Hatvanöt éves a legrégebbi spanyol irodalmi díj, a Nadal
Január hatodikán délután Berlinben is arról beszéltek, hogy az idei Nadal-díjat Maruja Torres kapja, aki 2000-ben a Planeta Kiadó díját is elnyerte már. A díj is oda hullik, ahol már van? Vagy a kiadói érdek diktálja azt, hogy miből lehet majd jó sokat eladni?
- 2009. január 8.
A nagy múltú Nadal-díjat a Destino című barcelonai folyóirat fiatalon elhunyt főszerkesztője, Eugenio Nadal Gaya emlékére alapították, még a halála évében, 1944-ben, és a hagyománynak megfelelően minden év január 6-án, a karácsonyi ünnepkört lezáró háromkirályok (másképpen vízkereszt) napján este kerül átadásra. A régi Ritz helyett, amelyet éppen felújítanak, idén a Hotel Avenida Palace adott otthont a katalán fővárosban a díjkiosztónak, ahol a nyertesnek 18.000 eurót hozott a három napkeleti bölcs.
Az idei nyertes Maruja Torres
A Destino Kiadó előzetes tájékoztatója szerint a világ minden tájáról érkezett regény a pályázatra, összesen 274, azok közül választott ki egy nyertest a zsűri, melynek összetétele idén a következő: Germán Gullón (irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár), Lorenzo Silva (író), Andrés Trapiello (író), Ángela Vallvey (író) és Emili Rosales, a Destino vezetője. A zsűritag írók a korábbi díjazottak közül kerülnek ki, s szintén hagyomány, hogy az előző év nyertese is tagja a zsűrinek, azonban az előző díjazott, Francisco Casavella december 17-én negyvenöt évesen szívinfarktusban meghalt, már csak emlékezhettek rá a pályatársak: a tavalyi második helyezett, Eva Díaz olvasott fel egy részletet a Lo que sé de los vampiros (Amit a vámpírokról tudok) című regényből.
A tavalyi nyertes, a tragikusan fiatalon elhunyt Francisco Casavella
Egész pontosan 58 mű érkezett Madridból, 53 Barcelonából, 19 Valenciából, 12 Sevillából, 10 Alicantéból, 8 Segoviából, 6-6 Málaga, Vizcaya és La Coruña térségéből, 5-5 Navarra és Murcia, 4-4 Almería, Tenerife és Tarragona, 3-3 Granada és Salamanca, 2-2 Jaén, Pontevedra, Girona, Mallorca y Valladolid egy-egy pedig Cadiz, Santander, Oviedo, Lleida és Zaragoza térségéből. Emellett Franciaországból, Németországból, az Egyesült Államokból, Argentínából, Chiléből, Brazíliából, Kolumbiából és Peruból érkeztek kéziratok.
Ám ennek ellenére kijelenthető, hogy a Nadal az a nagy múltú díj, amely mostanra csupán a nagy elődök nevéből él, visszamenőlegesen immár nekik köszönheti a rangját (Laforet, Delibes, Ferlosio, Martín Gaite, Millás), ahogy annakidején ezek az írók a Nadal által lettek híresek. Az idei díjazottat is előre tudni lehetett. Maruja Torres, aki elsősorban újságíró, szókimondó asszony, de semmivel sem több. Díjnyertes regénye, az Esperadme en el cielo (Várjatok rám az égben) a két elhunyt íróbarát, Terenci Moix és Manuel Vázquez Montalbán szellemét idézi meg, a szerzővel együtt ők a főszereplői a könyvnek. A címe hallatán a Nana Mouskouri előadásában sokat hallott sláger, aztán Mina előadásában Almodóvar-betétdalként a Matadorból is jól ismert Espérame en el cielo, corazón (Várj rám az égben, szívem) jut először eszembe…
Ám ennek ellenére kijelenthető, hogy a Nadal az a nagy múltú díj, amely mostanra csupán a nagy elődök nevéből él, visszamenőlegesen immár nekik köszönheti a rangját (Laforet, Delibes, Ferlosio, Martín Gaite, Millás), ahogy annakidején ezek az írók a Nadal által lettek híresek. Az idei díjazottat is előre tudni lehetett. Maruja Torres, aki elsősorban újságíró, szókimondó asszony, de semmivel sem több. Díjnyertes regénye, az Esperadme en el cielo (Várjatok rám az égben) a két elhunyt íróbarát, Terenci Moix és Manuel Vázquez Montalbán szellemét idézi meg, a szerzővel együtt ők a főszereplői a könyvnek. A címe hallatán a Nana Mouskouri előadásában sokat hallott sláger, aztán Mina előadásában Almodóvar-betétdalként a Matadorból is jól ismert Espérame en el cielo, corazón (Várj rám az égben, szívem) jut először eszembe…
A szerző azt mondja a regényéről: „Bonyolult cselekmény, hatalmas iróniával, gyengédséggel és érzékenységgel megírva. Van benne moziőrület, gayőrület, pletykaőrület. Azt hiszem, a regényben az a legvarázslatosabb, hogy olyan, mint egy okos képregény.” A regény és a kalandfilm hagyományait követi a mű, melynek három főszereplője visszatér a múltba, és végigjárja érzelmi fejlődésének színtereit, és mint egy mesében, egyszer csak Barcelonában, Alexandriában vagy Madridban találják magukat.
