hirdetés

Havasréti József: Űr-érzékeny lelkek

2012. december 20.

Aron csak mérsékelt érdeklődéssel olvasta e verseket, melyekben nedvektől sikamlós testrészek formájában jelentek meg a szóban forgó asszonyok, mint megannyi érett húsú, ragadós gyümölcs. - A Jelenkor folyóirat decemberi, azaz idei utolsó számának ajánlójában Havasréti József  Űr-érzékeny lelkek című pszichedelikus regényének részletét olvashatják.

hirdetés

Havasréti József: Űr-érzékeny lelkek 

pszichedelikus regény (részlet)

 

1. Száműzöttek


A falu sebként éktelenkedett a szibériai tájon. A települést folyó szelte ketté, a házak a parttól távolabb épültek, a derékig érő parti sárban néhány bivaly dagonyázott. A mólóhoz kötött csónakokban halászok dolgoztak, éppen néhány ősvilági külsejű halat emeltek ki a vízből. Aron Jakovlevics Suler a parton állt, csizmája a híg sárba süppedt; a halászokat figyelte: szemüket eltakarta zsírtól ragacsos kékesfekete hajuk, foghíjas szájukban falevélből sodort cigaretta füstölt, ruhájuk sáros és toldozott-foldozott. Messze a parttól, a falutól kissé távolabb, Suler apjának háza állt, ablakaiból, ha kinézett, éppen a folyóra láthatott. Suler élete egy különös háromszög határain belül zajlott, melynek sarokpontjait a folyó, a krátertó melletti szellemliget, valamint a ház alkották. A folyó a szabadságot és az életet jelentette számára, szenvedélyesen szerette a tiszta vízben suhanó óriási halakat, és a madarakat, melyek zsákmány után kutattak a víz fölött. Az erdő mélyén, a krátertó partjára épített telepen, ahol pár alkalommal anyja törzsének tagjaival találkozott, olyan titok rejlett, mely minden korábban megismert titoknál félelmetesebb volt. Végül apja házában, ahol senki által nem zavart életét élte, ott voltak a könyvek, melyeket egyre elmélyültebben tanulmányozott. A könyvek maguk is három csoportra oszlottak. Iskolai könyvekre, melyek tartalmát egyetlen elolvasás után kívülről tudta. Aron önállóan tanulta meg a tananyagot, minden rendszerezés nélkül, ahogy éppen a kezébe kerültek a könyvek. Ez nem csodálatot, inkább félelmet váltott ki a fiú intelligenciájával kapcsolatban. Az idősebb Suler, aki valójában maga is roppant fiatal volt, csak idővel jött rá, hogy Aron egyszerűbben haladhatott volna, az elsős könyvektől a magasabb osztályokig, és nem össze-vissza, de már késő volt. A fiú elméjében azonnal rendszerré álltak össze az ismeretek, automatikusan kapcsolódott össze és alkotott rendet az a tudás, amit a tankönyvek szerzői a tanulók eltérő fejlettségi szintjét figyelembe véve rendeztek el, hosszú iskolaévek fáradságos munkájára számítva, az egyszerűtől a bonyolultabb felé haladás logikája szerint. Aron Jakovlevics Suler így nem is járt iskolába, csak zavarta volna a gyerekeket, és a többiek is csak zavarták volna őt. Suler tanító, aki maga sem volt buta ember - leszámítva néhány politikai és erkölcsi botlását, melyek végül az ország e távol-keleti csücskébe repítették őt - néha végignézett tanítványain a félhomályos tanteremben, mely az egyetlen volt az istállóra hasonlító iskolaépületben, és arra gondolt, hogy a termet az utolsó zugig kitöltő és meglehetős bűzt árasztó gyereksereg olyan összképet nyújt, mint egy néprajzi képeskönyvből származó tabló. Néhány diák kínainak látszott, mások mongolnak, egyesek leginkább - mint a folyóparti halászok gyerekei - indiánokra emlékeztették őt; aztán néhány európai arc, idevetett-idevetődött oroszok gyerekei: szőke hajuk és fehér bőrük világított a sok hollófekete tincs és sárgásbarna arcocska között. Csak feketék nincsenek, gondolta magában Suler, zsidónak pedig itt vagyok én. Igen! Aron teljesen felesleges ide, nemsokára el is kerül innen, egyetemre kell járnia, tanulnia kell, csak még nem tudom, hogy hogyan. És még nem tudom, hogy hol, fűzte hozzá magában Suler, és visszatért a számtani alapműveletek ismételtetéséhez, magában gyorsan elintézve a kérdést, hogy alapjában véve ő is tehet róla, hogy a fia olyan, amilyen: nyugtalanító csodabogár, vagy ami rosszabb: afféle szellemi szörnyszülött.

Aron könyveinek második csoportját néhány német és orosz szakkönyv alkotta, olyan témákban, melyeket az idősebb Suler, amíg lehetett, maga is tanulmányozott. Lélektan, biológia, orvoslás, filozófia, néprajz - Jakov Davidovics valamikor orvosnak készült, de tanulmányai félbeszakadtak: az irodalom, a politika és a nők iránti szenvedélye olyan káoszba taszította, ahonnan csak a tanítóságig vezetett az út. Aron figyelmesen elolvasta e munkákat is, és gyakran gondolt arra, hogy egyszer ilyesmivel szeretne foglalkozni ő is. Végül ott voltak apja héber és jiddis könyvei, melyeket Jakov az anyai nagyapjától, egy odesszai rabbitól örökölt. A rabbi könyvei között számos misztikus értekezés és kommentár is volt. Aron - aki apja bizonytalan útmutatásai nyomán megtanult héber és jiddis nyelven olvasni - úgy érezte, hogy ezek a könyvek, függetlenül attól, hogy igazuk van-e, vagy sem, egy dolog miatt sokkal érdekesebbek, mint a többi, egy dologban különböznek a többitől: nem rögzített igazságok vannak bennük, értelmük kimeríthetetlen, sőt, talán éppen ez a kimeríthetetlenség a bölcsességük. Mint az Örökkévaló esetében, gondolta Aron Suler, miközben a héber betűket böngészte, és a nagy Jichák ben Slomo Lurija tanai nyomán próbált képet alkotni a teremtés titokzatos műveletéről.

