hirdetés

Harkai Vass Éva: Karácsony, 2017; kizuhan a végtelenbe

2018. március 10.

Az apám már rég kilépett / a karácsonyt tagadó időkből, / nem tudván: nem az a jövő lett / jelenné, amelyben annyira hitt. / Az anyámról fél évszázad múltán / kiderült, hogy el tudja készíteni / (mindig is tudta) a vajon főtt böjti / bablevest s a mézes mákos gubát. – Magasiskola rovatunkban februártól három hónapig vajdasági írók műveit közöljük. Ezen a héten Harkai Vass Éva verseit olvashatják.

hirdetés

Karácsony, 2017

Öten ültük körül az asztalt.
A néggyel vagy kettővel osztható
számok között szabálytalan volt az öt,
arra utalt, hogy valaki társtalan.
Az apám már rég kilépett
a karácsonyt tagadó időkből,
nem tudván: nem az a jövő lett
jelenné, amelyben annyira hitt.
Az anyámról fél évszázad múltán
kiderült, hogy el tudja készíteni
(mindig is tudta) a vajon főtt böjti
bablevest s a mézes mákos gubát.

Majd négyen ültük körül az asztalt,
de ez sem a harmónia jele volt
a háború és bombázás közben
és után hiányzó apafigurával,
aki után a nők vették át a terepet.

Néhány év múlva a tékozló fiú
útra kelt, s akkor hárman ültük
körül az asztalt. Azóta
az anyám is elment, s az égi
mezőkről nézi, hogy már csak ketten
ülünk a karácsonyi asztalnál
egymással szemben csendben s páratlanul,
páratlan párként táncolva a lassan
üressé lett és óriásivá nőtt
nagy házban, szótlanul szemlélve,
hogyan csukódik be végleg mögöttünk
egykor volt népes gyermekkorunk.

Kell lennie valahol egy jászolnak,
Máriával, ahol a kisded majd
megszületik, és útra kelvén,
csillagok által vezetve ránk talál.


kizuhan a végtelenbe

úgy zuhant alá a magas körtefáról
hiába pislogtunk fölfelé
nem lehetett a szoknyája alá látni
csak egy türkizkék foltot a hintán
– akkoriban a kislányok ilyen semmi kis
szoknyácskában jártak – meg a
belőle kikalimpáló vékony lábakat
a lábak között semmi

akár a körtefa valamely
levele hullana alá egy türkizkék
a sok zölden suhanó között
időnként perdített rajta a szél
kis nyári szellő csakis ez illik
a tenyérnyi szoknyához
alatta ahogyan a szél
a vékony combokhoz tapasztja
szerencsére nem látszik
a fehér alapon piros pöttyös bugyi
nem is látszhat a növényi
pamut rostok idővel szétfoszlottak
a körtefa biztonságot és mély
kék árnyékot nyújtó ágai között

a gyerekkorba nem lehet belátni

s miközben azt hinnéd
ezek a te emlékeid
csak a tiéid senki el nem
veheti tőled őket
már akkor sem voltak azok
amikor a főszereplőjük voltál
ahogyan önmagad jelene és múltja sem
a jövődet egészen mások fogják írni
csak még nem tudod és azt sem
hogy kik lesznek azok
nem jobbak és nem rosszabbak
csak mások és nem te magad
úgy hullasz be ebbe a világba
s úgy röpít ki egy világvégi
nagy huzat hogy közben
egy percre de még egy pillanatra sem
voltál és soha nem is leszel
saját nyugalmad meglelt önmagad

miközben pedig repültél
ezeregy vészjel: hogy leesel
hogy kicsúszol a képből hogy letörik az ág
körtefa karvastagságú erős ágai –
gondoltad akkor – kislánynyi súlyod alatt?
igen kicsúszni szerettél volna
a lomb őrző gömbjéből át a foghíjas
kerítés lécei felett amelyek között
lehetett leskelődni és kihallgatni
végsőkig elmagányosodott öregasszonyok
maguknak mormolt mondatait
kirepülni – még nem is tudtad
hogy van ilyen – a végtelenbe
a végtelenség partjára ahol
senki nem érhet utol
ahol folytonos iram van
kifulladás nélkül
táguló tüdőszárnyak és mély lélegzetek
mintha a szabadság szárnyai
csapkodnának feletted s nincs
ki megállítson fékezzen
megtiltson bármit is

