hirdetés

Harag Anita: Magyarul; Családi anamnézis

2017. szeptember 13.

A recepciónál elkérik a beutalót, és megkérdezik, hányra jöttem. Hány éves, néz rám a recepciós. Huszonhét, mondom. És minek akar mammográfiára menni, azt magának még úgysem csinálnak, túl fiatal. Közbevágok, hogy beutalóm van, családi anamnézis... – A Litera bemutatja rovatban Harag Anita két novelláját olvashatják.

hirdetés

Magyarul

A laptop képernyőjét bámulja, fülében fülhallgató, de zene nem szól benne. Mindent hall, de semmit sem ért. Az első pár napban még nem tette be, várta, hogy amikor megszólal valaki az asztalnál, angolul fog beszélni. Nagyon ritkán beszélnek angolul, rajta kívül mindenki magyar. Kedvesek, segítőkészek. Ha találkoznak a folyosón, rámosolyognak, megkérdezik, How are you doing, aztán mennek is tovább. Még mindig tanulja, hogyan kell kiejteni a kollégái nevét. Ismételgeti otthon, a buszon utazás közben. Néhány nevet könnyen ki tud ejteni, de az Orsolyát és Enikőt nem bírja formálni a nyelve, az ajkak és a nyelv nem tudják megteremteni az ő-t, az Orsolya helyett Orsalját mond. A lakótársa egyik magyar barátnője próbálta tanítani a szavak helyes kiejtésére. Például a tündér sem ment, ez volt a barátnő kedvenc szava. Tunder, tunder, ismételgette, mire a lány, Anna, hál'istennek, egymás után mondta ki újra és újra a szavakat. Tün-dér, tün-dér. Tun-der, tun-der, válaszolta, Anna pedig ilyenkor mindig felnevetett. Már meg sem kérte, hogy segítsen az Orsolyánál és Enikőnél. Amíg nem tudja rendesen kiejteni a nevüket, igyekszik nem megszólítani őket. Ha valamelyiküktől mégis kérdezni akar valamit, megérinti a vállát. Az ő nevét alig ejti ki jól egy-két ember.

Első nap egy fiú vezette körbe. Szépen beszél angolul, amerikai kiejtéssel, nem ejti a szavakat olyan keményen, ahogy a magyarok szokták. Megmutatta, hol a nyomtató, a mosdó, a konyha, a kávégép, hol vannak a tányérok, milyen szabályok vonatkoznak a hűtőben hagyott ételekre és dobozokra. Ha otthagyja a maradékot a hűtőben, pénteken este mindent kidobnak, semmi nem maradhat bent a hétvégére. Megmutatott egy faliújságra kitett cetlit is, amin az állt, ne nyúljanak ahhoz a tejhez, ami bent van a hűtőben, mert az valakié, és nem free to use. Egyszer véletlenül megette egy lány joghurtját. Azt hitte, ami a hűtőben van, joghurt, tej, puding, azokat bárki megeheti, azért vannak. Otthon legalábbis így volt, free to eat. A faliújságon lévő cetliről teljesen megfeledkezett, annyira ideges volt első nap, alig emlékezett valamire a körbevezetésből. Másnap, amikor belépett a konyhába, hallotta, két magyar lány angolul kezd el beszélni, az egyikük szidni kezdte azokat, akik megeszik más pudingját a hűtőből. Nagyon elszégyellte magát.

Hatan ülnek a körasztalnál. Nincs kedve zenét hallgatni, mégis bedugja a fülhallgatóját. Ketten beszélgetnek, az egyikük jóval hangosabb, mint a másik, és sokat mondja a mondanivalója előtt azt a betűt, amit ő nem tud kiejteni. Próbálja kitalálni, miről lehet szó anélkül, hogy az arcukat, a mozdulataikat látná, a szavaikat értené. Sokszor játssza ezt. Eleinte mindig azt hitte, róla van szó. Megjegyzéseket tesznek rá, azt mondják, büdös, vagy nem áll jól a ruhája. Néha rákérdezett, hogy erről vagy arról az ügyről beszélnek-e. Nem jöttek zavarba, elmesélték neki, egyikük éppen azt fontolgatja, új albérletbe költözik, vagy a hétvégéről beszélnek, egyiküknek teljesen leégett a háta, otthon kókuszzsírral kente be, az mindenre jó. A leégett hátú lány néha az asztalnál fújja be magát parfümmel, kettőt fúj mindkét csuklójára, és szétkeni a nyakán. Bántóan édes az illata.

