Hatvany Lajos: Urak és emberek
Az Ulpius-ház Könyvkiadó ajánlata
Hatvany Lajos
Urak és emberek
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007.
480 oldal, 3.999 FT
ISBN 978 963 254 065 8
- 2007. december 29.
„A gazdagság éppoly állapot, mint az egészség, a betegség, a fiatalság vagy a szegénység...
A szegénység... irodalmilag minden oldalról meg van világítva. Ellenben a gazdagság, kevés lévén a kapitalista író, még alig kiaknázott irodalmi érték. Ezért anyagilag független ember, ha ír, ne adja a műszegényt, hanem vigye bele írásába kivételes helyzete összes dokumentumait.” Hatvany Lajos: Válaszok. Nyugat, 1910
1790 körül Morvaországból Magyarországra érkezik Náthán fia Simon. Egy szegény, árva, magyarul nem beszélő, pajeszos-kaftános-szakállas zsidó fiú.
És valamikor az 1930-as évek derekán dédunokája, az ország egyik legnagyobb iparmágnása, a legdivatosabb ruhákba öltözött, művelt pesti zsargonban beszélő Bondy Zsigmond elveszi feleségül arisztokrata menyasszonyát, és beköltözik ősi nemesi kastélyába.
Közben háborúk, forradalmak, tőzsdekrachok, iskolai balhék, szerelmek, esküvők és temetések váltogatják egymást, megismerjük a pénzcsinálás, a gazdasági birodalom kulisszatitkait és a zsidó-magyar identitás örök kérdéseit. A mesélő pedig báró Hatvany Lajos, az asszimilált, milliárdos birodalmat felépítő Hatvany-Deutsch család sarja.
Az Urak és emberek trilógia a magyar és a világirodalom rejtett kincse, a zsidó Buddenbrook-ház. Egy regényfolyam, amely a jelek szerint Márai és Szerb Antal regényeihez hasonlóan rövidesen meghódítja a világot is.
Részlet a regényből:
„Ha fiatalabb ember volnék – olvassa Zsiga Tiersch levelében –, bizonyára elszegődtem volna Amerikába – majd lemondással teszi hozzá –: de öreg vagyok, beteg vagyok. Itt akarok meghalni a német hazában.”
Azután messzire elkalandozó tollal írja le a „győzelem” óta megváltozott hazáját. Hogy a franciák ötmilliárdja milyen csodákat művel: „Kicseréli a földet... Termőfölddé varázsolja át a sztyeppek homokját... Olcsó a pénz, van hitel, mindenütt új iparok keletkeznek... Mi meg fogunk verekedni a földdel. S ha már annak idején nem is védtem a hazát fegyverrel, védeni akarom a munkámmal, hogy mint a francia hadakét, úgy verhessük vissza az amerikai búza támadását.”
Mire Tiersch úr – mert ő nemcsak fellengző, bár praktikus német, de kíméletlen porosz ember! – a maga hazafias nagy fölbuzdulása után még egyszer figyelmébe ajánlja az uraknak a végkielégítésül követelt ezerkettőszáz forintnak pontos és haladéktalan kiutalását, mert: „ellenkező esetben kénytelen volnék szerződésszerű igényeim érvényesítése okából ügyvédhez folyamodni”.
Zsiga szívében e levél elolvasása után megszégyenülés, harag és csalódás szorult össze. De a vágy is kiújult benne messzi, idegen hazák felé. „Ha fiatal ember volnék, bizonyára elszegődtem volna Amerikába.” Zsigának tizennyolc fiatal évét tépdesték ezek a szavak, és hevesen szaggatták. Ki! Ki! Ki! Zsiga a tengernél, erdőknél, prériknél, az egész Amerikánál csábítóbbnak érzi a németek ötmilliárdját! Ötmilliárd! Öt! Öt! Öt! Ki is mondta? Ki? Ki volt az a híres bankár? Rothschild vagy Bleichröder? No, akárki mondta, okos ember volt, aki azt mondta, hogy ha a világ elejétől kezdik a számítást mindmáig, akkor se lehet ötmilliárdot összeszámolni... ötmilliárdot... ötöt!... csupa aranyat, csupa csörgést, csillogást, ami mind, mind, mind a németeké... Oda kell sietni, ahol ezek az aranyak csillognak-csörögnek! Ahol a homokot termőfölddé varázsolják... Ahol olcsó a hitel... ahol új iparok keletkeznek... németnek kell lenni... írni kell a Tierschnek!
