hirdetés

Három plusz egy

Maros András: Limonádé, Karafiáth Orsolya: A  Maffia-klub, Laczkovits Miklós: Laboda és Centauri: Kék angyal c. könyvéről

2008. április 24.
Recenzensünk négy Könyvfesztiválra megjelent prózakötetet választott Szabadpolcára, kettőt a Magvető, kettőt az Ulpius kínálatából.
hirdetés

Ha a recenzens ekkora dózisban kényszerül kortárs magyar prózát olvasni, miként erre a könyvfesztivált megelőző napokban sor került, adódhat az esély, hogy az irodalom bizonyos kontúros jellege kibontakozzon előtte; perspektívák, formalehetőségek és témakijelölések rajzolódjanak ki. Két regény és két novelláskötet nyomába eredtünk: Maros András: Limonádé, Karafiáth Orsolya: A Maffia-klub, Latzkovits Miklós: Laboda és Centauri: Kék angyal című művei a menüt alkotó, friss fogások.
 
„…e próza csak alig jelenít meg valamit közvetlen környezetéből, a ’magyar élet’ ábrázolására csak bátortalan kísérleteket tesz, semmiféle ’világ’ feltárását vagy megteremtését nem jelöli meg céljaként, szinte teljes egészében lemond mindenféle szociologikumról, vagyis majdnem légüres térben lebeg” - írja Bán Zoltán András 1998-as szintén akkor öt új könyvet, a Hazai Attiláét, Németh Gáborét, Garaczi Lászlóét, Csejdy Andrásét és Szijj Ferencét tárgyazó, elhíresült kritikájában. Jóllehet Bán akkor a hovatovább programszerűen képviselt, úgynevezett szövegirodalom kérdéseit problematizálta éles tekintettel, szigorú analízisének egy része, annak ellenére, hogy poétikai alapállásuk más, mint a fentieké, mégis adaptálható a mostani kötetekre, legalábbis kettőre. Mert noha ezekben a prózákban tetten érhetők a látszólag világteremtő gesztusok, az egy Cerntaurit és részben Laczkovitsot kivéve, a szándékok formalizálódnak; a látásmód a nyelvi eszközhasználat módjában különbözik csupán; valamely homlokzati réteg kimunkálásának igénye mutatkozik meg, amelynek azonban egydimenziós volta a létezés szűkített minőségét nem reflektálja. Nem valamely hiány körbeírt helye tárulkozik fel, hanem a világból, mint ürességből metszenek ki a szövegek egy csakúgy üres locust. Profánabbul: bizonyos sajtok a lyukaktól azok, amik, az űr azonban az égitestektől, lett légyenek azok fekete lyukak akár. Maros, Latzkovits és Karafiáth írásai több ponton találkoznak, bár szövegszerkesztési technikáik és miliőjük sok ponton eltér, Latzkovits novelláriuma több helyen is a fenti kettőtől.
 
A Laboda című novellafüzér
 
megformáltságában, és jószerével egy témára variált szöveg-együttesében, csiszolt, lendületes és leleményes nyelvében kidolgozott anyag; a hiány máshol „adatolható”. Latzkovits annak a parabolisztikus, ironikus prózahagyománynak a folytatója, amely számára a történelem önmagában fikció, illetve a történelem virtualizált valósága épp a fikciós eljárásmódok révén fordítható vissza realitássá. Másképpen: tényleges referencialitását és valóságos megközelítését épp abszurditásának a prózai felmutatása révén éri el. A történelem, mint a képtelenségek breviáriuma a groteszk erejével fordítható és forgatható ki, ekképp a nagy narratíva vonható kétségbe, az annak igazságához való adekvát viszony helyreállításának helyreállíthatatlansága válik művészi feladattá. A konstruált krónikás elbeszéléseiben, az „országról” adott tudósításaiban bármi megtörténhet, de mindenekelőtt az elképzelt „Magyar Királyság” fragmentált, anekdotákat imitáló története bontakozik ki a „történetíró” önkénye szerint. A Laboda így válik játszó-térré, a magyar történelem kvázi-örkényi egypercesévé, amelyben a tetszőlegesen kombinált motivikus elemek egy másik Magyarország határait jelölik ki, az irracionalitás, mondhatni a burleszk „forgatási” helyszínét. Ennek megfelelően a képzeletbeli világban a képzeletbeli Laboda nagyon is létező hős, noha róla nem tudunk meg semmit, igaz, ez nem is célja az elbeszélésnek. Laboda bármi és bárki lehet: uralkodó és bokszoló, pecsétpárbajokat vívó megszállott és repkedő madár. Túlnyomórészt szellemes ötletek záporoznak a könyvben, de szövegei nagyrészt a bölcsészírók borgesi folyójából vettetnek a partra. Ez az ötletgazdagság előbb-utóbb kiüríti a próza terét; ahogyan az állandó véletlenszerűség a szükségszerűség monotóniáját hordja ki, az örökös leleményesség csökkenti a lucidus szellem térfogatát. Ha akarjuk, mindenki Laboda, elmesélhető, körbeírható, ám végeredményben üres jel, a történelemben elkülönülő identitását hangsúlyozó szereplők, a népek, ezúttal a magyar, visszatérőn a paródia forrásvidékei. A parabola viszont túlfeszítetté, túlírttá válik a novellák robogása során. Az irodalomelmészek feltehetőleg izgalmas demonstrációs és dekonstrukciós tárgyat találnak majd Latzkovits könyvében; a jelentésadás és -fosztás, a különböző idiómák mind felszínre hozhatók majd, de a recenzens, miután az utolsó lap aljára ért, nem tudott meg többet, mint, amit eddig is – hogy egy Magyarország fantázianevű ország lakója. Még „érintetlenebbül” került ki
 