Most lehalkítják a hangjukat, közel hajolnak egymáshoz, a kezük majdnem összeér. Kibeszélnek valakit, valakit, aki esetleg nincs éppen itt, talán otthonról dolgozik. Egyiküket megbántotta, beszólt neki, át akarta nyomni másra a munkát. Vagy férfiakról beszélnek, a hétvégén valamelyiküknek randija volt, élménybeszámolót tart, de nem, nem mosolyog, nem is mérges, nem is unott az arca, nem úgy beszél, mint akinek volt egy izgalmas, de rossz, vagy unalmas, de mégiscsak randi randi estéje. Talán egy rokonuk beteg, most derült ki, igen, ez lehet az, Enikő megsimogatja a leégett hátú lány karját, és a csuklóján hagyja a kezét, hüvelyujjával néha köröz rajta egyet. Most Enikő kezének is olyan bántóan édes illata lesz. Amikor felnéz az arcára, mintha könnyes lenne a szeme, de ezt már úgy érzi, bebeszéli magának, és ez mégiscsak túlzás. Azonnal elkapja a tekintetét, nem akarja, hogy azt higgyék, leskelődik. Nem akarja, hogy azt gondolják, nem is hallgat zenét, hallgatózik, ezért gyorsan bekapcsol egy számot a youtube-on, ami az IT-ról jövő fenyegetések ellenére még mindig elérhető. Ha értene magyarul, hallhatta volna, mit beszélnek, talán mondhatta volna ő is, hogy nemrég halt meg a nagymamája, ezért kellett két hete szabadságra mennie.

Orsolya szervezi a csapatépítőt. Odajön az asztalukhoz, és magyarul kezdi el mondani, mi hogy lesz. Amikor befejezi, külön odajön hozzá is, ő leveszi a fülhallgatóját, és örül, hogy hallatszik belőle a zene, nem felismerhetően, pontosan milyen zene, de mégiscsak hallani a zenét. Team building, kezdi, holnap tizenegykor találkoznak a belvárosban, laser tagezni mennek, ne felejtse el. Utána beülhetnek a környéken valahova enni is, ha van kedvük, persze nem kötelező. Két óra szokott lenni, ennyi a minimum, amíg maradni kell, de annyi úgyis lesz, annál mindig több. Nagyon jó móka lesz, mondja magyarul Orsolya, móka, fun. Mindig új szavakat akarnak tanítani neki. Thank you, válaszolja mosolyogva, de nem teszi hozzá a nevét, Orsalja.

Korogni kezd a gyomra. Még csak fél tizenkettő, fél óra múlva mennek ebédelni. Mindig pontosan tizenkettőkor, felállnak és mennek. Az első héten hívták, jöjjön ő is, ha szeretne. Leszaladt a büfébe, vett a menüből, és felhozta, mint a többiek. Néhányan hoztak maguknak ebédet, már melegítettek, mire felért. Megterítettek, lefoglaltak egy hatszemélyes asztalt a konyhában. A mikró tetején már tányérok sorakoztak, így jelezték, melyikük jön a melegítésben. Kinyitotta az evőeszközös fiókot, kivett kést, villát, kanalat, és leült. Először még magyarul beszélgettek, de amikor elkezdtek enni, áttértek angolra. Sokat kérdeztek tőle, honnan jött, mit csinált eddig, hol dolgozott, hogy érzi magát. Ukrajnából, de nem Kijevből, hanem Zaporizzsjából. Igen, igen, mint az autómárka. Kijevhez képest délkeletre. Nem, annyira nem szerette, iparváros, nincsen benne semmi érdekes. Lviv sokkal szebb, oda menjenek, ha menni akarnak valahova. Nem, egyáltalán nem olyan veszélyes, mint ahogy mondják. Igen, ugyanilyen multicégnél dolgozott ott is, de nem szerette az ukrán mentalitást. Hát olyan, mint az orosz. Ha egy nyelvet beszélnek, máris átváltanak, utasításokat adnak, lekezelőek. Igen, az orosz és az ukrán tényleg hasonlít, ugyanazok az alapok.

