Anonyma anonymus női párja. Azt jelenti, valaki ír, beszél, aki nem adja a nevét ahhoz, amit mond. Csak a szövegét ismerjük meg, kiszolgáltatott női testét tárja elénk. De vajon a nevét miért nem adja? Nem értem.

Berlin végnapjairól olvasunk. Első benyomásra megrázó és felkavaró könyvet tart a kezében az olvasó, de aztán sorban jönnek a kérdések. A könyvet a Magvető Kiadó adta ki magyar nyelven, két évvel a hatalmas sikerű, joggal sok vitát kiváltó német kiadást követően. Egy harmincas évei elején járó berlini nő (irodalmi?) naplójából arról a közel két hónapról értesülünk, melyet éhezve a pincében, a romok között, és végül a város romeltakarításain töltött. A nőt többszörösen megerőszakolták. Majd ugyanez a nő élelmiszerért: húsért, vajért, cukorért, gyertyáért cserébe önként adta oda magát az orosz katonáknak. Az őszinte, de olykor feltűnően tárgyilagos stílusban írt naplóból megtudjuk, a háborúban milyen alapvető dolgok hiányoznak a szerelemhez, és hogy az erőszakos testi “szerelem” hogyan formál egy személyiséget teljesen érzéketlen testté, olyan nővé, aki tulajdonképpen megszűnik nőnek lenni. Ahogy telnek a napok a naplót író nő érzései kihunynak, vagy ahogy ő mondja, megfagynak, teste érzéketlen szexuális tárggyá válik.

A dramaturgia feltűnően pontos. Mikor a könyv végén, 1945. június 16-án Anonyma szerelme visszatér a frontról, lázas örömmel fogadja. Érzései visszatérnek. Amint elmeséli Gerdnek, mi történt vele, a férfi tekintete egyre fagyosabbá válik. Este pedig már jéghidegen fekszenek egymás mellett az ágyban. A férfi nem bírja elviselni a szégyent  – amit a nő rögtön megvall neki és Anonyma olvasóval is megoszt – és ellene fordítja: “Szégyentelenek vagytok, mint a szukák, az összes nő itt a házban. Nem veszitek észre.” (304.)

Az egyik napon Anonyma beszámol róla, hogy Berlin törmelékein, a rongyok, a dobozok és az üres üvegek között brómezüst képeslapok fekszenek. A képeslapokon már alig kivehetők a női alsóneműk, harisnyakötők és melltartók reklámfotói, annyira összefogdosták őket a katonák zsíros ujjai. “Van érzékük hozzá, a férfinép már csak ilyen” (188.), mondja megértő és szeretetre méltó undorral. Sem Gerdre, sem az oroszokra, senkire sem haragszik tulajdonképpen.  A napló hangjának különlegessége épp ez a belenyugvás, a világ rezignált, higgadt elfogadása. Ami ebben a szituációban szinte hihetetlen számomra.

Nincs író, aki ilyet ki tudna találni, mondja "a szerző”, napról napra, ahogy halad a megerőszakolások történetében ? annyira igaz benne minden szó. De ki ez a szerző, aki ilyeneket mond? “A szerző kívánsága volt, hogy ne nevezzük meg. Már csak ez okból is kerülendő mindennemű találgatás a kilétével kapcsolatban” – írja a fülszöveg. Nincs tehát szerzőnk. Holott egy napló nyilván megkívánná, hogy valamilyen személyt, a vallomások alanyát megnevezzük. A sorok tehát becsapják az olvasót. Aligha változtatnak valamit a tapintaton, hogyha rákerült volna a német nő neve a címlapra, viszont közelebb jutottunk volna a tényleges személyhez. Ha ott volna a név, “egy név” – ami nyilván már önmagában is több volna, mint csupán egy tulajdonnév a címlapon –, akkor talán nem kérdeznénk rá, vajon hogyan toldozták-foldozták idegen kezek ilyen homályos és (számomra) érthetetlen, nem világos körülmények között egy kétségbeesett ember jegyzeteit. A napló Elő- és Utószavából kiderül, hogy először is maga (az ismeretlen) szerző írt bele eredeti kéziratába, majd a napló 1954-es amerikai, 1955-ös brit, 1959-es első genfi német, valamint a 2003-as újabb német kiadás kapcsán a szöveg szerkesztői és kiadói is változtattak “néhány apró részleten”. Vajon kik és miért követtek el erőszakot a nő feljegyzésein?