A hatvanötödik évforduló alkalmából január nyolcadikán a könyvesboltokba kerül az első díjazott mű díszkiadása - Carmen Laforet: A semmi), és szintén ezen a napon jelenik meg Carmen Laforet (1921-2004) regényes életrajza a szerző lánya, a szintén író Cristina Cerezales tollából, melyben édesanyjáról, s az évtizedes hallgatását övező titokról vall, s hogy a Nadal-díj elnyerése után oly fényes sikerekkel kecsegtető karriernek elébe néző fiatal író, Carmen Laforet pályája miért tört derékba.
A Nadal rögtön az első évben nagy visszhangot keltett, leginkább azért, mert egy fiatal, pályakezdő, ráadásul lány vitte el a pálmát, avatott férfikollégák előtt, ami még így hatvanöt év távlatából, A semmi című regény ismeretében sem mondható kis fegyverténynek, ismerve a polgárháború sújtotta, akkori Spanyolország szemléletét. Számos nagy író pályája a Nadal után kezdett felfelé ívelni, így Miguel Delibesé is, aki 1947-ben nyerte el a La sombra del ciprés es alargada (A ciprus árnya nyúlánk) című regényével. 1955-ben, a díj tízéves fennállása alatt először fordult elő, hogy egyhangú szavazással hirdettek eredményt: Rafael Sánchez Ferlosio A Jarama című regényéről mondták ki, hogy mérföldkő a spanyol irodalomban, soha nem hallott hangon szólal meg. 1957-ben Carmen Martín Gaite Entre visillos című regényét hirdetik ki győztesnek, s a rákövetkező évben át kell helyezni a díjkiosztót a Ritzbe, mert akkora érdeklődés kísérte, hogy a hallgatóság egy része már kiszorul a Ramblára.
Ötven évvel ezelőtt is a spanyol irodalom egyik állócsillaga, Ana María Matute nyert, Primera memoria című regényével, amely azután tizenöt nyelven megjelent – magyarul, sajnos, még mindig nem olvasható. 1963-ban, a díj történetében először nyer külföldi író, a kolumbiai Manuel Mejía Vallejo, El día señalado (A kijelölt nap) című regényével. 1965-ben ismét egybehangzóan döntenek a győztes műről, melyet ismét egy kolumbiai szerző, Eduardo Caballero Calderón ír, El buen salvaje (A jó vadember). A díj fennállásának huszonötödik évfordulóján, 1968-ban megemelik a pályadíj összegét, amely ettől fogva félmillió pesetára rúg A Nadalt a galego anyanyelvű, spanyolul is író Álvaro Cunqueiro, spanyolul és anyanyelvén egyaránt író szerző nyeri meg az El hombre que se parecía a Orestes című regényével. 1970-ben Jesús Fernández Santos El libro de las memorias de las cosas (A dolgok emlékének könyve) című regényével – az utókor távlatából szemlélve klasszikus -- újabb kulcsfontosságú mű kerül a díjazottak közé. Harminc évvel ezelőtt Carlos Rojas sokatmondó című regénye, az El ingenioso hidalgo y poeta Federico García Lorca asciende a los infiernos (Az elmés nemes és poéta Federico García Lorca felszáll a poklokra) viszi el a pálmát. 1989-1990-ben Juan José Millás La soledad era esto (Ez volt a magány) című regényével nyer, hatalmas közönségsikert arat, a kritika is egyöntetű elismeréssel nyilatkozik róla.