Nagyon érdeklődőek voltak, lassan haladt az ebédjével. Már mindenki befejezte, ő pedig még csak a felénél járt. Miközben beszélgettek, néha mondtak egymásnak egy-egy mondatot magyarul. Azon gondolkodott, talán fel sem tűnik nekik, az angol mondatfolyamba bele-belecsúszik egy-egy magyar is. Magyar szó, mondatrész, mondat, mondatfolyamok, beszéd. Néha az is előfordult, hogy hallgatott pár percig, és áttértek magyarra. Akkor már a magyar mondatfolyamba szövődött bele egy-egy angol szó, mondatrész, mondat. Nem akart szólni, inkább megette az ebédjét, és elköszönt. Ez párszor megismétlődött. Néha hívták még ebédelni, de egyre kevesebbszer, és már nem is ment szívesen. Érezte, kicsit mindenki feszeng, ha ott van.

Tizenkettőkor felállnak és elindulnak a konyhába. Enikő kezében a doboz köles és hús, amit elfelejthetett betenni a hűtőbe reggel. Most majd szagolgatja, nincs-e baja, de mivel megy a légkondi, semmi baja nem lehet. Mást is megkér, talán épp Orsolyát, vagy a leégett hátú lányt, szagolja meg. Heccelik majd ezzel, gondolja. Heccelik, hogy biztos hasmenése lesz tőle, ha megeszi, szóval csak óvatosan, a végén még lemarad a két órás meetingről. Enikő majd leinti őket, most már lépjenek tovább, annyira nem is vicces ez az egész. Nem akarnának továbblépni, hányós, gyomorrontásos történetek kerülnének elő. Ha ő is ott lenne, először senki nem emlékezne, hogy mondják angolul a gyomorrontást. Keresnék a szavakat, magyarul kérdeznék egymástól, hogy van angolul, ő tudná, miről van szó, elárulná. Ezekben a történetekben sok ilyen szó lenne, például a hányáscsillapító. Nincs kedve kimenni. Gianluca odajön hozzá, megkérdezi, van-e ebéde, van-e kedve lemenni vele a büfébe, vagy ki pár utcával arrébb, tud egy jó kínaist. Elutasítja, még nem éhes. Hazudik. Éhes. Luca mellé ültették először. Ő volt az egyetlen külföldi rajta kívül, gondolták, jó lesz őket egymás mellé ültetni. Luca a második napon azt mondta, eddig csak gyönyörű ukrán nőkkel találkozott. Nem akarta mondani, ő már látott csúnya ukrán nőket is, inkább csendben maradt, a gépét nézte, mintha valamin nagyon dolgozna, mintha nem hallotta volna meg. Luca néha elhívta ebédelni. Néha vele ment. Nem szeretett egyedül enni, ezt még Ukrajnában ragasztották rá, mindig csapatostul kell menni, különben evés közben lopva rád néznek, miért eszel egyedül. Ha mégis egyedül evett, újságot vitt magával, vagy könyvet, vagy játszott a telefonján.

Most is játszik majd, egy óra, remeg a keze az éhségtől. Nem akarta, hogy azt higgyék, kerüli őket, ezért nem ment ki korábban. Sok vizet iszik, legalább a gyomra nem korgott hangosan. Kimegy, senki tányérja nem várakozik a mikró tetején. Gyorsan megebédel, még a két órás meeting előtt el akar menni sétálni. A meeting után Enikőék mennek, négyen-öten, mindig ugyanaz a csapat, őt még sosem hívták, első nap sem. Talán úgy gondolták, ezt már nem kötelező meglépni, nem kötelező elhívni őt sétálni, sétálni nem muszáj, ebédelni muszáj. Megy egy kört a közeli parkban, távolról látja Lucát, intenek egymásnak. Nem tudja, a férfinak vannak-e itt ismerősei, akikkel együtt szokott ebédelni, vagy egyedül ment el a kínaiba, egyedül ment el kávézni. Kicsit irigyli, hogy tud egyedül enni, nem zavarja a többiek tekintete. Talán a telefonon beszél valakivel ilyenkor, sokat telefonál az irodában is. Luca bevárja, együtt sétálnak vissza az épületbe. Megkérdezi, nem mennek-e még egy kört, de ő emlékezteti, hogy mindjárt két óra. Két óra, vagyis mindjárt kezdődik a meeting, mondja. Luca úgy csinál, mint aki tud róla, de ő tudja, ez nem igaz. Mindig mindenhonnal elkésik.