Anonyma bárki. E könyv hátterében megbújva, egyszerre mindenki és senkisem. Áldozat mint nő, és áldozat mint író. Hiteles és hiteltelen. Megrázó dolgok történnek vele, olyanok, melyek a napló tanúsága szerint minden körülötte lévő nővel megtörténtek. Ezekről a dolgokról senki sem beszélt nyíltan a háború után, egyedül az írás maradt tehát Anonyma számára az egyetlen eszköz, hogy közölje, mi történt vele. A vallomásban leírt cselekedetek a háborúban köznapi eseményekké fokozódnak, napról napra haladva a naplóban egyre inkább természetessé válik az erőszak, és természetes lesz az olyan közösülés, melyet a nők önként vállaltak élelmiszerért cserébe. Mikor azonban véget ér a háború, ezeket a cselekedeteket hallgatás veszi körül. A megfelelő szavakat és egyáltalán a beszédet pedig a mélységes (német) szégyen hallgattatja el. Anonymának is nyilván hallgatnia kellett. Ő ezek szerint mégis beszélt, csak nem publikálta. A most megjelent jegyzetekben azonban már egy egészen más beszéddel találkozunk, mint amit a napló eseményeinek idejében a szerzőnő rögzíthetett. És feltehetőleg rögzített is, hiszen a napló szövegének magját ez az írás képezi.

Végig két beszéd keveredik egymással. A kibeszélésé és a hallgatásé. Kibeszélésnek tekinthetők a sorok azért, mert részletesen beszámolnak mindenről, ami a háború utolsó két hónapjában történt. Hallgatásnak pedig azért, mert a szerző nem vállalta a nevét, illetve a módosítások, javítások szerzője/szerzői elhallgattatták őt. Anonyma talán öntudatlanul, talán önvédelemből, nem tudni, de a közléskor már nem adta át magát teljesen annak a közlési vágynak, ami a napló alapvető változatának elkészítésekor hajtotta ? számomra érthetetlen módon ? ugyanakkor megengedte, hogy idegen kezek belenyúljanak a szövegébe. Kurt W. Marek, a kötet utószavának írója és a kézirat gondozója szerint nem is irodalom, amit a kezünkben tartunk, hanem dokumentum. Marek azt állítja, hogy a publikáláshoz (“a tapintat okán”) szükség volt számos apró részlet megváltoztatására. Az olvasás folyamán szerzett benyomásom inkább az, hogy az apró változtatások valójában betoldások, magyarázatok, sőt, néhány esetben az olvasót kizökkentő, dogmatikus felvilágosító mondatok is bekerültek a szövegbe. Szépirodalom és napló, dokumentum és irodalom szétválasztása teljesen lényegtelen. Egyáltalán nem indokolt Mareknek az a törekvő igyekezete sem, ahogy az utószóban Anonyma naplójának hiteles történetét elmeséli. A hitelesség bizonyításának első és fontos eszközét épp a névtelenítés vette el tőle. De a hitelesség/hiteltelenség nem is központi kérdés. A levél, a napló, a memoár, s ha kell, a bevásárlócetli, banki kivonat, zárójelentés vagy egy recept is lehet bizonyos esetekben irodalmi szöveg vagy dokumentum (attól függ, mire használom), adott körülmények között ezek pedig éppúgy műalkotásnak tekinthetők, mint ahogy más esetben semminek sem, vagy épp egy fontos dokumentumnak. Ha arról van szó, hogy egy diskurzus számára döntő jelentőségű monumentumról van a kezünkben, nyugodtan beszéljünk csak irodalomról (és dokumentumról is). Anonyma munkája mindenképpen ilyen szövegtest (volna).

