hirdetés

Határőrizetben

Thomas Bernhard: Megzavarodás, Kalligram, 2006; W. G. Sebald: Kivándoroltak, Európa, 2006; Robert Walser: Jacob von Gunten, Scolar, 2006

2006. december 13.
Különös figurák; távozni készülők, elkószálók, megtorpanók, egy helyben járók. Későromantikus pedigrével és modern jövővel. Sorsválasztó sóvárgással és életre menő szenvedélyekkel.
hirdetés

Három könyv a német nyelvű irodalomból, három különböző korszakból, a XX. század három (irodalom)történeti pontján. Kínálkozik a lehetőség, hogy párbeszédhelyzetbe hozzuk a regényeket; legyen közük egymáshoz – ha van.

Olybá tűnik, hogy ezzel a három művel megragadható valami artisztikus, ugyanakkor alulstilizált, valami rendkívüli és mégis kicsinyes, valami sorsszerű és egyben önmagát elvesztő jellegzetesség a modernitásra és annak paradox módon akcentualizált szereplőjére, az individuumra nézve. A korra nézve, amely „Tulajdonképpen tehetséges koponyák évszázada (...), könnyű felfogású gyakorlati embereké, akik, bizonyos jártasságra szert téve, magasabb rendűnek érzik magukat a tömegnél, noha a legnagyobbra nem képesek. Maradjunk csak meg, amennyire lehet, eddigi hitünkben: néhányadmagunkkal ama korszak utolsó emberei leszünk, amely egyhamar nem tér vissza” – írta-jósolta Goethe, és tapasztalataink szerint nem tévedett égbe kiáltót.

Ezekből a „tehetséges koponyákból” kaphatunk ízelítőt a három „német” könyvben. Hasonlóságaik egyik szembetűnő kompozíciós alapja, hogy úgymond főszereplőkre épülnek; a szcenírozás kitüntető értelmében hat alak bolyong az előttünk lévő regények oldalain. Hatan különfélék is lehetnének, ahogyan hatféleségükben, azaz sajátlagosságaikban kétségkívül „osztoznak”, de egyben mintha ugyanabba a közösségbe tartoznának, egy családfához egyenesen, amelynek ágai látszólag messzire mutatnak, a törzs azonban, akárha a gravitáció tengelye, erősebbnek mutatkozik.

Különös figurák; távozni készülők, elkószálók, megtorpanók, egy helyben járók. Későromantikus pedigrével és modern jövővel. Sorsválasztó sóvárgással és életre menő szenvedélyekkel.

Robert Walser: Jacob von Gunten
című regényének első pillanatra áttekinthető eszköztára minden nehézség nélkül leírható, ám alig megjeleníthető. Iskolai történetről van szó, ehhez illő miliővel, enteriőrrel és atmoszférával. Az olvasói kíváncsiság megteremtését/ébren tartását íróilag eleinte nem különösképp ösztökélő/kényeztető mondatokkal; szűrt színtelenséggel, földmérői tárgyszerűséget idéző mondatokkal. Ám néhány tájolási pont már ideje korán kijelöltetik, és az is, hogy az ismert parabolikus helyzet – az iskola mint kaszárnya, evakuációs terep és kitelepítés – Jacob von Gunten esetében nem ismétli önnön alaki-tartalmi típusát, ugyanis a főszereplő nem a szülői önkény száműzetésre kárhoztatott áldozata, épp ellenkezőleg: szuverén döntésének auktora. Önszántából jön el otthonról, és iratkozik be a Benjamente Intézetbe; eljön valahonnan valahova. Az odahagyott „vidékről” épphogy, formálisan tájékoztat, a választott „otthonról” részletezően beszél, viszont tapasztalatai szokatlan fénytörésben mutatják meg őt magát és a csöppet sem vonzó helyszínt.

Az intézet igazgatójának benyújtott önéletrajzából álljon itt néhány mondat: „Alulírott Jacob von Gunten, jóravaló szülők fiaként született ekkor és ekkor, felnőtt itt és itt, tanulóként lépett be a Benjamente Intézetbe, hogy némely ismeretet elsajátítson, melyek szükségeltetnek ahhoz, hogy valakinél szolgálatba lépjen. (…) Arra vágyik, hogy szigorúan bánjanak vele, és megtapasztalja, mit jelent, ha össze kell szednie magát. (…) Reméli, hogy modern ember, némiképp rátermett a szolgálatra… (…) Alulírott dacos lény, még él benn elődeinek szelleme, ezért kéri, figyelmeztessék, ha makacskodik, és ha ez nem használ, verjék meg, mivel úgy hiszi, ez hasznára válhat”. Robert Walser tehát csavart egyet az archetipikus mesén, főhősét olyan helyzetbe keríti, amelyben az ítéletet ő maga hozza önmaga fölött – autonóm döntést az autonómia elvesztéséről. És innen a regény kortársi hasonlóságainak nem csupán a hangsúlyai változnak meg, hanem szemléleti perspektívájában is önálló rangra tesz szert. Az intézet, ahogy lépésről lépésre beljebb jutunk, leginkább Kafka Kastélyára emlékeztet; felszívódnak realisztikus körvonalai, szereplői hasonlóképp veszítik el sziluettjüket, egyszerre válnak álomszerűvé és megfoghatatlanná. Az intézet, ahol voltaképp semmire nem tanítják a nebulókat, végül megszűnik létezni, felszámolja önmagát, hogy a kettesben maradt Jacob és a Benjamente igazgatója utolsókként keljenek útra az ismeretlenbe: „Elszakadni a kultúrától, Jacob. Tudod, ez mesés” – mondja az igazgató.
Walser könyve a kafkai parabolák kísértetiességével vetíti előre a századot, ahogyan