Másnap kicsit korábban ér a megbeszélt helyszínre. Orsolya már ott ül egy asztalnál, mint szervezőnek már hamarabb ide kellett érnie, gondolja. Odamegy hozzá, köszön, leül mellé. Igen, jól van, igen, könnyen idetalált. Nem, még sosem laser tagezett. Igen, nagyon várja, biztos fun lesz. Igen, igen, mó-ka. Orsolya a napjáról kezd el mesélni. Olyan ideges volt reggel a mai nap miatt, minden menjen simán, hogy már fél hatkor felkelt, a férje meg is jegyezte, feküdjön vissza, de nem tudott. Ő megkérdezi, hogyan találkozott a férjével, Orsolya elmeséli. Jót nevetnek azon, milyen jó humorú rendező az élet. Orsolya és a férje öt éve ugyanazon a napon kezdtek a cégnél, de három évvel azelőttig soha életükben nem találkoztak. Akkor is csak a leejtett krémes miatt. Krémes, kérdez vissza ő. Orsolya nem biztos benne, hogy mondják angolul, kind of cake, ezért elmutogatja. Úgy csinál, mintha értené, yes, kind of cake.

Lassan megérkeznek a többiek is, neki is magyarul köszönnek, szervusztok. Ő azt válaszolja, szia, aminek mindenki nagyon örül. Már majdnem teljes a létszám, de Luca még sehol. Körbenéz, nem látja közeledni. Elkezdődik, a főnökük magyarul kezdi el mondani a csapatbeosztást. Megérti, hogy nem Orsolya csapatában van, hanem Enikőében, a leégett hátú lány pedig a másikban. Ezen jót nevetnek, Enikő elmutogatja a leégett hátú lánynak, figyelni fogja, csak vigyázzon a teremben. A főnök az utolsó pillanatban vált át angolra, amikor tudatosul benne, ő is ott van. Sorry, sorry. Az ő csapata veszi fel a neonsárga mezt, megszagolja, szerencsére nem büdös. Elkezdődik a játék. Néhányan rejtett zugokba bújnak el, onnan lövik a többieket, mások rohannak és lőnek, nem érdekli őket, kapnak-e lövést. Aki a legtöbb embert eltalálta, azt találták el a legtöbben. Ő nem élvezi különösebben, inkább a termeket járja körbe, a folyosókat és zugokat, mindenhová benéz, megtalálja az ott bujkáló kollégákat. Lőnek, ő is lő. A középmezőnyben végez az összesítés szerint.

Átmennek a közeli Bárba. Így hívják, Bár, ő örül, mert ezt könnyű kimondani. Bár. Útközben Orsolya mellé csapódik, jót beszélgetnek. Orsolya megkérdezi, miért nem szokott már kijönni velük ebédelni. Mentegetőzik, mostanában később ebédel. Igen, igen, jövő héten mindenképp együtt ebédelnek. Igen, szívesen kipróbálná azt az új éttermet a sarkon. Persze, jó ötlet. Azon gondolkodik, talán kicsit felfújta a nyelvi különbségeket. Miért baj, ha néha magyarul is beszélnek, ő majd belekérdez, viccesen, udvariasan. Biztosan nem direkt váltanak. Vele is előfordult néha, kiejtett egy-egy ukrán szót, amikor gyorsan akart válaszolni, bár csak fejben, hangosan sosem, még időben kapcsolt.

