hirdetés

Három költő

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv, Térey János: Moll, Sajó László: Magyar versek

2013. június 5.

Három különbözőképpen érett költészet. Három különböző alkotói szakaszban. Erőteljes könyvek. - Szöllősi Barnabás Szabadpolcán Takács Zsuzsa Tiltott nyelv, Térey János Moll és Sajó László Magyar versek című kötetei kritikai megközelítésben.

hirdetés

Bárhonnan közelítem is Takács Zsuzsa könyvét, paradoxonokba ütközöm. Új kötetről van szó, amely szinte kizárólag búcsúverseket tartalmaz, ezért adekvátnak tűnne az utolsó jelzővel illetni, ám a szerző életkorára gondolva ez olyan konnotációkat szólaltat meg, hogy modortalanságnak hatna. Ugyanakkor igazi időskori kötetet vehet kezébe az olvasó, ám jelen esetben ez nem csak a versek hangulatán és világképén mutatkozik meg, hanem minőségükön is. A ciklusok előtt elhelyezett, cím nélküli szöveget például nehezemre esik versnek nevezni, hiszen tisztán építkező logikai felépítésén és sorokba szedett tördelésén túl alig emlékeztet egy költeményre.

Ugyanez elmondható az Emlékezésgyakorlat című ciklusról is, melynek darabjai között sok epikai jellegű, fárasztóan hosszú sorokból építkező, többoldalas verset találunk. Visszatérő motívum a betegség és a tehetetlen kórházban fekvés, s mintha az egész füzér múltba révedő hangütését ez az alaphelyzet teremtené meg: „Mozdulatnalságra kényszerítve, hanyatt / ágyában hetek óta [...]” (Hideg gyíkok). Ilyenkor felrémlenek fiatal- és gyerekkori emlékek (Skarlát betű), régi lakásokba visszatérve egész életszakaszok (Izolda szerelmi halála), felkavaró találkozások (Épp elmentem volna). Amikor ilyesmikről ír, Takács Zsuzsa is visszatalál régi formájához, ökonomikus hasonlatokból építkezik („A kenyér / héja legyen ropogós, mint gyerek- / korunkban [...] -- Történet), s nem igyekszik túlzó patetizmussal kipótolni a vershelyzet hiányát.

A Vizitáció Pilinszkyt idéző szövege szépen vezeti elő a Mesterek-ciklust. A halottakhoz szóló (Kalbec, Weöres, Ady, Vajda, Petri) klasszikusabb hommage-versek mellett két csokor költeményt olvashatunk még itt. A Dosztojevszkijnek emléket állító négy vers izgalmas lírai kísérlet az író regényvilágának bejárásra, míg a Kálnokyhoz címzett poémák a szó nemes értelmében véve megható, személyes emlékezések az öreg tanítóra az immár szintén idős tanítvány tollából.

Minthacsak az Emlékezésgyakorlat folytatása volna a Gyász előérzete, ahol szintén kórházi helyzeteket versel meg Takács Zsuzsa. A kötet oldalról oldalra fölfelé ívelő színvonala itt már csúcspontjához közelít: egyre kevesebb az akart és szándékolt költői kép (Egy égszín zsámoly), s mind több az olyan rövid vers, ami egyszerű és tiszta eleganciával önmagát működteti (Mától korán esteledik, Utóirat). A ciklus egészének kivételes vonása, hogy képes a sivár és ünnepélytelen kórházi környezetet a halállal való szembenézés szakrális tereként ábrázolni.

