A nyárnak lassan vége, beindul a nagy madárcsere. A nyáriak el, a téli nagy feketék meg be. Persze még nem látszik, csak beférkőzik az érzés a bőr alá. Talán ezért is készülünk olyan nagyon az idei utolsó pécsi olvasóliget-kiruccanásra. És talán ezért van, hogy ami lehet, közbejön. Dóra bokája az orvosi látlelet szerint a szigeten „teste alá tört”, más a hátát fájlalja, másnak mása, de baja van. Én megyek. Bertók Lászlón túl már csak azért is, mert aznap látható Pécsett a világhíres La Clique, az állítólag frenetikus varieté/kabaré-show.
A Kultúrkertben elfoglalom megszokott helyem a napelemes lámpácska mellett, a színpad áll, élesek a mikrofonok, van bor és térerő. És lassan érkeznek a vendégek is: Ágoston Zoli, a mai este moderátora, Bertók László, Meliorisz Béla, Méhes Károly, Horváth Viktor, Mekis D. János, P. Horváth Tamás, Koszta Gabi és Csordás Kata, Kiss Tibor Noé, hogy csak a pécsi irodalmi klánt említsem, de ott van Bárdos Ági is, és végre a civil Olvasó, a kert asztalai alkalomhoz öltözött polgárokkal telnek.
Pécs városa jelen, nem véletlen, hogy épp e témakörrel indul a beszélgetés is. Ágoston felütésként, vendégünk pécsi kötődéseit firtatva két kötetet hoz szóba: a Hazulról haza (Ősök, műhelyek, élet) egyfajta lírai regény, a másik, amelyet Pécs kulturális fővárossá választása alkalmából jelentetett meg a Pannónia Kiadó, Bertók városhoz kötődő írásait gyűjtötte egybe (A város neve). Kiderül, a költőt Csorba Győző beszélte le arról, hogy Pécset elhagyja. Igazi hazája, Belső-Somogy a legmeghatározóbb számára, gyermekkorát és ifjú éveit töltötte itt, mint mondja, Péccsel kapcsolatban is azt érzi, mint szülőhelyével, úgy lehet csak elmenni innen, hogy maradni kell.
A Hazulról haza kötetből olvas aztán, majd kronologikus rendben szóba kerül egyik legjellemzőbb és legkedveltebb műfaja, a szonett. 1986 őszén kezdett szonetteket írni, ötös és öt és feles jambusok helyett nyolc szótagú sorokat rótt ösztönösen, az ősi felező nyolcas (más néven magyaros) verselést keverte a szonett ritmikai elemeivel. De fontos szervezőerő lett verseiben a matematika is, a hármas szám hatványai és szorzatai határozták meg, hány versből áll egy ciklus vagy kötet. A Kő a tollpihén 3 a negyediken, vagyis 81 szonettből, a Ha van a világon tető című 66 versből áll, míg el nem jutunk a Három az ötödiken című könyvig, amely pontosan annyi, vagyis 243 verset tartalmaz. Dongó a szobában című ’98-as esszékötetében rendszerváltozás-írásokat közölt, mint meséli, matematikai vonzalmaihoz híven, kockának nevezi őket.
Hogy aztán mi történt később, hogyan jutunk a haikukig, „A jó író az egész testével ír” mondattal vezeti be. A haikuk, vagyis a bertóki „háromkák” olyan háromsoros művek, amelyekben az első és harmadik sor rímel, s amelyek kiindulópontja valamely rendkívüli természeti jelenség, különös lelkiállapot. „Valamiképpen médium vagyok”, mondja, az első sorokat mindig megkapja, az ő szavaival „nyelvből, Istentől, valahonnan”.
Az 1999. augusztus 11-ei teljes napfogyatkozáskor, meséli, a donátusi kis ház teraszán állt épp, amikor megfogant benne egy vers, amely mintha haiku lett volna. „És innen datálódik történetem a haikukkal. Azután ezt a japán versformát is ’magyarosítottam’, a 17 szótagú, 5-7-5 elrendezésű háromsorosokat rímekkel ölelkeztettem, és kilences csokrokba ’kötve’ címet is adtam nekik. És elneveztem őket háromkáknak” – mondja (ez és haikui olvashatóak a terebess.hu oldalán).
243 haikut alkotott. Ám a japán vers filozófiája és szimbólumrendszere nagyban különbözik az európai keresztény-zsidó kultúrában megszokottól. A fenyő örökéletet, a kakukk magányt jelent, a kert nála is minduntalan megjelenik, de haikui ötvözik az európai epigramma- és groteszk hagyományt is. A kilences, évszakonkénti csokrokba kötött verseknek a japánokkal ellentétben címet is adott.
A koncepciózus kötetépítkezés, mint Ágoston felveti, a „hosszúkák” időszakát is jellemzi. A vers sokszor egy mondat, egyetlen levegővétel, egyetlen kérdőjel. Finom-ironikus forma, amely a világgal kapcsolatos elbizonytalanodást, az öregedést mintázza. A Hangyák vonulnak című kötet hosszúkái öregedésversek, mint mondja Bertók, a hatvanon túli élet kérdései és mosolyai jelennek meg bennük, amikor elbizonytalanodnak a dolgok, a szavak elvesztik jelentésüket. A 2007-es kötet azóta – idén tavasszal - németül is megjelent az aacheni Rimbaud Verlag gondozásában, Ameisen ziehen címen, Julia Schiff fordításában.
Szó esett az estén még sok mindenről, például egy írószövetségi gyűlésről, ahol Bertók épp Nagy László mellett telepedett le, és látta, amint a költő papírlapjára egy fejét hátrafordító (emlékeim szerint) oroszlánt rajzol, amelynek hátsójához egy létra vezet, rajta feltörekvő emberalakokkal, akik nyelvlógatva, heves csapásokkal igyekeznek venni a fokokat, hogy céljukat érjék. A grafika később az Élet és Irodalomban, metaforikus címen megjelent, ki tudhatta már akkor, miről is szólt eredetileg.
Bertók Lászlónak új kötete is lesz, Pénteken vasárnap címmel olyan verseket közöl, amelyekben újra a hármas számé a főszerep: három négysoros strófából álló költemények szerepelnek benne.
Még beszélgetünk kicsit, gyérülő csoportokban, titkos vadászházról, veszélyes vaddisznóhajtásról, Rajna-vidéken képzett mesterszakácsról, októberi folyóirat-fesztiválról, a pécsi Cantat-koncertekről (kórusok fesztiválja), és a La Clique-ről, amely előadásra végül nem rohanok el, pedig a volt Dante-tulaj szerint tíz percre (szerintem félórára) sincs. Helyette bóklászunk a főutcán, benézünk a Varázskertbe, ahol Kanada Káosz pörgeti a retrót és az Áfiumba, ahol újfent színre lép a tintahal. Nagy az élet, de még jobb lesz a másnap, amikor átugrunk Orfűre fürödni. Hajmeresztő tűkanyarokat veszünk be a szerpentinen. Aztán a tó. Valami világon túli béke van itt, kitágul az idő, befelé nyúlik és felfelé, természet van, víz. Még egy haikut is írhatnék, ha Bertók László volnék, vagy ha megkapnám az első mondatot a „nyelvből, Istentől, valahonnan”.

Nagy Gabriella