Annyit tudunk, hogy tehát nem az eredeti, füzetekbe írt napló szövege jelent meg korábban, és 2003-ban sem, könyv formájában. Ez kevésbé látszott fontos részletnek, s a kötet egy csapásra bestseller lett Németországban. Nemcsak történészek olvasták, hanem bárki, akárki, aki kíváncsi volt egy német nő háborús (és szexuális) élményeire. A könyv publikálása Németországban azt a diskurzust tágította, mely gyakorlatilag csak néhány éve indulhatott el Günter Grass Im Krebsgang (Ráklépésben, 2002) című regénye nyomán. A németek háborús szenvedéseiről való beszéd ekkor indult meg szélesebb, irodalmi körökben. A háborút Anonyma is német alulnézetből figyeli, nyilván ez volt az egyik oka annak, amiért szövegét sokáig visszatartották.

Berlin utolsó napjai a nők ideje. Az orosz katonákon kívül, akikkel a nők közösülni kényszerültek, már csak néhány sebesült volt a városban, (Hitler szavával) “a jók elestek”. Először tehát részvétteljes az azonosulás a megrázó és felkavaró személyes feljegyzések beszélőjével, aztán az olvasás folyamán egyre inkább úgy érezzük, mintha mégsem beszélne hozzánk senki, de ez nem a testi és lelki kiüresedés miatt van. Beleéljük magunkat a háború végnapjaiba, egy kiszolgáltatott berlini nő helyzetébe, és a többi négymillió berlini életébe (ahol a vesztesek háborújának logikája szerint már “csak” nők vannak, gyerekek, sebesültek és hullák), a szöveg mégis arctalan marad. Vajon valóban a beleélést, a kollektív szenvedés megértését segíti a könyv általános alanya? Nem igazán hiszek ebben.

A kollektivitás hangsúlya ez esetben egy dogmatikus kód. Hiába írja a szerző (?) – nyilván a közreadó  –, hogy “itt kollektív élményről van szó, amit előre tudtunk, amitől előre féltünk; olyasmiről, amellyel minden nőnek számolnia kellett, amely úgyszólván  hozzátartozott a történetekhez” (179.) – ezzel csak erőtleníti a napló hatását. Anonyma írása (általában is) túlságosan stilizált, jól formált, túlmetaforizált, lekerekített és a naponta közölt szöveg jóval túlnő az adott szituációban közölhető mennyiségen. Ugyanakkor Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvével ellentétben itt a megerőszakolások részleteiről (az aktusról, a gerinctörésről, a testi fájdalmakról) alig tudunk meg valamit. A sokszor valóban kétségbeesett, megrázó és felkavaró hang az átírásnak, a betoldásoknak és az elhallgatásnak esik áldozatul, ennek egyik következménye – miként a könyv német kiadásakor a napilapokban kialakuló feuilleton-vita is jelezte –, hogy nyilván csorbul a szöveg hitelessége is. (Nádori Lídia, a könyv egyébként kiváló fordítója számolt be erről, írva egy újabb magyarázó utószót a könyvhöz: ÉS, 2005. nov. 4. Az Anonyma-naplóról. Utószó helyett.) De nem csak erről van szó. Anonyma megmarad a mindenkori senki, egy általánosított alany, Egy nő Berlinben. Kétszeres áldozat: az őt megerőszakoló orosz katonák névtelenje, és a naplójának kéziratát gondozó szerző/szerzők munkájának áldozata.

