Ha az este hétre hirdetett csevegésre kicsit korábban érkezem, mondjuk hat körül, Vámos Miklós lejött volna velem a negyedikről a térre, hogy napvilágnál csinálhassak képet róla. De volt már hat negyven is, és akkor már nem jött. Viszonylag jók lettek a képek lámpafénynél is, nem kellett vakuzni – úgyhogy ezen nem múlott.

Rakovszky Zsuzsán sem, kedves volt, laza, de megfontolt ugyanakkor, bulvárkérdésekre is pontosan, halál komolyan válaszolt. Volt mire, bőven. Ám tart még a tévén szerzett népszerűség, a műsorvezető sokat sejtető, understatement-es mosollyal tárja föl alanya életét, könnyedén lenyom egy órát. Mindjárt az elején fényt derít arra, hogy Rakovszky Zsuzsa soproni lány, s hogy annak idején határsávengedélyt kértek a városba érkezőktől, és amikor már nem volt ilyen szabály, akkor legalább személyit, még évekig. S történt egyszer, hogy egy kanadai embertől is követelték a hivatalos papírokat a Fertő tó mellett, nehogy csak úgy átússzon hirtelen Ausztriába. Kérdezi műsorvezető: te nem próbálkoztál? (Mármint a határon átszökéssel.) Nem, hiszen gyermek volt még, de emlékszik valakire, aki egy zsák macskát vitt magával az erdőbe, s amikor jöttek a határőrkutyák, elengedte mindet, a kutyák meg huss, a macskák után eredtek, így emberünk átsétált szépen odaátra. Szóba került az első kötet, amihez nem volt meg az elegendő sorszám, ezért R. Zs. havat evett, hogy jó piros legyen a torka, az orvos ki is írta, ő pedig a hiányzó verssorokat bepótolta. Vámos M.: „Ez régen volt, ’81-ben, úgyhogy már elévült. De kérdezek mást: öt versesköteted jelent meg, ezek ilyen vékonyak (mutatja), két regényed, ezek meg ekkora nagyok – legalább kétszer annyi prózát írtál tehát, mégis makacsul költőnek mondod magad. Hogyan van ez?” R. Zs.: „Hát, a próza hosszabb szokott lenni, mint a vers, talán azért.” Zsuzsa, aki egyébként unja már a fordítást, most történetesen szereti azt a könyvet, amin dolgozik. Egy angol királynőről szól, aki elhanyagolja uralkodói kötelezettségeit, mert vénségére rákap az olvasásra. Mire Vámos: „Nem lehetne valahogy elérni, hogy a politikusok is olvassanak?” (Nagy nevetés a teremben, egy néni mellettem még hozzáteszi: „Juj, az nagyon jó lenne…” ) De a fő poén hátra van: „Azok inkább pénzt olvasnak.” Nem lehet az első sorból olyan gyorsan kimenni a végén, hogy meg ne hallja az ember a búcsúkérdést: „Ha teljesíthetném három kívánságodat, mit kérnél, Zsuzsa?”

Na, ne.