A Bárban le van foglalva két nagy asztal, ő Orsolya mellé ül, Enikő és a többiek is, akikkel az első pár alkalommal együtt ebédelt. Angolul beszélgetnek, néha belecsúszik egy-egy magyar szó, mondatrész, mondat, főleg, amikor tesznek egymásnak egy-egy megjegyzést. Ilyenkor a másikhoz hajolnak, úgy mondanak magyarul valamit. Ez rajta kívül senkinek nem tűnik fel, de az ő fülét megcsapja a nyelv jellegzetes ritmusa. Jó móka volt, ugye, kérdezi tőle magyarul a leégett hátú lány. Nem érti, mit kérdez. Tudod, móka, ismétli meg, fun. Mó-ka. Mó-ka. Pia, mondják neki megint magyarul, és a pohár borra mutatnak a kezében. Pi-a, drink. Jól berúgni, get drunk. Azt akarják, ismételje. Ismétli. Móka, pia, ugyanaz, kiáljta az egyikük, nevetnek. Ő is nevet. Mó-ka. Pi-a. Megkérdezi, Luca miért nem jött. Különböző vélemények hangzanak el. Sosem jön csapatépítésre, a három év alatt, amióta itt dolgozik, még egy team buildingre sem jött el. Egyesek szerint magánakvaló, nem szereti az ilyen eseményeket, mások szerint őket nem szereti. Arról beszélgetnek, Luca sosem jött velük ebédelni, az elején sem, és nem megy le velük kávézni. Magánakvaló. Ismételgetik ezt a magyar szót, ma-gá-nak-va-ló. Hogy mondják ezt angolul? Reserved, yes, reserved. Igen, Luca reserved, jegyzi meg az egyik fiú, Luká helyett Lucát ejtve. Vár, de a többiek nem nevetnek. Ő nem érti, Orsolya elmagyarázza neki, van egy olyan női név, hogy Luca, ugyanúgy írják, csak máshogy ejtik. It's not funny, mondja Orsolya, aztán folytatják, Luca már hat éve itt él, és még mindig nem tud egy mondatot sem kinyögni magyarul.
Egyáltalán, semmit, pedig magyar barátnője is volt már. Legalább az ő kedvéért megtanulhatott volna. Hogy legalább annyit tudjon mondani neki reggelente, jó reggelt. Do you know this word, right, Daría? Darja, jegyzi meg magában ő. Igen, ismeri. Jó-reg-gelt.

Két óra múlva kimenti magát, mennie kell. Jó reggeltek, borok, vigyázz magadrák cikáznak a fejében hazafelé. Amint kilépett a Bár ajtaján, biztos azt mondták, milyen kedves, már most is több magyar szót ismer, mint Luca. Ennyi lett volna, pár óra, és máris tud legalább tíz magyar szót. Pia, bor, magánakvaló. Olvassa a feliratokat a boltok felett. Café and lunch, Bor Bár, Söröző. A betűk, amiket nem tud kiejteni. So-ro-zo. Felszáll a buszra, és egész úton hazafelé a nehezen kiejthető magyar neveket ismételgeti. Orsalja, Eniko.

Családi anamnézis

A bejárat
felett színes neonfényekkel villog, hogy Időpontfoglalás. Mint egy éjjel-nappali bevásárlóközpont non-stop táblája, kivéve, hogy az Egészségház nincs minden nap nyitva, csak hattól nyolcig, hétfőtől péntekig. Most nincs sor a bejáratnál, ahogy felmegyek a lépcsőkön, délután öt óra, a vérvételesek már régen végeztek, megnyugodva ülnek otthon, közben a karjukon lévő apró, piros pöttyöt nézegetik, és megállapítják, az Egészségházban jól veszik a vért, jól szorították rá könyökhajlatukra a vattapamacsot, alig lett véres a fehér géz. Semmi lilás dudor, könnyen megtalálták a vénát. Én is mindig ide járok, már névről ismerem a nővéreket. Bea jó, Kata is, de ha Enikő van, neki hízelegni kell, meg kell dicsérni a fülbevalóját, hogy kedves legyen.

A recepciónál
elkérik a beutalót, és megkérdezik, hányra jöttem. Hány éves, néz rám a recepciós. Huszonhét, mondom. És minek akar mammográfiára menni, azt magának még úgysem csinálnak, túl fiatal. Közbevágok, hogy beutalóm van, családi anamnézis, nézze meg, ott áll feketén-fehéren. Elhúzza a száját, beír valamit a gépbe, harmadik emelet, mondja.

