hirdetés

Hat-mondatok a hatvanéves Jelenkorról

2018. október 22.

Olyan szerkesztők kellettek-kellenek, akik tudták-tudják, hogy a jelentős irodalom nem az, amelyik kiszolgálja a korszak igényeit, hanem az, amelyik a mélyére pillant annak, hogy valójában miben is áll a korszak. – Balla Zsófia, Bertók László, Márton László, Pályi András, Sándor Iván, Schein Gábor és Tóth Krisztina hat-mondatai a 60 éves Jelenkorról.

hirdetés

Schein Gábor

(Sárga szín alatt) A Jelenkor sárgája: olyan, mint. Tandori-sárga, rigósárga, körömvirág-sárga, legszebb sárga. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék s egy kacskaringós, kedves madarat. A sárga borító alatt, ha felhajtom, hívás lakik, egy lapnyi ország, ahol rész a résszel összetartozik, össze, aztán szét, aztán megint össze, ahová megérkezni mégsem lehet, ahová, mióta eszemet tudom. Nevek, arcok, szövegek: élők, halottak, rész a résszel, ilyen sárga nincs is, az eszemet nem tudom. Semmi kéz lapoz bennünket, lapozzuk egymást, lapozunk semmi szín alatt, össze, szét, az egész semmihez sem hasonló.

Bertók László

Az 1955-ös, -56-os börtönhónapjaim és következményei miatt akkoriban kezdtem újra íni, amikor 1958-ban a Jelenkor elindult. Először 1959-ben, a 4. számában jelent meg két versem. Úgy emlékszem, hogy kísérő soraival földim és patrónusom, a Somogyból származó, már Budapesten élő költő, Fodor András küldte el őket Pécsre. Ezt követően aztán minden évben közöltek, s tíz éve Pécsett éltem már, amikor 1975-ben a főszerkesztő, Szederkényi Ervin meghívott a Jelenkor szerkesztőbizottságába. Szigorú, de levegős irodalmi műhelybe kerültem, amelynek a mestere Csorba Győző volt, s amelyben egy hosszúra nyúló pályakezdés végén úgy érezhettem, hogy a saját hangomra is rátaláltam. Ennek több évtizede már, s jó látni, hogy az újabb nemzedékek folytatják a hagyományt, az egész magyar irodalomra tekintve, de nem feledve, hogy hol élnek, igényesen szerkesztik a Jelenkort. (Pécs, 2018. október)

Pályi András

Épp félévszázada vagyok jelenkoros szerző, most átlapoztam az ott megjelent írásaimat, így találtam rá Eörsi Lonci narancssárgában kötetéről írt recenziómra az 1978/2. lapszámban. Emlékszem, Pista megkért, ajánljam már fel valahol, hogy írok új könyvéről, így akarta kideríteni, hogy megint politikai ok rejlik-e a kötet feltűnő, teljes kritikai visszhangtalansága mögött, ő ugyanis afféle újra meg újra letiltott szerző volt, ami néha annyira titokban zajlott, hogy ő maga sem értesült róla. Nem is fontos megírnom a kritikát, bizonygatta, igazából az érdekelné, mivel utasítanak el. Belementem a játékba, megkerestem Szederkényit, akkoriban már rendszeresen írogattam neki recenziókat, de emlékeim szerint nem járt sikerrel az akciónk. És tessék, mégis, itt a könyvismertetés, igaz, elég ravaszul megfogalmazva, csak épp azt nem érintem benne, ami az írónak a legfontosabb: félreérthetetlen politikai hangsúlyait. Most aztán eltűnődhetek azon, nem épp abban állt-e vállalkozásom kudarca, hogy kellő öncenzúrával gyártottam egy fügefalevelet a hatalomnak, vagy ellenkezőleg, ez a történet is Szederkényi Ervin szerkesztői bátorságára vall, amiben akkor senki nem hitt, hisz csak utólag tudtuk meg, hogy nagyon is megvoltak neki a maga konfliktusai az Aczél-féle kézivezérléssel.