A díj történetében érdekes adalék, hogy 1998-ban például a díj várományosa egyértelműen Ray Loriga lett volna, de állítólag az eredményhirdetés előtt néhány nappal visszalépett, mondván, hogy nem kíván belépni a kommersz díjazottak sorába, és így esett aztán a választás Lucía Etxebarríára, aki viszont (nem csak a rossz nyelvek szerint) kimondottan a jól jövedelmező díjakra alapozta karrierjét, amivel nincsen egyedül. Spanyolországban ugyanakkor egyre több rangos író arra büszke inkább, hogy semmilyen díjban nem részesült eddig.
A hatvanötödik évforduló alkalmából január nyolcadikán a könyvesboltokba kerül az első díjazott mű díszkiadása - Carmen Laforet: A semmi), és szintén ezen a napon jelenik meg Carmen Laforet (1921-2004) regényes életrajza a szerző lánya, a szintén író Cristina Cerezales tollából, melyben édesanyjáról, s az évtizedes hallgatását övező titokról vall, s hogy a Nadal-díj elnyerése után oly fényes sikerekkel kecsegtető karriernek elébe néző fiatal író, Carmen Laforet pályája miért tört derékba.A Nadal rögtön az első évben nagy visszhangot keltett, leginkább azért, mert egy fiatal, pályakezdő, ráadásul lány vitte el a pálmát, avatott férfikollégák előtt, ami még így hatvanöt év távlatából, A semmi című regény ismeretében sem mondható kis fegyverténynek, ismerve a polgárháború sújtotta, akkori Spanyolország szemléletét. Számos nagy író pályája a Nadal után kezdett felfelé ívelni, így Miguel Delibesé is, aki 1947-ben nyerte el a La sombra del ciprés es alargada (A ciprus árnya nyúlánk) című regényével. 1955-ben, a díj tízéves fennállása alatt először fordult elő, hogy egyhangú szavazással hirdettek eredményt: Rafael Sánchez Ferlosio A Jarama című regényéről mondták ki, hogy mérföldkő a spanyol irodalomban, soha nem hallott hangon szólal meg. 1957-ben Carmen Martín Gaite Entre visillos című regényét hirdetik ki győztesnek, s a rákövetkező évben át kell helyezni a díjkiosztót a Ritzbe, mert akkora érdeklődés kísérte, hogy a hallgatóság egy része már kiszorul a Ramblára.
Ötven évvel ezelőtt is a spanyol irodalom egyik állócsillaga, Ana María Matute nyert, Primera memoria című regényével, amely azután tizenöt nyelven megjelent – magyarul, sajnos, még mindig nem olvasható. 1963-ban, a díj történetében először nyer külföldi író, a kolumbiai Manuel Mejía Vallejo, El día señalado (A kijelölt nap) című regényével. 1965-ben ismét egybehangzóan döntenek a győztes műről, melyet ismét egy kolumbiai szerző, Eduardo Caballero Calderón ír, El buen salvaje (A jó vadember). A díj fennállásának huszonötödik évfordulóján, 1968-ban megemelik a pályadíj összegét, amely ettől fogva félmillió pesetára rúg A Nadalt a galego anyanyelvű, spanyolul is író Álvaro Cunqueiro, spanyolul és anyanyelvén egyaránt író szerző nyeri meg az El hombre que se parecía a Orestes című regényével. 1970-ben Jesús Fernández Santos El libro de las memorias de las cosas (A dolgok emlékének könyve) című regényével – az utókor távlatából szemlélve klasszikus -- újabb kulcsfontosságú mű kerül a díjazottak közé. Harminc évvel ezelőtt Carlos Rojas sokatmondó című regénye, az El ingenioso hidalgo y poeta Federico García Lorca asciende a los infiernos (Az elmés nemes és poéta Federico García Lorca felszáll a poklokra) viszi el a pálmát. 1989-1990-ben Juan José Millás La soledad era esto (Ez volt a magány) című regényével nyer, hatalmas közönségsikert arat, a kritika is egyöntetű elismeréssel nyilatkozik róla.
A díj történetében érdekes adalék, hogy 1998-ban például a díj várományosa egyértelműen Ray Loriga lett volna, de állítólag az eredményhirdetés előtt néhány nappal visszalépett, mondván, hogy nem kíván belépni a kommersz díjazottak sorába, és így esett aztán a választás Lucía Etxebarríára, aki viszont (nem csak a rossz nyelvek szerint) kimondottan a jól jövedelmező díjakra alapozta karrierjét, amivel nincsen egyedül. Spanyolországban ugyanakkor egyre több rangos író arra büszke inkább, hogy semmilyen díjban nem részesült eddig.
Hozzászólás