Thomas Bernhard: Megzavarodásának
Hercege a századot vetíti immáron sem előre, sem hátra, hanem megszállottként belevetve abba a bernhardi szöveguniverzumba, amelyben Hölderlint cáfolva, nem „beszélgetéssé lettünk”, hanem a monológok pókhálójának számkivetettjeiként zajlik a kimondható határán zajló küzdelem, a kommunikáció legcsekélyebb reménye nélkül. „…Bernhard magát az írást, a ténymegállapítást és -közlést mint lehetőséget teszi vizsgálat tárgyává, a legegyszerűbb és legmegfoghatatlanabb vonatkozásait ennek, s hogy megállapításai közhelyek ne maradjanak, készít hozzá egy többé-kevésbé hiteles emberalakot, többé-kevésbé hiteles, virtuózul kidolgozott és egységes, így már önmaga által is veszélytelenül lazítható, ám kitekintést körbe mindig kínáló történettel” – ahogyan Tandori írja A mészégetőt ragyogóan elemezve és a Megzavarodásra is kiterjeszthetően.

A Megzavarodás a Bernhard-próza első darabjai közé tartozik, amiképp a fordító, Adamik Lajos utószavából megtudhatjuk, egy kezdetben egységesnek gondolt, nagypróza leágazása, az Agy címmel ellátott írói tervezet része. A két egységre bontott szöveg első tagja majdhogynem hagyományos próza, de nyomban megelőlegezi a bernhardi terepet. Az osztrák vidék barbár, az emberrel „farkasszemet” néző erdőiben, hegyein és völgyeiben indul a történet; vaskos gyilkosságok közepette utazik az elbeszélő apjával, az orvossal, bűnesetről bűnesetre, hogy aztán eljusson a titokzatos birtokra, egy bestiárium helyszínére, egyben a bernhardi nyelvgenerátorok egyik úttörőjéhez, a Herceghez, akinek az öngyilkosság leitmotivjára felfűzött fejtegetéseiben a saját lényének és a világnak a kimondhatatlanságban megrekedő, ám a korlátain túllendülni nem tudó nyelv lehetőségeit a végsőkig csigázó, magát határhelyzetbe hajszoló egyén egyszerre paródia és parafrázis. A wittgensteini Tractatus bohóca és a sartre-i szabadság epigonja. „A tény, hogy úgy van, ahogy van, nem megrázó, csak hogy egyedül én vagyok az, hogy egyedül az én agyam az, amelynek az ezáltal félelmetest, halálosat regisztrálnia kell!!” „A világ először a halál elemi iskolája, aztán a halál középiskolája, aztán, a legkevesebbeknek – mondta a herceg – a halál főiskolája.” Mondja, mondatja Bernhard a végkimerülésig. A megzavarodásig. Miképp

W. G. Sebald: Kivándoroltak
című művében, a végsőkig jutnak a szereplők – az öngyilkosságig.
A könyv mindhárom között a legegyedülállóbb, nem kétséges, hogy a legérettebb munka, amelynek hangütése, szintaktikája, leírásai és alakjai lenyűgözőek, köszönhetően nem kis mértékben a kötet fordítójának, Szijj Ferencnek. A kísértetiességnek egészen meghökkentő atmoszféráját teremtette meg Sebald; a század lidérceinek elképesztő danse macabre-ját, afféle szellemidézést hajt végre, amelyben alakjainak élete is a halottak táncát idézi.

Voltaképp négy életet ismertet Sebald; mint alanyi szemtanú és elbeszélő kutat fel négy történetet, négy elszakadáshistóriát a XX. század történelmének sötét háttere előtt. Hősei valóban kivándoroltak, de nem okvetlenül a szó közvetlen értelmében, hanem az élet társadalmi-történelmi vonatkozásában emigránsok. Sorsot formálnak egy olyan világban, amelynek Wassermann Intézetében formálódnak, egyneműsödnek, arctalanodnak az életek, ott, ahol Bernhard szövegtengerében zúgnak az el- és mellébeszélések. Tanár, festő, botanikus, és egy Amerikában szerencsét próbáló nagybácsi keresi a menekülési útvonalat, a világban, mely itt „akarat és képzet”, és amelyben az akarat végül önmagával végezve szakítja fel Maya fátylait.

Sebald könyvének történeteit nem szabad összefoglalni és felülnarrálni. Az regény mögött felsejlő és felfeslő XX. század abszurditását és halálos mérgeit ilyen formára eddig kevesen hozták. Hitelességét paradox módon mélyíti el, hogy az egyes szám első személyű, alanyi beszédbe Sebald fotókat ékel, amelyek a szereplőket az elbeszélés különböző pontjain „illusztrálják”. A könyv viszont, ha úgy tetszik, épp ezek „ellenére” emelkedik az eredetiség félreismerhetetlen rangjára; az irodalmi szöveg fikcionalitása a képeket is önnön terébe hívja, minek következtében a próza ereje, öntörvénye és a világról valló, regényalakra hozott, rekapitulált tudása rendkívüli eleganciával és elkötelezettséggel bizonyítja a műalkotás valóságát és valódiságát.
 

Thomas Bernhard: Megzavarodás, Kalligram, 2006, ford. Adamik Lajos
W. G. Sebald: Kivándoroltak, Európa, 2006, ford. Szijj Ferenc
Robert Walser: Jacob von Gunten, Scolar, 2006, ford. Bán Zoltán András
 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.