Az India című kötetzáró ciklus tizenhárom verse alapján bátran kijelenthetjük, hogy Takács Zsuzsa legsajátabb műfaja a szonett. A jórészt térítőkhöz és misszionáriusokhoz (Kalkuttai Teréz, Jacqueline de Decker, Neuner atya, Veronica Gomés), vagy azok bőrébe bújva megírt szövegek tartalmukkal is kapcsolódnak és lekerekítik a kötet egészére jellemző istenkereső attitűdöt („Nem azért szeretem Istent, mert ad, / hanem mert naponta elvesz valamit tőlem.” -- Jacquelin de Deckernek [kiemelés az eredetiben – Sz. B.]), és az időről időre felbukkanó biblikus hangvételt („Szirom helyett tövissel hintem be utadat.” -- Virágvasárnap). A Tiltott nyelv talán legkiemelkedőbb verse, a Notesz is ebben a füzérben kapott helyet.
Takács Zsuzsa ezen kései műveit egybegyűjtő kötetének sok sorából nem a fáradság és öregség költői megfogalmazása, hanem költői fáradság és öregség olvasható ki.

Holott némi húzással és szigorúbb szerkesztői válogatással igazán érzékeny és egységes verseskönyv állhatott volna össze. De nagy költők apró hibáit könnyű elnézni, ha cserébe ilyen sorokkal ajándékoznak meg bennünket a költői létről: „Költők mind a szentek, akik elhiszik, / olvassa bárki tizenháromszor tizenegy- / centiméteres bori noteszukba a ceruza- // csonkkal bejegyzett vallomásokat.” (Notesz) (kiemelés az eredetiben – Sz. B.)

(Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv, Magvető, 2013)

Már az is igen sokat elárul Térey János alkatáról, hogy kötetének mottójául egy Proust idézeten kívül Beethoven Opus 132.-es vonósnégyesének III. tételét teszi meg. A nemes lomhasággal lüktető harmóniák azonnal a fotelba szögezik hallgatójukat, szelíd erejük akár a gyilkos dühöt is merengő nyugalommá formálják: Térey nyilván ezt a hangulatot érzi legalkalmasabbnak versei olvasásához, és érdemes tanácsát megfogadni.

Az úgynevezett középgeneráció egyik legismertebb és legnagyobb formátumú költője kilencedik verses kötetéhez érkezve már tévedhetetlen biztonsággal beszéli saját nyelvét. Nagy lélegzetvételű költeményei gyémántsűrűségű szóképekből építkeznek; a szövegek sajátos reflexivitással felületükön hordozzák a mesterséges megformáltság jegyeit, miközben erőlködést, csináltságot egy pillanatig sem érzünk rajtuk. Térey ezen a hagyományokhoz ragaszkodó hangon a Moll darabjaiban ugyanakkor rendkívül aktuális témákban szólal meg.

A Magyar menyasszony című ciklus a közelmúltban nagy vitákat kavart politikai verseket gyűjti egy csokorba. A Kemény István Búcsú levelére adott válaszvers (Magyar közöny), és az utóbbi időszak egyik legélesebb hangvételű nemzetostorzó poémája (Köztisztaság tér) mellett a költő tájleíró (Fürdőhely, futtában; Az összes kijelölése; Nyugat-Bihar; Barnamező), a hétköznapokat szemlélő (Zene a Harmadik köztársaságban) és hazánkra jellemző embertípusokat analizáló (Magyar menyasszony, Szeretetlen Margit, Magdolna) költeményeken keresztül fest meglehetősen borúlátó képet az országról.