Végül volt még egy könyv, amit Aron nagyon szeretett, noha nem egészen értette, miről szól. Valójában ez volt az egyetlen könyv addigi életében, melyet nem tudott hova tenni: sem a rendszerezett tudás rögzített állványzatai, sem a kimeríthetetlen bölcsesség kaleidoszkópszerű ragyogása mellé nem volt besorolható. Apja verseskötete volt ez, amit orosz nyelven adtak ki, egy kicsiny odesszai könyvkiadó segítségével, még a forradalom előtt. Az orosz verssorok hol álmaira emlékeztették őt, hol apja szülővárosát idézték fel, amiről sokszor mesélt, az elképzelhetetlenül meleg és kék tengert, az alacsony pálmákat, a soha nem ízlelt gyümölcsöket: a fügét, a dinnyét és a szőlőt. Apja lerajzolta neki e pompás gyümölcsöket, beszélt édes, fűszeres ízükről, különös zamatukról és bódító illatukról, olyan ékesszólóan és láttató erővel, mely az egész könyvet átszőtte egyébként. De másmilyen versek is voltak a könyvben: kibogozhatatlanul homályos sorok, melyek komoran meredtek rá az olcsó papírról, mint sötét pecsétnyomok. Valami összefüggéstelen dadogás nyelvén íródtak ezek a költemények, mintha az őrültek beszédét rögzítették volna, kikről apja orvosi könyveiben olvasott. E sorok időnként a kabbala kifürkészhetetlenségére, máskor pedig valami ismerős, de mégis a távolban lebegő tudásra emlékeztették őt. nyelv mögötti nyelv, így nevezte ezt Jakov Suler, és amikor Aron elmagyarázta neki, hogy a kabbala nyelvelmélete is ilyesféle, apja csak komolyan bólogatott. Végül volt egy ciklus a könyvben, mely a szerelmi szenvedélyről szólt, és a nőkről, akikhez Jakov Davidovics Sulert ez a szenvedély hozzáfűzte volt.

Aron csak mérsékelt érdeklődéssel olvasta e verseket, melyekben nedvektől sikamlós testrészek formájában jelentek meg a szóban forgó asszonyok, mint megannyi érett húsú, ragadós gyümölcs. A fiú homályosan tudta, hogy az ő különös lénye is e szenvedélynek köszönhető: apja épp olyan felelőtlenül, mint amilyen heves vággyal ejtette teherbe anyját, egy már csak pár lélekből álló erdei törzshöz tartozó lányt, ahogy valaki letéphetett ott távol, a meleg tengerparton egy édesen illatozó gyümölcsöt. Amikor a terhes fiatalasszony a tanító házába költözött, a lány rokonai felsorakoztak Suler háza előtt, hogy felelősségre vonják őt, vagy bosszút álljanak, de véres eseményekre végül nem került sor. Jakov a saját nyelvén beszélt a törzshöz, melyet asszonyától a fiához hasonlatos könnyedséggel megtanult, a félelemtől vad ékesszólás vett rajta erőt, hajdani költői nyelve mintegy feléledt, és zavaros szavakkal ecsetelte, hogy ő is egy kis nép fia, melyet nemsokára nyom nélkül törölnek el a föld színéről, és hogy mindent megad a lánynak, amit megadhat, aki különben is apátlan-anyátlan árva volt. A törzs tagjai soha nem hallottak a zsidókról, viszont okkal tartottak a nyugatról érkezett idegenektől, az oroszok többször rendeztek mészárlást telepeiken; féltek az eszelős, semmit nem tisztelő erőszaktól és a tüzet okádó fegyverektől. Megsajnálták az idegent, aki elmagyarázta, hogy úgy telepítették ide a világ egy másik szegletéből. Komoran álltak a ház előtt, aztán hátat fordítottak, és elindultak az erdő mélye felé.    



Jelenkor 2012. december

A lírarovatban Bertók László, Tatár Sándor, Wirth Imre, Závada Péter és Szita Szilvia versei olvashatók.

A prózarovat élén Tóth Krisztina Akvárium című művéből olvashatók részletek. Garaczi László rövidprózáit Havasréti József pszichedelikus regényének első fejezete és Hidas Juditelbeszélése követi.

A tanulmány- és esszérovatban Bezeczky Gábor a Krúdy-recepció alakulását mutatja be. Mélyi József Keserü Ilona kiállítását szemlézi. Aknai Tamás a cseh Petr Štembera 1976-os pécsi performanszáról emlékezik meg.

Bacsó Béla hatvanéves. Az ünnepi összeállításban Bacsó Béla tanulmánya, Weiss János és Bacsó Béla beszélgetése, valamint Bagi Zsolt Bacsó Ön-arc-kép (Szempontok a portréhoz)című könyvéről írt kritikája olvasható.

A kritikarovatban Kisantal Tamás Nyáry Krisztián Így szerettek ők (Magyar irodalmi szerelmeskönyv) című kötetét recenzálja. P. Simon Attila Závada Péter verseskötetéről ír. Walla Nóra Győrffy Ákos Haza című könyvét méltatja. M. Nagy Miklós Mihail Siskin Levélregény című művéről közöl kritikát.


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.