Maros András: Limonádé című opusából.
 
„[A] regény műfaja rendkívül erőteljesen törekszik a tömegkultúra antifikciós elvárásainak beteljesítésére. /…/ Figyelemre méltó párhuzam kínálkozik e tekintetben a hajdani és számunkra kortárs tömegkultúra szlogenjei között: a populáris művészet irányában a valós élet és a tipikus alakok és jellemek elvárása fogalmazódott meg – az az Isten nélküli, banalitásban egzisztáló világ, amely néhány száz évvel ezelőtt Balzac és Zola műveiben jelent meg, napjainkban a hollywoodi kánon alakváltozataiban manifesztálódik.”, így Balassa Péter remek Móricz-jegyzeteiben. Ha Maros könyvét olvassuk, épp ez, a banalitásban egzisztáló, legfeljebb különböző történetgeneráló húzásokkal feldobható világ képe jelenik meg a képzeletbeli képernyőnkön, az ábrázolás saját attribútumaival kísérel meg szólni a megszólítottról; a banalitást a banalitással kívánja érzékeltetni, és ezzel, bár kisebb szabású, ám hasonló csapdát állít magának, mint a naturalisták. Maros több száz oldalon tolja előre történetét, egy stroryt, ami a következőkből indul: Egy bizonyos töménytelen felülcukrozott limonádé- és a filmekben a hibák szenvedélyes keresésfüggőségében élő Tibor nevű ifjú takarító egy alkalommal, hallgatva a főnöke iránt haragra gyúlt lelkére, a Zeneakadémián hipóval összekeni a világhírű hegedista George Kedves hangszerét, minek következtében a művész az adott hangversenyt képtelen saját hegedűjével eljátszani; a kölcsönhegedűvel lemuzsikált koncert után, visszatérve választott hazájába, Amerikába, levelet kap ugyanezen tinédzsertől, aki abban elbocsátásáról ad számot, és veszteségének kompenzálására kéri a szigorú diéta kellemetlenségeivel küzdő és hetyke csinos feleséggel büszkélkedő előadóművészt. A levélre a feleség válaszol, meghívja Tibort a meghitt otthonba. Innen aztán a kispolgári Amerika életvilágába leszünk beavatva; zsírmentes tej és izületeket kímélő gyors séta, feketére operált férfi és alkoholista szomszéd kísérik utunkat. Egy közepes B/C-kategóriás mozi kockái peregnek előttünk, prózai értelemben olykor carveri, máskor ellisi regisztereken csúszkál a toll, ám anélkül, hogy az említett szerzők erőfeszítéseinek összhangzattana megszólalna. Balassa a fikció antifikcióba fordulásáról beszél, és az antifikció poetizálódásáról. Maros esetében a szappanoperák világa a szappanoperák kulisszáival és figuráival jelenik meg, anélkül, hogy azt bármiképpen felülírná. Így lesz a könyve is, minden irodalmi iniciatívája ellenére, része annak a masinériának, amiről beszélni akarna. Az Ulpius-ház másik kötete
                                  