A fehér ember szövegei már Európára tágítva vizsgálják a modernkor jelenségeit. A versek nyomán nagy műveltségű, világjáró költő karaktere képződik meg, aki városok atmoszféráját (Dünaburg, Dünaburg!), szállodák és kávézók turistacsalogató trükkjeit (Propaganda) valamint üzletemberek magányát (Azúrorszgában estefelé) verseli meg. Izgalmas, ahogyan ez a rilkei értelemben objektívnek nevezhető költészet magába olvasztja a technicizált világ újkeletű szavait, miközben emelkedett operaiságából csöppet sem veszít: „Megnyilatkozott a korszak, az új építészet. / A dekorcsíkok színe az irodaházon, a pink, a magenta.” (Klímatörténelem)
Ennek a programnak akár folytatásaként is olvashatók A vigasztalhatatlan ciklus prózaversei. Térey továbbra is távolságtartóan, helyenként mégis empatikusan főszereplőinek tekintetén kesztül láttatja a kortárs ember idegenségérzetét (Első éjjel a nagyvárosban; A páholyban, a lépcsőn; Kabul, Bejrút, Bagdad). Némelyik vers olyan közel merészkedik a mindennapok aktualitásához, hogy konkrét újsághíreket és azok pongyola stilisztikáját teszi költészete tárgyává (A vigasztalhatatlan; A medve szelíd, ártalmatlan állat,; Különjárat; Painkiller), ezzel a szokatlan gesztussal mutatva rá a minket körülvevő világ és az azt közvetítő szövegek anomáliáira.

A kötet legszemélyesebb ciklusa a Gyöngédség-projektum, melyben szerelemről, magányról, évszakokról, életválságokról, tehát a költészet nagy, klasszikus témáiról szóló versek kaptak helyet. Térey mindgyakrabban beszél egyes szám első személyben („Hóátfúvás az életemen, / Fogat ügetése a száműzetésbe.” -- Gyöngédség-projektum), s az önmegszólítás gesztusa („Ne légy dagadt, / Propellernyakkendős bohóc.” -- Nevelődés) is vissza-visszatér. Objektivitását itt a sokszor több versszakon is átívelő, mesterien felépített komplex költői képek, illetve a műveltséganyag, például a görög mitológia (A. & D.) beemelése őrzi.
Ezt az eljárást az Interjú Anatheával című ciklusban teljesíti ki. A füzér minden darabja a kozmopolita nőképpel („Álmosít / Az Elle-be illő, champagne-szőke bölcselet!” -- Exodos), vagy annak közvetett, inverz hatásával („Odaköltözött, ahol karikás szemű / Bölcsészlány lehet megint.” -- Ázott macska) foglalkozik, mindezt folyamatosan összejátszatva az európai kulturális örökség legismertebb nőalakjaival („Vasárnap Vénusz egyedül marad a héttel.” -- Persona).

Nemcsak a záróciklus, de a Moll egésze is olyan világképet ad ki, amelyben a műveltség, a hagyomány és a grandiózus konzervatív költői gesztusok összeérnek a huszonegyedik század nap mint nap zajló eseményeivel. Ami formailag visszalépésnek tűnhetne, az a fent említett kortárs tartalmakkal kiegészülve paradox módon már-már esztétikai fordulatot eredményez.

Térey János: Moll, Libri, 2013

Általában a kritikus dolga megvizsgálni a szerző által létrehozott intertextuális utaláshálót, s ilyen esetben nem ritka, hogy az elemző több referenciára talál rá, mint amennyit az írónak szándékában állt szövegébe tenni. Ember legyen a talpán, aki Sajó László verseivel ezt a munkát elvégzi!

Legújabb kötete nem véletlenül kapta a Magyar versek címet. Sajó Lászlónak az egész magyar költészeti hagyomány Janus Pannoniustól (vagy még korábbról?) Petri Györgyig bezárólag (vagy még tovább?) nem a kisujjában, hanem kisujjának a körme hegyében van. Műveltsége utolérhetetlen, forma- és ritmusérzéke kétségbevonhatatlan, rímelési technikája muzikalitását, szóviccei pedig humorát bizonyítják.

