(1) 

Valójában nincs különbség a halottak és az élők között, mondja a húsz év körüli fiú késő éjszaka a hajléktalanszálló udvarán. Titokzatosan beszél, mint a magukat beavatottnak gondoló emberek általában. Többet sajnos nem mondhat erről, mert úgysem érteném meg, de annyit még elárul, hogy ismeri szinte az összes angyalt, a jókat és rosszakat egyaránt. A jók elmondhatatlanul jók, a rosszak elmondhatatlanul rosszak. Vannak angyalok, akik mérleget tartanak a kezükben, amelynek egyik serpenyőjébe kerül az ember lelke, miután átlép a túlvilágra. Meg akarom kérdezni, hogy vajon mi az ellensúly, mi van a mérleg másik serpenyőjében, amihez mérik a lelket ezek az angyalok, de a fiú tekintetéből látom, hogy ez szintén olyan kérdés, amelyre nem fog válaszolni.

     Az első hajnali kapunyitáskor lép ki az utcára, nincs nála semmi, se szatyor, se hátizsák. Nem kell semmi, mondja még a kapuban búcsúzóul. Az emberek azt hiszik, hogy mindig kell valami, pedig nem kell semmi. Olyanok, mint a gyerekek. Felnőtt korukra is megmaradnak olyannak. Nincs semmi különbség egy ötven éves és egy öt éves ember között, ezt higgyem el neki. Mindkettő hisztis és akaratos, nem elég neki semmi, mindig több kell.

     Odakint az utcán, a szeméthalmok között tátott szájjal alszik egy részeg öregember. A fiú rámutat és azt mondja: Így alszik ma minden ember, kivéve azt a keveset, akikhez ő tartozik. Miután eltűnik a szemközti utca sötét torkában, még sokáig állok az öregember fölött. Keresem arcában az arcom.

 

(2) 

Egy kora reggeli séta megáldja az egész napot, írja Henry David Thoreau. A napkelte már fent talál minket a tónál. Ez a tó fontos helyszíne immár másfél évtizede folyamatosan tartó beszélgetésünknek. Mostanában nem könnyű megközelíteni, mert magánkézbe került, és a tulajdonos kerítéssel vette körbe. Elrettentő táblák, amelyeken kutyákat emlegetnek. A tavat a 13.-14. században duzzasztották fel a Kis-Hanta-patak elrekesztésével, azóta halastó. Valamikor hódok is lakták. A tó melletti domb tetején álló falmaradványok az egykori Bibervár (a Biber németül hódot jelent) romjai. Ősszel, lombhullás után az útról is látni lehet a derékig érő falakat.

     Erre kanyarog a goldmundi út, amelyet ezen a néven persze hiába is keresnénk a térképen. Hermann Hesse Narziss és Goldmund című könyve elementáris hatással volt mindkettőnkre, s épp abban az időben, amikor olvastuk, sűrűn jártunk errefelé. Késő ősz volt, illatos ködök, a faluszéli kertekben avart égettek. Nem volt kérdés, hogy mi vagyunk Narziss és Goldmund, bár azt, hogy pontosan melyikünk Narziss és melyikünk Goldmund, nehezen tudtuk volna eldönteni. Ez a vidék amúgy is sok mindent megőrzött a középkorból. Ez alatt nem azt értem, hogy épületek maradtak volna fenn, mert nem nagyon maradtak. Inkább a hely szelleme, ami változatlan. Az ember itt könnyen átsétálhat az évszázadokon, s ahogy halad visszafelé az időben, úgy fogja egyre otthonosabban érezni magát. Carl Gustav Jung írja valahol, hogy ő valójában középkori ember, szellemi értelemben középkori. Talán nem tűnik felfuvalkodottságnak, ha elárulom, magamat is középkori embernek érzem.

     Errefelé úgy tudunk ránézni a tájra, hogy szinte ugyanazt látjuk, mint az, aki ötszáz évvel ezelőtt állt a helyünkön. A természet megtörésére irányuló emberfeletti kísérletek itt nem jártak számottevő eredménnyel. Az itteni erdők az ország legvadabb vidékei közé tartoznak. Három napot bolyonghatsz úgy, hogy teremtett lélekkel nem találkozol. Néhány szótlanságban és magányban eltöltött túra emléke ma is a legintenzívebb melankóliával tölt el. Álldogálunk a tóparton, a közeli dombgerinc tölgyfái között lassan jön fel a nap. Gyakran érzem úgy az ilyen beszélgetések alatt, mintha gyóntatószékben ülnék. A rács túloldalán azonban nem a plébános úr, hanem a tó foglal helyet. Mintha nem is egymásnak, hanem valójában a tónak beszélnénk, a tó rezzenetlen tükrének mondanánk azokat a lelkes és bizonytalan szavakat.

     S az ilyen reggelek után egész nap úgy létezem odalent, a többiek között, mintha titkos küldetésben járnék, amivel egy tündér bízott meg, aki harmattól hűvös tenyerét a homlokomhoz szorította.  

 

(3) 

Éjszaka kiülök a kertbe pipázni. Ritkán lehettem itt az utóbbi időben, igyekszem minden percet teletölteni a növények közelségével, a folyó illatával, a hegyvonulatok görbületeivel. Ami persze nem sikerül, hiábavaló kísérletek csupán egy olyan teljesség helyreállítására, amely valószínűleg soha nem létezett. Ha nem létezett, akkor honnan mégis ez az eszeveszett konokság bennem a kereséséhez. Az ilyen éjszakák otthonossága rémisztő, mert a kontraszt, ami majd a másnap reggel érkezésével kíméletlenül megmutatja magát, elviselhetetlen. Holott ugyanott ülök akkor is, ugyanazon a padon, melyet nagyapám ütött össze valamikor a múlt század harmincas éveiben. Nem mozdultam onnan, csupán a világ döccent arrébb épp annyival, ami már elég a gyomortáji szorítás jelentkezéséhez. Mondják, a világ minden nappal egyre elviselhetetlenebb, így az a reggel, amire épp virradunk, már valamennyivel rosszabb, mint az előző reggel, függetlenül attól, hogy talán pont bizakodással telve ébredtünk fel. Az éjszaka folyamán tovább rohadt minden, tovább lazultak az eresztékek, nagyobb lett a lék. Az efféle gondolatok végső soron nem vezetnek sehová, vagyishogy épp a sehovába vezetnek, ennek ellenére igazságtartalmuk nehezen megkérdőjelezhető.

     Először ülök apaként a kerti padon, először nézem apaként a kert fáit. Őszintén szólva nem tudom, hogy az apaként nézés mennyiben tér el a korábbi, nem apaként nézéstől, azt viszont határozottan érzem, hogy ez a nézés és ez az ülés nem ugyanaz, mint a korábbiak. Ültem én már ezen a padon elsőáldozóként, rasztafrizurás, kétségbeesett gimnazistaként, elsőkötetes költőként, másnapos szerelmesként, de apaként még soha. Meg is hatódom magamon egy pillanatra, és úgy nézek körül a sötét kertben, mintha ezen az éjszakán nem romolna tovább a világ. Szuszog valaki odafent a tetőtéri szobában, aki miatt még ezt is elhiszem.