Karafiáth Orsolya: A Maffia-klub című regénye
 
ha nem is ugyanígy szembesíti az olvasót a fenti doboz pattogatott kukoricával, nem tagadható, hogy a csapda ugyanilyen természetű. A könyv pszeudo-bűnügyi történettel kecsegtet, de a pszeudo-jelleg csak annyiban jellemző rá, hogy nem az. Pontosabban: a krimi-motívum pőre apropó csupán, hogy egy kazalnyi, túlnyomórészt önnön keserű levében forgolódó nő, az utóbbi évek ponyvairodalmából és médiapszichológusaitól untig ismert szinglinyelven csacsogjon és nyafogjon élete keserves voltáról. Annyit tudunk meg, hogy eltűnt egy bizonyos Lajos a csajok életéből, innen-onnan különböző leveleket írdogál, és ennek a Lajosnak egy bizonyos Ágota -ki tudja miért? - a nyomába ered. Végigjárja az egykor a Lajos iránti szerelmi érzeményekben érintett versenyzőket, hogy úgymond kikérdezze őket erről a titokzatos, ám kikezdhetetlenül szenvedélyes vonzódásról. Karafiáth interjúkban mondta el, hogy több vendégszöveggel is élt; naplókat és leveleket, regénytöredéket vezetett be művébe. Ezek helyenként tévedhetetlenül kitapinthatók, és velük együtt kitapintható a könyvnek az a nehézsége, amely annak a prózaírói alapvetésnek a fel nem ismeréséből adódik, hogy az irodalom nyelve önálló szótár és stilisztika szerint működik; „az emberek élőben is így beszélnek” revelációja a prózában tökéletesen irreleváns. Karafiáth esetében a fikcionalitás és antifikcionalitás hasonló buktatóján vall kudarcot az olvasó, mint Marosnál; a regény az önmagát a banalitásban fikcionáló világ elvárásait elégíti ki annak eszköztárával. Szétfecsegett, időnként humoros nagylányregény oldalain szalad a tekintet, egyre gyorsabban. Holott az ötlet kompozíciós lehetőségei gazdagok voltak; a levélregény hagyományától a több nézőpontú „A vihar kapujában”-megoldásokig ágazhatott volna szerte a szerző útja. Ráadásul vannak a könyvnek, igaz, csak nyomokban, nyelvileg is eruptív menetei, amelyek lendületét nem megtörni, hanem kibontakoztatni lehet lett volna érdemes. Karafiáth munkáját valamely szerkesztő is segíthette volna, ha már erre a kiadónál erre rendszeresített dolgozók sürgölődnek. Mindezek után nem marad más hátra, mint előre a desszertig:
                                  
Centauri: Kék angyal című novelláskötetéig.
 
Centauri épp azt tudja, ami a fenti prózákból hiányzik. Azt, hogy az irodalomnak a tárgya a megművelendő nyelv; az író csak akkor gondolhat akármi világot, ha annak megteremti a nyelvi fedezetét. Az álnéven bemutatkozó szerző komoly arzenállal vette birtokba a saját maga számára kijelölt terepet. Nem kétséges, hogy a Kék angyal novelláiban egy filoszkodásra hajlamos betűleső számtalan áthallást fedezne fel – de kinél nem? Centauri edukált és szofisztikált szerző, aki ugyanúgy képes veretesen-ironikusan megírni egy monostorban játszódó történetet, ahogyan összeköti Flaubert-t és a neccharisnyát, ahogyan gyerekkori horgászkalandot randevúztat egy kamaszkori kirándulással. Persze, sok minden allúziónál ezekben a szövegekben; Borgestől Salingerig sorolhatók a jó írók listája. De ezek a hatások a lehető legfinomabb arányban dózeáltak; nem kétséges, hogy író-olvasó szerzővel van dolgunk. Ha bármi kifogásunk adódna, az merőben ízlésbeli; sokszor túl bölcsész Centauri prózája, néha túl sokat tud, túlzottan perfekcionalista. De ez legyen a legnagyobb bajunk. Könyvének húzása van, amelybe beletartoznak a legkülönfélébb szólamok és témák. Addig jó a recenzensnek, amíg nem kell a recenzeálandó műről, an sich, beszélnie. Amíg erre nem készteti semmi. „A borotvában pengét is cseréltem ám mikor felszappanoztam az arcom, meggondoltam magam. Hátha örül majd, ha én is szőrös vagyok. Láttam egy fotót, amin hatalmas, vörös szakálla volt, anyám szerint nem engedte vágni. Nem állt jól neki, mert az orvosságok felpuffasztották, és így, szakállal együtt olyanná vált, mint egy bolyhos óriásnarancs, de ha egyszer ilyen, mit tehetnék? Legalább hasonlítsak rá egy kicsit, gondoltam, és eszembe jutott az a néhány jelenet, ami azt jelezte: Norman a maga módján tisztel engem, fenéz rám és utánoz.” Hát akkor innen lehet kezdeni és folytatni Centauri könyvét! Forgatható, de nem, mint egy film, hanem akárha egy valódi könyv.
 
 
Maros András: Limonádé, Ulpius-ház, 2008, Karafiáth Orsolya: A Maffia-klub, Ulpius-ház, 2008, Laczkovits Miklós: Laboda, Magvető, 2008, Centauri: Kék angyal, Magvető, 2008
 
 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.