A Felvidék fuvarosa

Divald Kornél (Tarczai György): Felvidéki históriák, Noran, 2007

Bevezetésként talán nem árt elmondani, ki is volt Divald Kornél, aki Tarczai György néven adta közre szépirodalmi írásait, amelyeket a kortársai „a történelmi novella” műfajába soroltak és a „jó históriai” jelzővel illettek.

Orvosnak készült, de örökletes betegsége (hallóideg sorvadás) és egy római utazás élménye arra az elhatározásra juttatta, hogy felhagy orvosi tanulmányaival, és bölcsész lesz. A fenn említett betegsége miatt az egyetemet nem tudta befejezni, tehát autodidakta módon fejlesztette tudását, miután teljesen megsüketült. 1897-ben tanulmányutat tett Párizsban, 1897-ben Olaszországban. 1903-ban báró Wlassics Gyula vallás- és közoktatási miniszter megbízza a magyar és külföldi fafaragó művészet összehasonlító tanulmányozásával. Németország, Belgium és Hollandia huszonöt városában elemezte a faszobrászat helyi alkotásait, majd hazaérkezése után a felvidéki Szepesmegyei Történelmi Társulat megbízásából három hónapot kutatómunkával tölt, az eredmény három albumalakú kötet: Szepes vármegye művészeti emlékei (1905-1907) címmel. Tudományos munkássága szakmai elismeréséül Berzeviczky Albert vallás- és közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének régészeti szakmegbízottjává nevezi ki. Tizenöt éven át, 1905-től 1918-ig kutatta és mentette a régiségeket és a képzőművészeti emlékeket Árva, Trencsén, Hont, Gömör és Bars vármegyéből. Mint egykori céhlegények, járta ezeket a megyéket, sokszor gyalog, nem voltak kényelmi szempontjai. Ezért nevezték el a sárosiak a „szentek fuvarosának”. E fenti sorokat nem az ujjamból szoptam, hiszen magam, férfiasan bevallom, mindezidáig sosem hallottam sem Divlad Kornélról, sem Tarczai Györgyről; Sas Péter kitűnő és sok-sok részletre kiterjedő előszavából mazsoláztam.

Szépíróként is szűkebb pátriájának, a Felvidéknek írója maradt, ám ez véletlenül sem jelent provincializmust. „Írásaiban szerepeltetett alakjai, hősei vagy mellékszereplői azért tűnnek annyira hitelesnek, mert cselekedeteik, gondolataik, beszédmódjuk mind-mind a saját történelmi korszakukat jellemző módon történnek, az író nem saját korából, a 20. századból próbált visszahamisítani egy-egy élethelyzetet, vagy teljesen mesterkéltnek tetsző, semmitmondó párbeszédet.” – írja róla Sas Péter. Vagyis mindazok a dokumentumok, amelyeket szakírói munkássága során elolvasott, beépültek írásművészetébe. Ettől különös hangulatúak, megcsap bennünket a történelem szele, ám nem dohos lehelete, egyszerű nyelvezete teszik novelláit kimondottan kellemes, üdítő, könnyed, meseszerű olvasmányokká.

Maga a válogatás négy ciklusra oszlik. Az elsőnek nincs címe, sajnos nem tudjuk meg az előszóból, honnét és milyen szempontok szerint válogatta a kötet szerkesztője. Szó van itt boszorkányokról, történelmi személyiségekről, céhlegényekről, bányászokról és jobbágyokról egyaránt. A második, a tíz címből álló Három vándorlegény három különböző céhbeli (ötvös, gombkötő, szíjártó) fiatalember kötelező vándorlásáról és olykor bizarr kalandjairól szól, amely – azon túl, hogy alaposan betekinthetünk a korabeli életviszonyokba – voltaképpen egy kisregény, de legalábbis novellaciklus; szemlélet kérdése. A harmadik ciklus hét összefüggő novellát tartalmaz, és Balázs mester meséi a címe. Egy sokat látott és egykor sokat kóborolt muzsikus az elbeszélője, aki bölcs és tanulságos történeteivel szórakoztatja és okítja a toronyszobájába följáró diákságot és helybéli tisztviselőket. A negyedik rész, amely a Szupán mester remeke címet viseli, négy számozott részből áll és egy eladósodott ötvös a hőse, akit majdhogynem elkerül a 48-as szabadságharc, mert épp élete főművén, egy cibóriumon dolgozik. Hogy mi történik vele, azt azért nem árulom el, de nem happy end a vége, mint ahogyan Divlad más novelláiban sem spórolja meg hőseitől a tragikus véget, ha az valóban úgy történt vagy történhetett. Nem romantikus novellák ezek, szerintem Jókaihoz semmi közük, így a korabeli kritikák „Jókai-reminiszcencia” jelenlétével sem tudok egyetérteni. A részletekben mindenképp realista, míg a hősei műveltségüktől, társadalmi hovatartozásuktól függően különféle dogmák, babonák, misztikumok rabjai. Legszívesebben misztikus realistának nevezném írásművészetét, ha mindenképp muszáj lenne valami nevet adni.