A harmadik emeleten
öten várakoznak a mammográfiára. Főként negyvenes nők, nekik már papíron érkezik behívó rákszűrésre, a negyvenöt és hatvanöt közötti nőknek kétévente jár a behívó. Anyámnak nem jött, negyvenkét éves volt, amikor levették a bal mellét. Sosem kísértem el a mammográfiára, orvoshoz is csak ritkán, mert mindig iskolában voltam. Talán a szőke hajú, kezében behívót szorongató nőnek is Pétervári az orvosa a másodikról, mint nekem. Az ő hüvelyébe is felvezeti a kacsát, kenetet vesz, a méhét ultrahanggal is megnézi, ujjaival körbetapintja a petefészkét. Pétervári feleségének kivették a méhét tavaly, a második gyerek után, mesélte legutóbb, amikor szűrésre mentem. Egyszer az is szóba került, a feleségének milyen applikátoros krém vált be, hogy ne szedjen össze mindenféle fertőzést az uszodában. Azt is elmondta, pontosan mennyit használ, nem kell az egész adag, csak a fele.
Előveszem a beutalót a táskámból, olvasom a diagnózist: Családi anamnézis miatti szűrés. Utoljára adhatok beutalót erre hivatkozva, ezt nem lehet évente megismételni, csak akkor, ha panasz van, különben leveszik a fejemet, mondta Pétervári. Legközelebb majd azt mondom, nyomásra érzékeny a mellbimbóm. A mellbimbón nem érzékeny. Se nyomásra, se sehogyan, de ha egy érzékeny mellbimbó kell ahhoz, hogy megvizsgáljanak, akkor érzékeny. Először azt javasolták, menstruáció után feküdjek hanyatt az ágyon, emeljem fel jobb karomat, és bal kezemmel tapintsam végig a jobb mellemet, aztán ugyanezt csináljam meg a bal mellemmel és jobb kezemmel. Addig nyomogattam, amíg fájni kezdett, és találtam egy gyanús csomócskát, amiről mindig kiderült, csak nyirokcsomó. A rosszindulatú csomót jól körbe lehet tapintani, egyértelműen elkülönül a szövetektől.
Anyám olyan lehetett volna, mint ez a szőke hajú nő, szoknyában, kopogós cipőben és harisnyában, száján rúzzsal, ami sosem fogja össze a boros vagy pezsgőspoharat, mert mielőtt hozzáérintené az ajkát, finoman, hogy senki észre ne vegye, megnyalja a nyelve hegyével a pohár szélét. Anyám nagyon értett az ilyesmihez, a kád szélén, a tusfürdők és samponok között volt egy habkő, azzal dörzsölte a bőrkeményedést a sarkán, amikor tavasszal újra szandálban járt dolgozni. A szőke, anyám kinézetű nő, aki mellé leülök, arrébb teszi a kabátját, hogy elférjek.
Tizenöt éves voltam, amikor reggel hét óra negyven perckor beléptem az iskola kapuján, hat óra múlva kiléptem, és anyámnak már nem volt bal melle. Hat óra, az első osztályfőnöki, a harmadik testnevelés, de nem mehettünk ki, mert esett az eső, ezért a szertárszagú tornateremben futottuk a köröket, röplabdáztunk és véletlenül betörtem az egyik lány orrát. Anyámat napokig bent tartották. Nagyanyám főzött ránk, délutánonként bementünk a kórházba látogatási időben. Azon gondolkodtam a piszkosfehér falak között a kávéautomatánál, hogy mit csináltak anyám bal mellével és mit csináltak a mellbimbójával. Csak anyám bal mellbimbójára emlékszem, ahogy akkor, ott, a kávéautomatánál elképzeltem, üvegben, ami egy polcon hever valamelyik szobában.