“Aki tudni akarja, milyen volt a háború valójában, hallgassa meg a nőket”, írja a Der Spiegel a naplóra utalva. Ez nyilván túlzás. Túlzásnak érezzük, mert valaki kisajátítja magának a jogot, hogy a háborúról beszéljen. Németországban a háborúról az utóbbi hatvan évben annyit beszéltek, mint még soha háborúkról. A “háborús irodalom” (Kriegsliteratur) fogalma a kultúrának ma éppolyan elemi alkatrésze, mint a Goethe vagy a Droste-Hülshoff írói nevei. Az pedig, hogy egy nő beszél(het), vagy egy nő ír(hat), német nyelvterületen (mondjuk több száz éve) egyáltalán nem kivételes dolog. Van egy kifejezés, ami kifejezetten a háború végének irodalmi műfajára született: Trümmerliteratur. Anonyma – hogy a regényből kölcsönözzem a szót – Trümmerfrauenliteratur. Nagyjából úgy fordítható, hogy törmeléknőirodalom. Olyan valakinek az írását fedi e német összetett szó, aki részt vett a háború törmelékeinek eltakarításában, s akinek testét és lelkét éppúgy megviselte a háború, mintha a fronton szenvedett volna.

Anonyma, a romok eltakarítója, az oroszok ostromának testi áldozata tulajdonképpen az emlékezet jogát kéri. Ahhoz azonban, hogy emléket állítsunk neki, tudni kéne a nevét. Így viszont valami olyasmi lesz a könyvéből, mint az ismeretlen katona sírja. A névtelenség, helyesebben a közreadó névtelenítési törekvése alighanem csorbítani fogja az emlékezést, helyette általánosító gesztusokat tesz. Ez a gesztus (némileg korszerűtlenül) az ötvenes évek kollektív szenvedést hangsúlyozó háborús irodalmat idézi. Más szempontból Anonyma naplója újra előhív egy leuralt, domináns narratívát, egy olyan tarthatatlan arctalan elbeszélést, ami valakinek (jelen esetben egy nőnek) a nyílt beszédét tiltja, vagy csak úgy engedi beszélni, ha a nevét elhallgatja. (A háború utáni német irodalom komplex és radikális formái, a hermetikus személyesség és a személytelenítés a hatvanas és a hetvenes években jelentek meg, főleg Ingeborg Bachmann és Paul Celan írásaiban.) A névtelenítéssel a kiadók ugyan szolidárisan meghagyták a háború Trümmerfraujának inkognitóját, viszont elveszítették a szerzőt. A szövegre betoldások épültek rá, egyértelmű és könnyen leleplezhető hozzáírások zavarják a napló olvasását, az anonimitásnak ugyanakkor nem túl sok értelme maradt.

Talán joggal feltételeztem olvasás közben, hogy nem egy eredeti naplót olvasok. Anonyma naplója nekem amolyan feminista relikvia. Mert abban egy nő személyes vallomását valaki (a férfi-narratíva?) átdolgozta, a személy megnyilatkozásaiba beleírtak, a szöveget pedig megerőszakolták.

p.s.

Ma közel hárommillió nő él Berlinben. Itt igazán szabadnak érezhetjük magukat, írja egy leszbikus berlini bédekker, amit 2002-ben adtak ki. Hát, nem is tudom, szabad-e ilyen felhőtlen kollektív többesben beszélnie a berlini nőknek. Aki Berlinben járt, tudja, a város nem felejt, viszont irigylésre méltó módon emlékezik mindenre és mindenkire. Az említett útikönyv előszavában a nyugat berlini nők szentimentális szolidaritásukat fejezik ki a kelet-berlinieknek, mikor megígérik: liebe Ostberlinerinnen, drága kelet-berliniek, többé nem kérdezzük meg tőletek, kik vagytok és tulajdonképpen honnan jöttetek? Pedig megkérdezhetnék.

(Anonyma: Egy nő Berlinben. Naplójegyzetek 1945. április 20-tól június 22-ig, Magvető Kiadó, Bp., 2005. Fordította: Nádori Lídia)

Kiss Noémi