források felsokszorozódásában álló  modern regény. Most Hamvas halálának ötvenedik évfordulójára nagy a kísértés, hogy az angyal, az érthetetlen tiszta forrás valamelyik futamát válasszam, de inkább azt a szatirikus részletet álljon itt a Karnevál első könyvéből, melyben pompázatosan parodizálja a fogalmi nyelv és fogalmi gondolkodás jellegzetes csapdáját, a fogalmi nyelv önjáróvá válását, s az ehhez kapcsolódó gondolkodás monomániáját, melybe talán egyszer-kétszer majd’ mindenki bele esik, aki a fogalmiság vonzásába kerül.
(Modor Bálint)

Hamvas Béla: Karnevál (részlet)

Barnabás Maximus az őskortudomány egyetemi magántanára volt, de a tanítástól visszavonult, és erejét kizárólag kutatásainak szentelte. Régebben az egyetemen több féléven át a pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot tartott, és ez a felolvasássorozat akkoriban "A nagy Ri" címmel meg is jelent. Barnabás abból indult ki, hogy az ősvallás, amely a történet előtt az egész földön, még Ameri-kában is elterjedt Ri főisten tisztelete, amint a név mutatja. A kultusz valószínű központja Afri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzori tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elő-kelők (a görög ari-sztosz, amiből a mai ari-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spiritus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Erről a helyről vándoroltak aztán ki például Bari-ba, Agri-gentunba, Antivári-ba, Kori-ntoszba, Pári-zsba, Madri-dba, Alexandri-ába. Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sári, Biri, Mari, Teri, Kari, Piri, Feri, Gyuri. A római császárok részben még a nagy istenségtől való leszármazásban hittek, így Tiberius és Hadrianus. Az istenség színe vörös volt, mint azt a pi-t, vi-t szavak mutatják, és általában neki szenteltek mindent, ami hangos és erőteljes volt, példa erre: ri-kolt, ri-vall, ri-ad, ri-pakodik. Templomában a neki szentelt hetérák (ri-banc, ri-ma, latinul: meretri-x, törökül: huri) éltek egészen különös módon; úgy, hogy a folyó fölött hidat építettek és házakat, ennek emlékét őrzi a velencei Ri-altó. Hadserege is volt, amelyben a fő rangot a centuri-ók és a condottieri-k viselték. Az ősi tisztelet egyik távolabbi pontja Züri-chben, később pedig Bri-stoliban volt. Angliában a kultusz, mint a bri-tek neve mutatja, a Ri-chárdok és a Henrikek alatt még élt. Az istenséget Indiában az ari-ák tisztelték, és a ksatri-ja kaszt volt nekik szentelve. Később a tisztelet már a páriák közé süllyedt. Perzsiában a tisztelet jeleit a Tigri-s folyó és Dári-us király neve őrzi. A tisztelet elég korán meghonosodott Triest-ben és Ri-o de Janeiróban is, északon pedig a Missouri folyóig és az Ontari-ó-tóig terjedt, Norvégiában Kri-sztiániáig. A múltban egész Szibéri-a ezt az istenséget tisztelte, nálunk a Sabari-a szó jelzi, hogy a vallás magas fokon állt. Az istenség tisztelete igen hangos volt, ünnepein a piros színt viselték, és szimbóluma általában nem az egyenes, hanem a parabolikus volt (homori-t, dombori-t). Szent madara a ri-gó volt, szent állata a kutya, amit a mai Bodri szó őriz. Szent hala a heri-ng, szent gyümölcse a ri-biszke volt. Egyik legnagyobb szentélye a Földközi-tengeren, Santori-n szigetén volt, a kultusz innen származott át Algéri-ába, Etruri-ába, Bavári-ába, Ausztri-ába és Hungári-ába. A szent hegy belsejében az út titkos folyosókon át halad, ez volt a labiri-ntus, itt lakott a szent kakas, amely éjfélkor kukori-kolt. A nagy istenség egyik későbbi formája a Merkuri-us volt. A szentek közül Ciri-ll, Viktori-án és Flóri-án még tudtak róla. A középkorban a lovagok közül Tri-sztán. A játékok közül a kri-kelt és a mári-ás volt neki szentelve. Nevét némely közmondás őrzi, mint például: ököri-szik magában. Az istenségnek szentelt betegség a beri-beri volt. Ünnepeken nagy mulatságokat rendeztek (muri, dári-dó). A szent ételt, a ri-zst ették, és kukori-ca-(tengeri-) leveleket lobogtattak, az ünnepen humoros jeleneteket is adtak elő, innen a kari-katúra és a gri-masz szó eredete. Ezeknek az ünnepeknek a nyomait egész a Behri-ng szorosig követni lehet. A kultusz centruma akkor Canterbury volt. Az istenség szent köve a nefri-t, drága-köve pedig a beri-ll volt. Indiában az isten nevét a Kri-sna szó őrzi, de a ri-shi éppen úgy, mint a mai napig használatos shri szó is. Az istenséghez fűződő egyik mítosz azt beszéli, hogy fején papri-kakoszorúval született.