 

 

HARKAI VASS ÉVA
Karácsony, 2017
Öten ültük körül az asztalt.
A néggyel vagy kettővel osztható
számok között szabálytalan volt az öt,
arra utalt, hogy valaki társtalan.
Az apám már rég kilépett
a karácsonyt tagadó időkből,
nem tudván: nem az a jövő lett
jelenné, amelyben annyira hitt.
Az anyámról fél évszázad múltán
kiderült, hogy el tudja készíteni
(mindig is tudta) a vajon főtt böjti
bablevest s a mézes mákos gubát.
Majd négyen ültük körül az asztalt,
de ez sem a harmónia jele volt
a háború és bombázás közben
és után hiányzó apafigurával,
aki után a nők vették át a terepet.
Néhány év múlva a tékozló fiú
útra kelt, s akkor hárman ültük
körül az asztalt. Azóta
az anyám is elment, s az égi
mezőkről nézi, hogy már csak ketten
ülünk a karácsonyi asztalnál
egymással szemben csendben s páratlanul,
páratlan párként táncolva a lassan
üressé lett és óriásivá nőtt
nagy házban, szótlanul szemlélve,
hogyan csukódik be végleg mögöttünk
egykor volt népes gyermekkorunk.
Kell lennie valahol egy jászolnak,
Máriával, ahol a kisded majd
megszületik, és útra kelvén,
csillagok által vezetve ránk talál.
kizuhan a végtelenbe
úgy zuhant alá a magas körtefáról
hiába pislogtunk fölfelé
nem lehetett a szoknyája alá látni
csak egy türkizkék foltot a hintán
– akkoriban a kislányok ilyen semmi kis
szoknyácskában jártak – meg a
belőle kikalimpáló vékony lábakat
a lábak között semmi
akár a körtefa valamely
levele hullana alá egy türkizkék
a sok zölden suhanó között
időnként perdített rajta a szél
kis nyári szellő csakis ez illik
a tenyérnyi szoknyához
alatta ahogyan a szél
a vékony combokhoz tapasztja
szerencsére nem látszik
a fehér alapon piros pöttyös bugyi
nem is látszhat a növényi
pamut rostok idővel szétfoszlottak
a körtefa biztonságot  és mély
kék árnyékot nyújtó ágai között
a gyerekkorba nem lehet belátni
s miközben azt hinnéd
ezek a te emlékeid
csak a tiéid senki el nem
veheti tőled őket
már akkor sem voltak azok
amikor a főszereplőjük voltál
ahogyan önmagad jelene és múltja sem
a jövődet egészen mások fogják írni
csak még nem tudod és azt sem
hogy kik lesznek azok
nem jobbak és nem rosszabbak
csak mások és nem te magad
úgy hullasz be ebbe a világba
s úgy röpít ki egy világvégi
nagy huzat hogy közben
egy percre de még egy pillanatra sem
voltál és soha nem is leszel
saját nyugalmad meglelt önmagad
miközben pedig repültél
ezeregy vészjel: hogy leesel
hogy kicsúszol a képből hogy letörik az ág
körtefa karvastagságú erős ágai –
gondoltad akkor – kislánynyi súlyod alatt?
igen kicsúszni szerettél volna
a lomb őrző gömbjéből át a foghíjas
kerítés lécei felett amelyek között
lehetett leskelődni és kihallgatni
végsőkig elmagányosodott öregasszonyok
maguknak mormolt mondatait
kirepülni – még nem is tudtad
hogy van ilyen – a végtelenbe
a végtelenség partjára ahol
senki nem érhet utol
ahol folytonos iram van
kifulladás nélkül
táguló tüdőszárnyak és mély lélegzetek
mintha a szabadság szárnyai
csapkodnának feletted s nincs
ki megállítson fékezzen
megtiltson bármit is

Harkai Vass Éva

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.