Amióta ember él e földön (az egyetlen lény, aki tudja is, hogy él, és ezért meg fog halni), azóta ítéletre vár. Végítéletre vagy a rég meghozott és felfüggesztett ítélet végrehajtására. Ha ráláthatna a kozmikus börtönudvarra, ahol egymás után tűnnek el a halálra ítélt naprendszerek ama örvénylő sötét luk tölcsértorkában, talán jobban szorongana. Így azonban, hogy nem lát és nem hall semmit, ráér szorongani az utolsó előtti pillanatban. S mégis! Magának a határnak, a határoltság gondolatának és elképzelésének a megjelenése a tudomány vallásának láthatárán, még ha az ijesztőbbnél ijesztőbb prognózisok elkészítésében a tömegkultúra jár is az élen, külön erre - vészkiáltásra és rémlátomásra - szakosodott szolgáltatókkal: tudományos gurukkal, sztártudósokkal, állami támogatásokért versengő intézetigazgatókkal és kutatókkal, nos, attól még a hír - hír marad. Rosszhír, természetesen. Van más? Jóhír össz-vissz egyetlenegy volt, az is több mint 2000 évvel ezelőtt és egy angyal hozta azoknak, akik várták és hittek benne.
Egy dolog elméletileg beleborzongani a világmindenség hőhalálába és egészen más számolni a prózai ténnyel: már csak harminc millió évünk van hátra. Óra indul. Lehet kezdeni vagdosni a centiket. Kérdés persze, mennyiből maradt mára ennyi? Ilyen kevés. Mennyi időt pazaroltak el itt már előttünk? Mert nekünk itt, az évekkel rovátkolt időben épp 2004-ig jutott űrlényeknek (a földlakók is űrlények, ha nem hiszik, nézzenek egyszer kívülről magukra), csak pár ezer éve van egyáltalán tudomásunk erről az egészről, azóta, hogy belecsöppentünk a földi élet játékos forgatagába, vagy - ha így jobban tetszik - kicsöppentünk belőle. Mert hisz mi más is az értelem mint túlcsordulás?
Mennyi van még hátra, doktor úr? Nos, kedves emberiség, legfeljebb még harminc millió év. Értettem. Akkor hát élvezzük ki e kevés hátralévő idő minden cseppjét. Aki meg úgy gondolja, építsen kozmikus bárkát, hogy ha majd üt az óra, az értelmes lények egy válogatott csapata, minimum egy nő és egy férfi, vagy legalábbis az élet genetikai kódja eljusson egy másik világmindenségbe, úgy valahogy, ahogy talán ebbe jutott el, a megfelelő bolygó kiszemelése után évmilliárdokkal ezelőtt.
A tudomány előrejelzése szerint a harmincmilliomodik év végén, gondolom, egy szép szilveszteri napon fogja beszippantani a naprendszert az egyik fekete lyuk. Talán még böffint is hozzá egy jószagút: "ez jólesett!" Beszippantja, hát beszippantja. Nem mindegy? Nem engem szippant. Hol leszek én már akkor? Ó, így csak az egészen naiv ember okoskodik. A gondolkodó ember tudja, hogy itt lesz, hogy valójában ővele történik meg minden, ahogyan annak előtte is, mindmáig minden vele történt, függetlenül attól, személy szerint rég halott-e vagy még meg sem született. Mert egy bizonyos távolságból nézve csak egyetlen ember létezik, minden egyes ember ugyanaz az ember. Az egyetlen embernek csak létezési módja a sokaság. Ez azonban nem téveszthet meg senkit. Te is én vagyok, ő is én vagyok. Mi a különbség két én között? Semmi. A személyek között van különbség, de az én-pontban minden én egybeesik, az én-pont elnyeli ezt sok-sok magánmindenséget és amennyit elnyel, ugyanannyit bármikor játszi könnyedséggel elő is ad magából.
Tegnap még halhatatlan voltam, ma megtudtam, hogy halandó vagyok. A gyermekkornak - az emberiség gyermekkorának - vége. Felnőttek lettünk. Meglett emberek. A meglett ember az, aki odáig nem volt meg vagy nem egészen volt meg, esetleg szántszándékkal vesztette el és tagadta le önmagát. "Nem ér a nevem!" Már hogyne érne! A Névadó neve! Nagyon is sokat ér. Az a te, hogy ember. Mert csak annak van a neve, aki képes megnevezni magát. Aki pedig képes megnevezni magát, mindennek nevet ad, mindent, amivel csak érintkezésbe kerül, megnevez. Nos hát, vége a színészkedésnek, a struccpolitikának: légy, ami lennél! Ember.
Harminc millió év. Ennyid van hátra az ítélet végrehajtásig. Ha csak nem történik csoda. Az örökkévalósághoz képest ez az idő semmi, az egyén életidejéhez képest maga az örökkévalóság. Szerencsére, egyénileg nem kell ilyen sokáig életben maradni. Mindig más egyének lépnek a helyünkre, más egyénekben folytatódunk, ha nem is személy szerint, de emberi mivoltunk szerint és minden egyes egyénben egyazon Énként. Minden én egy Én. Egy Énként állunk ki és dacolunk e harminc millió évvel.
Azt, hogy mikor pattan el a húr, mikor szakad el a cérna, vágják el a kötelet és hajtják végre az ítéletet, régebben csak hinni és képzelni lehetett. Most azonban éppoly pontosan tudható, ahogy a halálraítélt tudja kivégzése napját, óráját és percét. A harminc millió év - Nabokov regényének címét idézve - nem más, mint meghívás kivégzésre.  Járkálj csak, emberiség!  S valóban: az emberiség kezd is szép lassan föl-alá járkálni cellájában - a földgolyón - és néha idegesen az órájára pillant. A napot, az órát, a percet még nem tudjuk, az év is homályban van még, de az évmilliót tudjuk már. Márpedig a tudás - úgy tudjuk - hatalom. Harminc millió év. Már csak huszonkilenc millió évet kell aludni.