hirdetés

Hartay Csaba: Elég ennyi rekord

2018. július 31.

Úsztam, tempóztam, és amikor már túl voltam a felén, tudtam, hogy nem szabad visszafordulnom. Hallottam, ahogy anyu kiabál, de nem tudtam megfordulni, csak az lüktetett bennem, hogy irány a túlpart, ott van az a nagy móló azzal a fehér létrával, ott fogok kimászni, és onnan integetek majd a többieknek, akik a Városin napoznak. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Hartay Csaba írása.

hirdetés

Ti melyik strandra jártok? Mi a Városira. Nem tudod, melyik az? Nem, az nem az, amelyikre te gondolsz, az a Tanács strandja. A Városi tovább van, rögtön ott a Kacsatónál, ez a legnagyobb strand a leghosszabb parttal. Ingyen be lehet jönni, itt nincs belépő. Páran mondják a lakótelepen, hogy a Városira csak a csórók járnak, mert ott nem kell fizetni. De szerintem ez nem igaz, mert mi nem vagyunk csórók. Apu nemrég vett egy Trabit, lecseréltük a régi fehér Skodánkat, mert örökké volt vele valami. Nem indult, utána meg pár méter után leállt, ha nagy nehezen sikerül beindítani. A Trabit egy bácsitól vettük, egy öreg tatától, ott lakik a mellettünk lévő lépcsőházban. Emlékszem, apu a parkolóban adta oda neki az ezreseket, ott számolták át a Trabinak támaszkodva. Volt valami papír is, és ennyi, a Trabi már a miénk. Úgyhogy nem vagyunk csórók, mert hamarosan lesz redőnyünk is, apuék már beszélték múltkor a konyhában, hogy kivel kéne megcsináltatni, mert már van néhány maszek mester, aki kijön, és felszereli a redőnyt. De most ne is gondoljunk a sötétségre, ami egy leengedett redőny mögött lenne, beszéljünk inkább a strandról. Jó zenék vannak a Városi strandon. Tök nagy hangfalak szólnak egész nap, és ilyen számok harsognak belőlük, mint a Bojsz, bojsz, bojsz. Meg a Seri-seri lédi. Nagyon jó hangulata van ezeknek a zenéknek, ha magamban felidézem a dallamukat, mintha örökké sütne a nap. Átúsztam múltkor a Köröst a Városin. Gondoltam, hogy nem fogod elhinni. Esküszöm anyám-apám életére, hogy átúsztam! Anyu nem nézett oda, és ahogy a móló mellett evickéltem, egyszer csak elindultam a Körös közepe felé. Úsztam, tempóztam, és amikor már túl voltam a felén, tudtam, hogy nem szabad visszafordulnom. Hallottam, ahogy anyu kiabál, de nem tudtam megfordulni, csak az lüktetett bennem, hogy irány a túlpart, ott van az a nagy móló azzal a fehér létrával, ott fogok kimászni, és onnan integetek majd a többieknek, akik a Városin napoznak. Nagyon könnyen ment a dolog, fél perc alatt odaértem, és ki is másztam a mólóra. Láttam anyut a távolban integetni, és értettem is, amit kiabál, hogy maradjak ott, ne induljak vissza, értem küld valakit. Na, mondtam magamban, ez rohadt jó, nemhogy örülnének egy gyerek sikerének, még rám küldenek valami barom felnőttet, aki majd pofázik itt nekem, hogy ez miért volt veszélyes. Kit érdekel? Ha mindig csak a gyerekmedencében pancsolunk, sosem jutunk tovább. Akkor már láttam, hogy ketten is úsznak felém. Egy idősebb srác, meg egy tata. Na, gondoltam, ez a tata miattam fog itt bekrepálni a Körös közepén. De nem, kiúsztak, és megkérdezték, jól vagyok-e. Eszem megáll, mintha valami baleset ért volna. Nincs semmi baja! – kiabáltak vissza anyunak. Oké, kisöreg, most szépen visszaúszunk, de megvárjuk, amíg elmennek a kajakosok – mondták nekem úgy, mintha kisegítőbe járnék. Na, gondoltam, ezek teljesen hülyének néznek engem. Szerintük nekiúsztam volna a suhanó kajakosoknak. Ők az idióták, nem én. Szerinted mikor jön majd el az a pillanat, amikor azt feltételezik majd az emberről, hogy nem egy komplett idióta? Mindenhol hülyének nézik a gyerekeket. Ha elmész boltba, úgy beszél veled az eladó, mintha fogalmad nem lenne, hogy hol vagy, és miért küldtek ide a szüleid. A múltkor az ABC-ben még a bevásárló listát is kivette egy kontyos nyanya a kezemből, mert