Barnabás Maximus mostanában rendkívül nagyszabású mű előkészítésén dolgozott, amely mű, mint mondani szerette, bizonyos tekintetben az egyetlen és első valóban tudományos könyv, az öszszes természettudományokat, történelmet, matematikát, logikát, lélektant, sőt a gyakorlati tudományokat is magába öleli, az erkölcsre, a szokásokra, a divatra, az öltözködésre, a játékokra, a sportra is kitér, s így Barnabás szerint az emberiségnek tízezer év óta függő kérdéseit rendezi, és végre megoldja. Megszámlálhatatlan ezer kötetből álló könyvtára az egész emeletet elfoglalta, itt élt hajnaltól éjszakáig szüntelen munkába merülten, házát csak ri-tkán hagyta el, inkább csak ha meghívták, mert társadalmi kötelezettségei alól magát nem óhajtotta kivonni. Sokáig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a világot körülutazza, legalább egyszer, hogy az emberi-séggel szemtől szembe találkozzék, és a népek életébe alkalma legyen a helyszínen betekinteni. Barnabás ezeket az értesüléseket elsőrendűen fontosaknak tartotta, s ezért kétezer-négyszázhatvanhat útleírást szerzett be, hogy a valóságról első kézből minél több adat birtokába jusson. Az utazás terve egyelőre nem valósulhatott meg, mert a prehisztória problémáinak végleges megoldása nélkül ebbe a vállalkozásba fogni esztelenségnek látszott. Mit lát az olyan ember, aki a múlttal nincs tisztában?

Hoppy, szólt Ágoston atya, tényleg nem jár el helyesen, amikor gyermekeit ilyen hóbortos nőszeméllyel nevelteti, micsoda bolondság!

Ne tegyünk úgy, felelt Barnabás, mintha ennél nagyobb bolondságot még nem láttunk volna.

Igaz, mondta erre Ágoston atya, de most el kell ismernie, hogy –

Ágoston atya szerzetes és a dogmatika tanára, gyakran eljött, hogy fontos kérdésekről beszélgessen, bár ő a maga részéről a tudományt csak a vallás segédeszközének tekintette, sok esetben vadhajtásnak, amely a vallás gyökeréből fakadt, és az eredeti anyafán túl akar nőni. Az értékek ilyen megzavarása ellen többször igen erélyesen tiltakozott. Régebben azt a tervet szándékozott megvalósítani, hogy Keletre megy hittérítőnek. Angolul és franciául meg is tanult, és egész sereg kínai jelet ismert, sőt a tibeti írást is tanulmányozta, igen, Tibetet akarta megtéríteni. Ágoston, Tibet megtérítője, talán szent lenne valamikor, szent Ágoston, a hippói püspök és szent Ágoston, Tibet megtérítője. Elég hosszú ideig fejében forgott, de aztán azt gondolta, hogy előbb a modern kornak megfelelő és időszerű szerzetesrendet alapít. A szerzet egyenruháját úgy gondolta el, hogy a csuha alatt csalánt hordanának –

Helyes, szólt Barnabás, elismerem, hogy az ilyesmi az embert rendkívül megkínozza. De honnan vesz ön télen csalánt?

A téli évszakban, válaszolta Ágoston atya, a csalánt valami mással lehetne pótolni.

Mire gondolt?

Apróra tört üvegre.

Kellemetlen, szólt Barnabás.

Valóban az, felelt Ágoston, de a modern emberben élő élvszomjúságot megfelelően ellensúlyozni kell, szerzetesrendem éppen ezen a gondolaton épülne fel –

A magam részéről, szólt Barnabás, nem kívánnék az ön szerzetébe belépni –

Én, válaszolta Ágoston atya, nem is tartanám önt erre érettnek –

Sőt, folytatta Barnabás, egyáltalán nem ismerek embert, aki darócruhája alatt üvegcserepeket kívánna viselni –

Barnabás azt ajánlotta, hogy az üvegcserepet esetleg a vezeklés ideje alatt hordanák, ritkán, évenkint egyszer, legfeljebb egy-két napig –

Ágoston erre azt felelte, hogy az üvegcserepet illetően nem tesz enyhítést, ő ebben a kérdésben –

Mikor Barnabás az üvegcserepek egészségtani hátrányairól beszélt –

Ágoston atya így szólt: helyes, nem ragaszkodom az üvegcseréphez, lehet vasreszelék vagy szög vagy más valamilyen éles ésszúró tárgy, de ha például szög lenne, akkor a szögeket időnként meg kellene tüzesíteni –

Bűnbánat idején? kérdezte Barnabás.

Többnyire, válaszolta Ágoston atya, de higgye el, hogy a mai korszakban, amilyen nagy a kéjsóvárság az emberiségben, ugyanolyan mély a szenvedés vágya is, az embereknek igényük van a szenvedésre, és ezt ki kell elégíteni. A modern kor a végromlás küszöbén áll, kicsapongásai –

A modern kor kicsapongásai, szólt erre Barnabás, nem lépték túl sem Athénét, sem Rómáét, sem Alexandriáét, sem Bagdadét, sem Bizáncét, sem Aztlanét, sem Pekingét, sem Allahabadét, sem Lhassáét sem - higgye el, ezt a kérdést én alaposan megvizsgáltam. Az emberiség tízezer éve már –

Helyes, szólt Ágoston atya, az üvegcseréptől elállok. A tüzes szög megfelel önnek?

Én, válaszolta Barnabás, nem óhajtok sem ebbe, sem más szerzetbe belépni. Én a vallás ilyen jelenségeit a tudomány által meghaladottnak tekintem. Az imént Wagram Hurenlatz művéről volt szó –

Hurenlatz álláspontját egyház- és vallásellenesnek tartom, felelte Ágoston atya, különösen ebben a kérdésben –

Hurenlatz kétségkívül túloz, amikor a tizennegyik fejezetben –

Én, szólt Ágoston, főként a kilencedikre és a huszonegyedikre gondolok.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.