– Tiersch-ne-ek?! – mondja Zsiga a nevet maga elé, s ahogy kimondja, megint a szürke német áll előtte, az otromba óriás, a sáshalmi irodában...
„Miért nem akar hozzánk visszaszegődni? – sajog föl Zsigában... – Milyen jó lett volna vele dolgozni... A hazája? Hm! Neki ott muszáj verekedni... De nekem itt. Semmi közöm hozzájuk! És nekik semmi közük hozzám! És mégis itt muszáj verekedni... és... és mivelhogy itt élned-halnod... hát itt termelni és seftelni is kell!”
Zsigát megint a tehetetlenség érzése fogja el. Verekedni? Termelni? Seftelni? A kiskorúnak? Tapasztalat... vezető nélkül? Egyedül? Itt, ezen a nehéz földön!... Miképp? Hogyan? Egyelőre meg kell... meg! Meg kellene írni a Tierschnek... Mit? Mit is kell neki megírni?
Zsiga bemártja tollát a tintába. Azután elgondolkozik. „Ha megkérném szépen, hogy gondolja meg a dolgot, és hogy én nagyon kérem, jöjjön vissza, mert én vele szeretnék dolgozni!” A remegve fogott tollból széles paca folyik a papíron széjjel. Zsiga dühvel dobja a papirost a kosárba. Eh! Mialatt új papír után nyúl, amíg tollát újra bemártja a tintába, s míg azon gondolkodik, hogy mit és hogyan kellene írni, azalatt lelkének tárnáiból egy ösztön száll föl, egy ősi, fukar ösztön, a régi Bondyaké, hogy: Ez a Tiersch olyat követel, ami neki nem jár. Ez egy zsaroló! Igaza van a sógornak! Egy krajcárt se!
Berger és Koppány uraknak sose volt még annyi okuk az elragadtatásra, mint amikor Zsiga benyújtotta nekik levélírói mesterművét, melyben még a goethei idézet sem hiányzott ama jó emberről, akit nemes ösztöne mindig a helyes útra vezényel, ellentétben a rossz útra tévedt s a maga végkielégítését követelő Tiersch úrral.
– Fölülmúltad magadat! – jelentette ki Berger.
– E-ebből egy másolatot kiviszek Sáshalmára Lujzának, ho-hogy a Lujza is örüljön – duplázott rá az egyik sógor dicséretére a másik.
Már az irodaszolga a délelőtti postával el is vitte a levelet, s a két sógor a maga nyálkás dicséretét még mindig, szünetlenül fröccsentgeti Zsiga felé.
Ezekkel dolgozni? – borzongott végig Zsigán a gyűlölettel és megvetéssel az a biztos bizonyosság, hogy nincs igaza a Bergernek... és hogy nincs igaza a Koppánynak... Mert Zsiga még látni véli apjának Tiersch úrtól főnöki gőgben való elfordulását, és még hallani véli az öregnek fölkísértő, gúnyos búcsúszavát:
– Volt szerencsém. Alászolgája. Jó utazást kívánok...
Tierschnek tehát Hermann apa mondott föl, s így akárhogy is vesszük, de jog szerint okvetlenül jár neki a végkielégítés! Igaza van a németnek! Csak neki van igaza. És ezt a szép levelet, bármilyen nagyon szép is, aljasság, gazság, gonoszság volt megírni... De ha egyszer a levél már elment, nem lehet visszahívni. Jóvátehetetlen. Mégis, mit lehet csinálni? Mert valamit csak muszáj! Hisz a tudós és tapasztalt Tiersch úr vezető gyámsága nélkül ezek a gazok csak kihasználják az embert. Ha ez így megy tovább, hát ebbe bele kell pusztulni!