ő jobban tudja, mi hol van, melyik polcon, és ismeri a szüleimet is. És akkor még ott vannak a házban lakó többi felnőttek. Ha bármit csinálunk, az szerintük csakis valami felesleges baromság lehet, és hagyjuk abba azonnal, mert felgyújtunk valamit, ki fognak jönni a tűzoltók meg a rendőrök, minket meg intézetbe csuknak, a szüleinket megüti a guta, hogy milyen rossz gyerekük van, ők nem így neveltek bennünket. Ha csak az a nevelés lenne, akkor egész nap unalmas verseket kéne magolni, meg érthetetlen matekpéldák felett görnyedni, le sem akarnánk menni játszani, nem lenne szatírozás a lakótelepen, nem piróznánk, és nem építenénk várakat dobozokból meg gallyakból. Maradna a szoba, meg a sok tankönyv, esetleg lehetne néha Legózni, meg hallgatni apu Omega kazettáját, ha épp nem tilos hozzányúlni a dolgaihoz, amúgy meg mindig tilos bármihez hozzáérni, ami az övé. Ha játszom az öngyújtójával, mindig ezt mondja: Hé! Ez nem az algyői olajkutak! Úgyhogy lehetett visszaúsznom azzal a két idegennel, komolyan, én jobban aggódtam a tatáért, mert úgy nyögött úszás közben, mint akit harapdál egy nagy harcsa. Komolyan azt hittem, végleg ott merül el, és még én leszek a hibás, hogy miattam veszett oda. Szépen beúsztunk végül, utána kimásztunk a strand lépcsőjén, páran össze is gyűltek, mintha valami baleset történt volna, de közben meg beállítottam egy rekordot. Anyu utána rögtön elkapott, meg is rángatott egy kicsit, de szerencsére nem volt pofon, ahhoz túl sokan voltak a strandon. Apádnak nem mondjuk el, de ha még egyszer az engedélyem nélkül... - tudod, a szokásos duma. Most mentem volna neki a túlpartnak úszógumival? Az nagyon dedó lett volna. Meg kellett csinálnom, büszke vagyok magamra. Lehet, hogy úszó lesz belőlem. Vagy vízilabdás. Megvan az esélye, mert a Városin bebizonyítottam, hogy nem kell ahhoz felnőttnek lenni, hogy valaki átússza a Köröst. Utána kifeküdtem a parton, élveztem, ahogy megszárítja a nap a bőrömön a vízcseppeket, anyu meg hozott egy zsíros kenyeret a büféből, és hozzá egy Meggy Márka üdítőt. Pofont érdemelnél, kisfiam, de tessék, egyél, gondolom, mennyire megéheztél az izgalmaktól – vágta a fejemhez idegesen. Nem tudom, miről beszélt, itt ő izgult egyedül, én végig biztos voltam benne, hogy simán átúszom a Köröst. Ekkor megjött apu is a tehenészetből, rögtön mondta, hogy öcsi, mi lesz, gyerünk, mártózzunk meg, ússzunk egyet itt a partközelben, de anyu akkor elég szigorúan nézett rám, mintha azt akarta volna tudtomra adni, nehogy eldicsekedjek az úszásommal, mert akkor ő is hibás lesz. Van egy tök nagy rekordod, és akkor nem lehet elmondani az apukádnak, mert bűnös vagy. Utána úsztunk egy kicsit apuval is, de anyu rögtön kiállt a mólóra, és jelzett, hogy tudjuk mindketten, hol a határ. Főleg én tudjam. Nekem akkor is lett volna kedvem átúszni a túlpartra, hogy apu is lássa, mire vagyok képes, de éreztem, hogy mára elég ennyi rekord. Közben már délután öt is elmúlt, a nap is kezdett gyengébben melegíteni. Elmentünk apuval a büféhez, ő sört vett, én pedig kaptam tőle egy főtt kukoricát. Látom rajtad, hogy napközben is ittál. Most muszáj volt azt a sört? – kérdezte anyu, de nem folytatta, mert apu arca eléggé mérgesre váltott. Este a tévénézésnél utána csak megkérdeztem aput, hogy mit szólna, ha egyedül átúsznám a Köröst? Szíjat hasítanék a hátadból, kutya kölyke! – mondta, és rám szólt, hogy ne zavarjam, mert érdekli a meccs. Ennyit a rekordomról, anyu majdnem felpofozott érte, apu hallani sem akar az ilyen úszásról. De akkor is megcsináltam, és tök sokan látták. Én vagyok az első tízéves, aki átúszta a Holt-Köröst!

Hartay Csaba írása, mely a hamarosan megjelenő, Rajongók voltunk című kötet darabja, megjelent korábban a Szifonline oldalán.

Hartay Csaba

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.