Balla Zsófia

(Hat mondat, három kor) Egy folyóirat köréhez tartozni éltető kiváltság, mert egy jó lap az író legmeghittebb családja, amelyre számíthat, s ahol mindig számítanak rá, azaz megbecsülik, elfogadják és ragaszkodnak hozzá, ami annyit tesz, hogy bíznak írói tehetségében, gyengébb pillanataival együtt, ő meg bízik a szerkesztői munkában, s legfőképpen, kölcsönösen hisznek a kritikai ítélet jogosultságában ‒ miközben némi elfogultsággal el-elnézik egymás hibáit.
Amikor átköltöztem Magyarországra, ez a lap volt számomra a baráti, a befogadó ölelés ‒ akkor is, ha egy családban is megesik, hogy az embert valamely rokona néha riasztja vagy éppen messzire űzi ‒, de a kezdet erejét, az otthonosság érzetét nem fújja el semmiféle átmeneti széljárás.
Akiket akkor megszerettem, barátként, íróként, azokat ma is szeretem, akik a kezem fogták, azok ma is fogják, akik Pécsett a házukba fogadtak, azok ma is ott altatnak, akik bíztak bennem, azok nem hagytak el.
Az aranykor a nyolcvanas évekre esett, amikor az addig kirekesztett prózaírók, költők, az Újhold-kör és a többi titkos ász a pécsi lap hasábjain újra bekerült az irodalom véráramába.
A kilencvenes éveké az ezüstkor: a rendszerváltás felszabadító eufóriája, a nemzedékek igyekvő találkozása, a felolvasások és a pécsi szilveszterek, a zenehallgatások és a szenvedélyes viták ‒ mindez a jövő ígéretét sejtette egy nagy irodalom reményében.
Manapság kevesebb a bizalmat keltő irodalmi folyóirat, ritka a szívet megdobbantó mű, fogy az erőnk, nem marad már idő, mert ilyen az évtized, ilyen a vágyott jövő, vagyis maga a végeérhetetlen jelenkor. (Budapest, 2018. október 12.)

Márton László

A Jelenkor hosszú ideje sárga borítóval jelenik meg; egyszer közölt egy összeállítást Sárga lap címen; aki elég szemfüles volt, annak a címről akár a Jelenkor borítója is eszébe juthatott volna; a felkért szerzők közül senki sem volt elég szemfüles.
A Jelenkor szerkesztősége sokáig Pécs főterén, a Széchenyi téren volt (tanyázott, helyezkedett el), ma már egy másik épületben van (tanyázik, helyezkedik el).
A Jelenkor szerkesztői egyszer megbíztak egy vendégszám összeállításával; az összeállítás elkészült, megjelent; ez volt életem egyik nagy – nem írói, de annál inkább irodalmi – kalandja; mintha egy másik emberrel esett volna meg.
A Jelenkor folyóirat bővítményeként indult az 1980-as évek végén a Jelenkor Kiadó; ennek – 1992-től 2011-ig, kereken húsz éven át voltam a szerzője; ez idő során mindvégig azt hittem, hogy én vagyok az egyik összekötő kapocs a két elkülönböződő szellemi műhely között; holott az író nem kapocs.
A Jelenkor azonos volt számomra Péccsel, Pécset pedig azonosnak hittem a Jelenkorral; nem az a baj, hogy tévedtem, hanem, hogy akkor is dédelgettem ezt a tévedést, amikor már semmi szükség nem lett volna rá.
A Jelenkorról szóló hatodik mondat helyét üresen hagyom; hátha egyszer utólag lesz rá szükség, hogy leírjam; ez esetben az utókor válik Jelenkorrá.

Tóth Krisztina

A diákok idén a szigligeti táborban azt mondták Nyilas Attilának, hogy szerintük az ma a legjobb folyóirat Magyarországon.
A Jelenkorban megjelenni mindig öröm, ráadásul kint van az ember neve a címlapon.
Tévedhetetlenül jó számokat csinálnak, nincs kompromisszum.
A Jelenkor odafigyel a pályakezdőkre, sokan indultak innen.
A Jelenkor összeforrott a képzeletemben Péccsel, mindazokkal, akiket itt ismertem meg, a Művészetek Háza lépcsőivel, az ismerős utcákkal, az izgalommal, amit érzek, valahányszor megérkezem a városba.
A Jelenkor – velünk ellentétben – nem öregszik, mert ilyen címmel nem is lehet, és megsárgulni se fog soha.

Sándor Iván

Ki tudja, hogy a Nyugat nélkül a huszadik század első felének máig érvényes legnagyobb írói azok lehettek-e volna, akik lettek.
Ki tudja, hogy a huszadik-huszonegyedik század fordulójának legnagyobb írói a Jelenkor nélkül azok lehettek-e volna, akik lettek.
Nem kellett ehhez akkor sem, ma sem tömegeket hódító példányszám.
Olyan szerkesztők kellettek-kellenek, akik tudták-tudják, hogy a jelentős irodalom nem az, amelyik kiszolgálja a korszak igényeit, hanem az, amelyik a mélyére pillant annak, hogy valójában miben is áll a korszak.
Olyan szerkesztők kellettek-kellenek, akik tudták-tudják, hogy a mindenkori hatalom inkább azt támogatja, amelyik hozzásilányulva struktúrájának részévé válik, s az ilyen törekvéseknek nem engedtek, nem engednek.
Amiként minőségek szerkesztői, Szederkényi, Csordás, Csuhai, Ágoston – vannak róluk emlékeim, mondanivalóim, de most csak annyi, hogy a Jelenkor immár hagyomány és jelen és jövő.

 

Fotó: Valuska Gábor. A kép a Jelenkor 55. születésnapi estjén készült a Nyitott Műhelyben.

A Jelenkor folyóirat 60. születésnapját 2018 október 30-án 18 órakor ünnepli a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Bővebb információ itt.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.