– Ír nekünk a főpolgármester – akasztja meg Zsigának rohanó gondolatsorát a fecsegő ügyvéd –, köszöni az ezer forintot. És ami igazán nagyon megtisztelő, küld nekünk egy névsort, csupa olyan emberről, akik adományokért folyamodnak. És hogy tetszés szerint válogassunk ki húsz szegény embert... És mindenki kap ötven forintot... Meg kell neki szépen köszönni a figyelmet. Zsiga, te meg fogod neki köszönni... És hogy mi teljesen rábízzuk a szétosztást... Ez lesz ma a második számú remekmű...
Zsiga zsebre vágja a polgármester levelét, miközben gondban fövő fejét a plafon felé fordítja. Ott egy pókhálóban kiszívott vérű legyek rezegnek. Zsiga nem akar úgy járni, mint ezek a legyek, ő nem akarja, hogy vérét vegye a pók.
– Mit szólnátok hozzá, ha például én most kiutaznék Berlinbe? – lepi meg Zsiga a sógorokat a kérdéssel.
– Csak nem akarsz minket itt hagyni?! – szörnyülködik Berger, igaz, hogy csupán hangjával, mert a szája megint fölkunkorodik, birkaszeme pedig fölcsillog titkos örömében.
Koppány az együgyűek éleslátásával olvassa ki Zsiga földúlt vonásaiból a fiúnak titkos gondolatát:
– Cs-cs-csak te nem ahhoz a Tierschhez akarsz menni?
A tetten, illetve gondolaton ért fiú elpirul:
– De-ehogy! – s a fejét rázza.
– Hát mit... te mit akarsz?
– Ha egy igazán jó céghez tudnátok bejuttatni... ahol önálló hatáskört kaphatnék, és ahol az ember igazán tanulhat...
– Megfelel neked a Levy és Mayer cég Berlinben? – kapott fürgén Zsiga ajánlatán a nagyszájú Berger. – Ez egy olyan cég, mint akár a Rothschild... Egy világcég... No? Vagy talán ez sem elég?... Amikor a Levy Jacques-nak megnyertem egy pörét, akkor ő nekem azt mondta: „És aztán kérhet tőlem bármit, kedves doktor Berger. Rám minden esetben biztosan számíthat.” Én ezt az ígéretet, kérlek, eltettem magamnak. Nem akartam aprópénzre váltani. Gondoltam, majd egyszer eljön a nap, amikor bekasszálom a Levy ígéretét. De én most minden hitelemet a Levynél a te rendelkezésedre bocsátom... Parancsolj velem, Zsigácskám. Írjak egy ajánlást a Jacques barátomnak?
Kis Zsiga a maga fekete keretes, domború szemüvegén keresztül mélységes undorral nézett végig az ügyvéden, akinek epés, sárgaságos, koponya formájú arcához oly kevéssé illik az édeskés, fölkínálkozó mosoly. De Zsiga uralkodik magán, és csak ennyit mond:
– Jó. Nem bánom. Írj! – és a fiú rosszkedvét megint az ajtó becsapása jelenti.
– Mondd, van szavad? – kérdi megint a Berger.
Míg a Koppány megint csak erőlködik egy szóért, azalatt Zsiga az irodában boldogan jelenti Bobelének, hogy:
– Berlinbe fogok utazni!...
– Ugyan, olyan messze?! – csóválja Bobele hosszú nyakán kis fejét. – És miért?
– Hát mert onnét ide minél előbb vissza akarok megint utazni... – adta meg Zsiga a maga rejtélyes válaszát.
– Nem volna sokkal egyszerűbb, ha el se utazna a Zsiga úr?
– Nem! – felelt Zsiga, aztán elmagyarázta, hogy itt, az irodában a megalázó helyzeteknek egész sora vár a kiskorú rokonra. Ellenben ha odakünn tanul és tapasztal mindaddig, amíg Bobele úr rajta nem csípi a sógorokat valami inkorrektségen, akkor az első sürgönyre: – Haza fogok térni. És a sógorok vannak alul, és én pedig fölül!
– C. C. Egy ilyen fiatal, és már egy ilyen oko-os?! – mondotta Bobele elismeréssel, míg a tarkóján alulról feje búbjára fölfelé rendkívüli gonddal fölfésült gyér haját simogatja.
Hozzászólás