Új könyvének tanúsága szerint Sajó a stílusgyakorlatozáson kívül a halálhoz vonzódik igazán. A kötet személyesebb hangvételű („Jövőnk, ha volt, apáink, ha voltak, elitták. / Ha nem építették, rend szerint a rendszert szidták.” -- Egy ötvenhatos végső búcsúja a gyerek- és ifjúkortól) nyitóverse után rögtön a Halálom napjára című ciklus kezdődik, amit egy másik vallomásosabb, a szerző születési dátumára utaló költemény (1956- [kilátás a tolcsvai temetőből]) választ el a Babilon füzértől.
Mindkettőben a legnagyobb magyar költők leghíresebb halál- és búcsúverseinek átiratai sorakoznak. A minden érettségit végzett olvasó fülébe csengő sorokkal való játékon túl („Halál és szerelem, e kettő kell nekem, / és ráadásul Isten, / Legyen víg asztalom, végül vigasztalóm / majd ágyúgolyó lészen / Kopia, löveg, sír, őrület, tömegsír / ennél szebb dolog nincsen.” -- Balassi Bálint sírfelirata) hiánypótló, filológiai gesztusokat is találunk. Van itt például két vers Radnóti Miklós megkerült „második” bori noteszéből: az Erőltetett menet mintájára írott Hatodik ecloga, valamint az Utolsó levél a hitveshez. De beleolvashatunk József Attila ismeretlen versei-be az elmegyógyintézetből is.

Annak ellenére, hogy Sajó a legtöbb helyen tisztességesen jelöli az átvett sorokat és szavakat, versei nyilvánvalóan tele vannak olyan idézetekkel, amelyeket csak igen kevesen ismernek föl rajta kívül. Szövegeinek pajkossága azonban ezen könnyen átlendíti a műveletlensége miatt szorongó olvasót. Ennél komolyabb problémának látom, hogy rengeteg híres sor többször, ráadásul meglehetősen rendszertelenül bukkan föl a kötetben. Mit keres például a Balassit utánzó versben egy Petőfi-sor? A „Ki gépen száll fölébe...”, vagy a „Hogy elérjek a napsütötte sávig...” pedig fejenként minimum háromszor-négyszer kerül elő a könyvben, ami mintha azt mutatná, hogy Sajó sokszor kissé átgondolatlanul, ötletszerűen nyúl idézetekhez.

Szintén az önmérséklet hiányát mutatja a poémák terjedelme. Kevés az olyan szöveg, mint például a József Attila ismeretlen versei közül való [Látogass meg...], ami egy kerek egész benyomását kelti. Sokkal többször érezhetjük olvasás közben, hogy a szerzőnek volt még egy és még egy és még egy ötlete, de ahhoz már lusta volt, hogy végül koherensen építkező költői képekké rendszerezze a poénra játszatott versszakokat, és esetleg öt-hat oldalról kettőre húzza az egészet.
Ráadásul a legtöbb szövegben Sajónak nem sikerül igazán mélyen azonosulnia költőtársaival. Nem az ő halálfilozófiájukat, hanem a sajátját írja újra és újra az ő hangjukon, ami idővel kiismerhetővé és fárasztóvá válik, akárcsak a sok helyütt indokolatlan trágárkodás. Üdítő kivételek persze itt is akadnak: Kosztolányi Hajnali részegsége, Babits Imája, Halálom napjára (József Attila), Hatodik ecloga (Radnóti), Baka István Utolsó éjszakája a szegedi kórházban.

A kötet egészéről kissé leválik az utolsó Hungaro barbaro című ciklus, amelyben Sajó helyenként még mindig mintákhoz igazodva (József Attila a Dunánál), máshol függetlenebb hangon aktuális politikai költészettel kísérletezik. Kujjon Ferenc balladái-ban például a mai magyar talponállók valóságát énekli meg.

A Magyar versek némi önfegyelemmel és szerkesztői rásegítéssel igazán humoros, a magyar költők panoptikuma előtt tisztelgő kötet lehetett volna. Persze jelenlegi állapotában is kedvet csinál a megidézett poéták újraelővételéhez, csakhogy nem feltétlenül azért, mert két szöveg közti párbeszédben kívánunk elmélyülni, hanem inkább mert a virtuózkodás után szeretnénk valódi költészetet is olvasni.

(Sajó László: Magyar versek, L’Harmattan, 2013)

Szöllősi Barnabás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.