Onnantól kezdve anyám máshogy járt, vállait előredöntötte, begörbítette a hátát, hogy ne látsszon a melle. A melle, nem a mellei. A fél melle. A mellének a helye, ahol húsz centis vágás maradt, egy hónap is volt legalább, amíg lepotyogott róla a var. A ruháit nagyanyámnak adta, ajándékozza vagy osztogassa el, csak pár darabot tartott meg belőlük. Feltette a szekrény legfelső polcára, amit csak úgy ért el, ha nyújtózkodott. Sokáig nem tudott nyújtózkodni, mert húzódott a vágás. Onnantól kezdve elfogadta azokat a göncöket, mert göncök voltak, amiket nagyanyám akart mindig rátukmálni. Lógtak rajta, mint a tornaórán viselt pólóim, amiket a bátyám már kinőtt. Anyámon is lógtak a ruhák, mintha mindig tornaórára menne.
Tizenöt éves voltam, anyám negyvenkettő, amikor megtudtuk, külön bolt van, ahol olyan melltartókat árulnak, amelyekbe megfelelő méretű pótmellet lehet tenni. Minden méretben volt, a melleket még meg is lehetett tapogatni. Úgy néztek ki, a tapintásuk is olyan volt, mintha csirkemellfilét csomagoltak volna nejlonzacskóba. Mellbimbó nem volt rajta. Ránézek a szőke nőre, a melleire, hogy vajon mindkettő megvan-e neki, és ő is volt-e abban a speciális boltban, ahol melleket árulnak, de mellbimbót nem. Anyámnak a mellbimbó hiányozhatott a legjobban. 80 B-s méretűt hordott, nem volt nagy melle, még azután sem, hogy szült két gyereket. Nem zavarta, hogy kicsi, Görögországban a parton monokinizett, hanyatt feküdt a törülközőn, apám is, karját a feje alá tette, és le nem vette róla a szemét. Én igyekeztem nem odanézni, mégis mindig azt néztem a homokos tengerparton, ahol mindig sós volt a szám. Nem csak apámnak tetszett a melle, a férfi, aki magyarul árulta a fánkot, többször is a közelükben sétálgatott, apám pedig ilyenkor mindig felajánlotta, hogy bekeni anyám hátát. Otthon sosem monokinizett, otthon szégyenlős volt, sem a Balatonon, sem a Velencei-tónál nem vetkőzött le. Akkor sem nőtt meg, amikor gyereket várt, nem volt sok teje, már korán tápszerrel etetett minket. Nem tudom, felismerném-e az anyatej ízét, ha egyszer megkóstolnám, azt mondják, nem tej íze van, tehéntej íze, hanem más, édesebb.
A szőke nőt hívják be, a kabátját kint hagyja, kilóg belőle egy papír zsebkendő. A jobb oldali ajtón mennek be, akik mammográfiára jöttek, a bal oldalin azok, akik emlőultrahangra. Két orvos vizsgál itt, egy férfi és egy nő, a nő mindig áthívja a férfit, hogy vizsgáljon meg ő is, a férfi pedig mindig áthívja a nőt, csak egyszer nem, mert a másik szabadságon volt. A férfinak meleg a keze, amikor először megvizsgál, azt hiszem, azért, mert átmelegítették a mellek, de a nőnek sosem meleg, amikor hozzám ér, kiráz a hideg és felszisszenek, bocsánat, bocsánat, ismételgeti. A férfinak mindig meleg a keze, a nőnek mindig hideg.