Végezetül mindenkinek ajánlom ezt a könyvészetileg is bravúrosan előállított könyvet, aki szereti a történelem egyszerű hőseit, a tiszta nyelvezetet és az időutazást.

Harusztok és kikicsárok

Örmények, Magyar írók az örmény városokról, az örmény emberről, Noran, 2008 (Gyűjtötte, összeállította és szerkesztette Sas Péter) 

A Noran Kiadó Városok, városok sorozatának kilencedik kötete ez. Kissé rendhagyónak tűnik ez a válogatás, hiszen az eddigi könyvek egy-egy várost vettek célba, sorrendben Párizs, Velence, Róma, London, Bécs, Berlin, Jeruzsálem, Kolozsvár voltak az antológiák célvárosai. Ebben az esetben, mint azt az alcím is sugallja, olyan írások is a válogatásba kerültek, amelyek nem konkrét várost, városokat idéznek meg, hanem az örmény embert.

Sas Péter szerkesztő – nagyon helyesen – nem csak szépirodalmi szövegeket válogatott be, hanem visszaemlékezést, antropológiai tanulmányt, adomát, népmondát, néprajzi tanulmányt, levelezést stb. is. Így válik kerekké az örménységről kialakult, koronként változó kép. Én személy szerint elviseltem volna egy előszót, amely a válogatás szempontjairól adna fölvilágosítást, de ez elmaradt.

Kik is a betelepült örmények?

„1672-ben költöztek be nagyobb számmal az első örmény tömegek Erdélybe. A letelepülés a XVIII. század elejéig tartott, s egy-egy csoport kihúzódott Magyarországra, a temesi bánságba, Arad megyébe, míg egy másik rész, amelyből ma már hírmondó sem él, Újvidéken vonta meg magát. Óriás vagyont, nagy műveltséget hoztak be az országba, s az együttes életre való intézmények kész konstrukcióját. Ahol csak lehetett, városokat, egyházi szervezeteket alkottak s külön a maguk világi főintézményét, az úgynevezett örmény kompániát, melyet Szamosújvárról igazgattak.” – tudjuk meg Bányai Elemér Egy népfaj pusztulása című írásából. Viszonylag gyorsan, 1686-ban feladják örmény vallásukat, és egyesülnek Rómával. Már az 1848-as forradalom előtt válaszút előtt állottak: megtartsák-e különállásukat, vagy a társadalmi felemelkedés útját válasszák? A történelem azonban döntött helyettük. „…az 1848 és még inkább az 1867 utáni, modernizációt szorgalmazó adminisztratív átszervezések mind ezt szolgálták. A Bach-korszakban megszüntették az örmény társulatok autonómiáját, Szamosújvár és Erzsébetváros (addig szabad királyi városok) 1870-ben elveszítik privilégiumaikat, 1873-ban végleg szertefoszlik a Mercantile Forum, elhal a céhszervezet. Szamosújváron 1850-ben megszűnik a fiúiskola, a leányiskola még hamarabb – az örmény nyelv a magyar iskola tantárgyává válik. (…) A hétköznapok gyakorlatában addig használt örmény nyelv így fokozatosan „archiválódik” fokozatosan átkerül az egzotikumok kategóriájába – a nyelvvesztés rohamossá válik” –  írja  Kali Kinga Vasárnapi örmények, valami a pozicionális identitásról című tanulmányában.

Továbbá megtudjuk azt is, hogy az erdélyi örmények, pontosabban magyar-örmények inkább tartják a kapcsolatot a magyarországi magyar-örményekkel, mint a moldvai vagy bukaresti örményül is beszélő örményekkel. Hogy miért, az is kiderül a tanulmányból.

Az irodalmi összeállításról annyit mindenképp fontos elmondani, hogy Jókai Mórtól Krúdy Gyulán, Kosztolányi Dezsőn, Ady Endrén keresztül Alexa Károlyig és Bartis Attiláig bezárólag sok mindenki szerepel, aki érinti a témát. Vagy úgy, mint például Bartis Attila, aki nerm az örménységről ír, hanem a Szamosújvári börtönről, ahol a narrátor édesapja raboskodott, vagy úgy, mint Ady Endre, aki saját örmény származásáról értekezik. Mindenesetre azt a képet, amit az alcím sugall, maradéktalanul teljesíti. Még akkor is, ha némely novella azzal a magyar dzsentroid gőggel íródott, amely megveti az olyan foglalkozásokat, amelyek a kereskedelemmel kapcsolatosak. A tanult örmények (harusztok) nagy kereskedő kompániáit ugyanúgy, mint a kiskereskedők (kikicsárok) tevékenységét.