A vizsgálóban
félhomály van, bejön a férfi, már lepakoltam a fogasra. Azt mondja, mindent vegyek le felül. Mindent leveszek felül. Felemelem a karomat, és áttapogatja először a jobb, utána a bal mellemet a meleg kezével. Felfekszem az ágyra, közben arról beszél, az immunrendszer a kulcs, arra nagyon kell figyelni, hogy rendben legyen. Először anyámról is kérdezett, látta a kórlapomon a családi anamnézist. Mellrák, kérdezte, én bólintottam, a zselé hideg, amit rám ken. Ugyanígy vizsgálhatják a terhes nők hasát. És tüdőrák, mondtam. Most a rák lelki hátteréről beszél, azt hiszem, de csak fél füllel hallgatom, inkább az arcát figyelem, és azt, meddig időz el bizonyos helyeken, hova tér vissza többször. Izzad a tenyerem, pedig hűvös van a szobában.
Pétervári azt mondta, engem még nem fogadnak a mammográfián, ilyen korban az emlőultrahang jobban kimutatja a legapróbb eltéréseket is. Anyám azt mesélte, a mammográfián egy géppel összeszorítják a mellet, fáj. Jól össze kell préselni, hogy a gépen rendesen látszódjanak a szövetek. Egymás után többször elismételtem magamnak, ha egyszer mammográfiára mennék, nem szabad akkor, amikor éppen menstruálok.
Lehet, sosem kell majd mammográfiára mennem. A kismellű nőkét emlőultrahanggal is könnyen át lehet vizsgálni, ezt mondja a férfi is. Nagyon örülök, hogy kicsi mellem van. Anyámtól örököltem, ahogy a szememet és a futó lábaimat is. A vastag vádlit, amire azt mondják, formás, és amely nagyobb, mint a bátyámé, aki apánkét örökölte. Lehet, ezért szeretem az izmos férfi vádlikat nézegetni, ha jön a nyár, a tekintetem mindig a lábukra téved. Utálom, ha egy férfi vádlija vékonyabb, mint az enyém.
Két éve jártam először nudista strandon, a barátom mondta, nem muszáj nudizni, vegyem le csak a felsőt, ha akarom, ha nem, akkor azt se, ő sem veszi le a nadrágot. Felvettem a fürdőruhaalsót, de a felsőt nem találtam, keresgéltem egy darabig az öltözőben, közben görcsbe rándult a gyomrom. Nem kell szégyenlősnek lenned, mondta a barátom, aki szégyenlősebb volt, mint én, szép a melled, nekem tetszik, mondta és tenyerét rásimította a bal mellemre. Kiléptünk a fürdőből, a hajammal próbáltam takarni magam, hasra feküdtem a szétterített törülközőn, körbenéztem, sokan teljesen meztelenek voltak, az egyik nőnek lógott és hatalmas mellbimbója volt, nem az udvara volt nagy, hanem a bimbó, előremeredt, mint két parafadugó. Senki nem nézett senkire, nem bámultak. Hanyatt feküdtem, összekötöttem a hajam, a hasam is leégett, a barátom le nem vette rólam a szemét. Azóta se tudom, hogy otthon felejtettem a fürdőruhafelsőm, vagy eldugta.
Anyámtól örököltem a mellem, akinek negyvenkét éves korában levették a bal mellét. Azt mondják, a mellrák és a petefészekrák is öröklődhet. A hibás géneket ki tudják szűrni, ma már van rá vizsgálat. Ha lenne rá pénzem, akkor se mennék el. Azt is mondják, az egyenesági leszármazottak vannak a legnagyobb veszélyben, és a nagyszüleink génjeit örököljük. Mindkét nagyanyámnak megvan mind a két melle, az összesen négy nagyobb, ráncos mell, de az enyémek egy kicsit sem hasonlítanak az övékre. Azt mondják, mínusz tíz év, tíz évvel korábban kell eljárni szűrésre, mint ahogy a családtagnál előfordult a daganat. Anyám negyvenkét éves volt, az nálam harminckettő. Harminckét évesen már félévente fogok járni rákszűrésre a mostani éves helyett, és rá kell írattatnom az „S" betűt a beutalóm jobb felső sarkára. Addigra már mindenhol ismerni fognak, és nem lesz elég, ha azt mondom, családi anamnézis. Negyvenöt éves koromig azt kell majd hazudnom, érzékeny a mellbimbóm. Néha majd a jobb, néha pedig a bal lesz érzékeny. Viszketni is fog, bevörösödik, csomót tapintok benne. Vér szivárog belőle, a melltartó kosarának bélését össze fogja vérezni. Ha Pétervári nem ad több beutalót, elmegyek egy új orvoshoz, aki nem ismer. Évek óta nem voltam szűrésen, mondom majd neki. Meggyőzöm, adjon beutalót emlőultrahangra, azt olvastam a neten, a kis mellű nőknél hatékonyabban lehet vizsgálni ezzel az eltéréseket, mint a mammográfiával.

A recepciónál
kivárom a sort, már egy másik nő kérdezi, mit szeretnék. Tüdőszűrésre jönnék, mondom, időpontot szeretnék kérni. Foglalkoztatás-egyészségügy, kérdezi, én pedig a fejemet rázom. Családi anamnézis.

Harag Anita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.